Olasz versekről

Ezek a versek, amelyeket mindjárt hallani fognak, nem egyetlen évszázadnak, nem egyetlen fejlődési állapotnak vagy művészeti iránynak termékei. Amikor összegyűjtöttük őket, nem korszakok, nem művészi hitvallások tűnékeny határköveihez, hanem magához az örök Itália arcához igazodtunk.

Az olasz táj: kebelforma dombocska, oldalán sárgálló ház vagy szegelet-torony, élén mendegélő ciprusok vagy ernyő alakú fenyők, a háttérben sötétkék szőnyeg, a tenger – nemdenem ugyanegy s időn felül álló örök valami? S Giovanni Bellini, Filippo Lippi, Beato Angelico, Giorgione s a többiek nemdenem ezt az örök olasz tájjelleget tükrözik-é? S ha az ecset költőinek sikerült megragadniok s az időbe csempészniök ezt az örök vonást – a szavak művészeinek, a lelkiállapot zengő hangokkal való hímezőinek mért ne sikerült volna?

Itália múltja a művészetben is olyan rengeteg nagy, hogy roppant súlya éjjeli rém módjára nyomja, megfekszi a jelen művészetét. Az olasz művésznek, költőnek s képzőművésznek egyaránt, a tizenhetedik századtól fogva mind nehezebb s nehezebb a helyzete: ha nem akar a múlt nagy példáinak fenntartás nélküli hódolója lenni, idegenek követésébe vagy – önállóságát túlságosan hangsúlyozván – fellengzős bizarrságba menekül. Kevesen akadnak olyanok, mint a múlt század második felében működött Pascoli, aki magát egy évezredenként visszatérő típus felbukkanásának tekintvén, nem akart egyebet, mint fajtabeliségének a legegyszerűbb, legkeresetlenebb módon hangot adni. Arany János olasz testvére s kortársa, egy XIX. századi Vergilius.

De nemcsak lelkiállapot, a forma is öröklődhetik s kitarthat a változó felfogású évszázadokon át. Egy ilyen következetesen vissza-visszatérő, mintegy Mendel öröklési törvényét igazoló ősforma: a szonett. Akárcsak az antik világ hamvveder formája, amely ma tejesköcsög vagy virágváza alakjában, urbi et orbi, campagnai parasztasszony kamrájában vagy római kispolgári szalonban jelen vagyon.

Az elmondandó néhány vers keletkezése a XVI., XVII., XVIII. és XX. századra esik. A költők, jelesebbek és jeltelenebbek, aligha tudtak egymás létezéséről, s aligha gondolhatták, hogy egykor, idegen nyelv tolmácsolásában együtt fognak szerepelni – hacsak Pascoli nem tartotta számon Foscolót, s Gozzano viszont Pascolit nem. Van közöttük egy nő is, Laura Battiferri degli Ammannati, akinek verse, a Búcsú Rómától, istenkeresést, burkolt szerelmi sóvárgást, rabsorsának siratását, könnyet és sóhajtást magában foglal, azaz sűrítve, együtt tartalmazza a par excellence, a példának való női vers elengedhetetlenül szükséges alkotóelemeit. Lapozgattam egyszer egy olasz költőnők műveiből válogatott antológiát: van egy kora, a XV.–XVIII. századok közötti idő, melyből minden olasz költőnő édes testvére lehetne a mi Petrőczi Kata Szidóniánknak; hadba vonult, el- vagy fogságba esett férjről, el nem érhető szerelmi boldogságról, a földi dolgok hiábavalóságáról s a menny örömeiről zokogtatja lantját.

Laura Battiferri degli Ammannati, noha költőnő s ilyesmire érzékeny, bocsássa meg nekünk, ha eláruljuk életkorát: legkevesebb négyszázötven éves. Ezért, valamint női mivoltánál fogva, hadd szerepeljen első helyen az előadásban Rómától való búcsúja. Aztán jöjjön Zanella, az észak-olasz verselő abbé, akinek Eső című verse a személytelen szemlélődés műfajában akár a parnassienek első időbeli példája lehetne. Aztán lépjen elő az olasz Byron, Ugo Foscolo, aki bő, felleghajtó köpenyegét alaposan meghordozta a korai romantika Európájának csataterein s a költészet iránt fogékonyabb hölgyek szalonjaiban, s garabonciás életét Albionban fejezte be, száműzetésben, „megkönnyezetlen”. Azóta azonban, hála a halott diaszpóráit is számontartó Firenze gondoskodásának, hazakerült, s most fehér márvány szobormása őrzi porát a dómban. Aztán Pascoli következzék, akinek mintha már a neve is azt mutatná, hogy csendes elmélkedéssel töltötte életét az olasz dombok legeltető-rétjein, mint ősei, az umbriai pásztorok. Végül Sergio Corrazzini és Guido Gozzano kerüljön sorra, akik olyanok, mintha ketten együtt volnának egy kosztolányis költőnek két fiatalkori korszaka: az első, a szentimentális fiúcska dalainak panaszolója, huszonegy éves korában halt meg, míg a másik, mielőtt még a bús férfi panaszait igazán elpanaszolhatta volna, harminckét évesen. Utóbbinak itt következő négy verssora:

 

Álmaimnak búcsú a táplálója és megbánás. Én csak a leszedetlen rózsát s az olyan dolgokat szeretem, melyek nem lettek, csak lehettek volna –

 

akár mindkettőjük közös sírfelirata lehetne.

 

*

 

Sylvia, meggyúlt a föld is, Sylvia, az Idill halott –

 

énekelte az újabb költők egyike, Alfredo Oriani. Az idill meghalhat, hallgathatnak átmenetileg a költők is. Az olasz vers azonban, a múlt roppant terhe, a jelen harci zsivaja s a jövőnek talán vers- és költőellenes alakulása ellenére is – akár ama szicíliai mesébe illő búvópatak, az Arethusa – mind tisztábban s tisztábban fog felbukkanni itt-ott az idő zúgó szurdokjaiban.