Találkozásom Postumusszal

Idestova kilenc esztendeje, hogy a nyolcadik gimnáziumi osztály padjaiban megismerkedtem Horatiusszal. Azóta is csak egyszer vettem kezembe, talán négy esztendeje. De most ismét előttem van (Aldus Manutius kiadás, Velence, 1559), s egyre mohóbban olvasom. Mintha az először homályos, másodszor alig világosabb dolgok hirtelen felragyognának! – Nonum prematur in annum – ötlik eszembe; az idő-véletlen ennek az ismert prozódiai jótanácsnak adott hát igazat. S mindezt a romoknak, az antik világ többé vagy kevésbé épen maradt építményeinek köszönhetem. Ezek az órjások által egybehordott sziklaremekek az ásatások óta ismét magasan nyúlnak bele a horizontba, s fennmaradásukkal nemcsak önörökítő isten-császárok réges-régi létét bizonyítják, hanem a szerény és töprenkedő költő rég elhangzott szavainak is hitelességet, elmúlt s versekbe mentett életének pedig örökkévaló létjogosultságot adnak. Volt miért aggodalmaskodjék, töprenkedjék. Ez a kétezer esztendővel ezelőtt élt poéta – bármilyen anakronisztikusan vagy paradox módon hangzik is – már nagyon sokat bajlódott az Idővel. Amikor verseit írta, Maecenas kertjeiben még rabszolgák sepregettek, s fehér márvány- vagy porfíroszlopú templomok hűvösében istenszobrok álldogáltak; a Circusokban folyton folyt a véres játék, s közben tündököltek a napban a márvány diadalkapuk. S közöttük mégis bús elmélkedésben járt-kelt a költő. Bántotta a hamis fényeskedés, a beteges, természetellenes, gyors dekadenciát gyaníttató pompa:

 

Jam pauca aratro jugera regiae Moles relinquent…

 

– A királyi birtokok, jószágok maholnap az ekére hagyatnak – így huhogott feddő hangon a városok, az évszázad pompája ellen. S így is történt – míg az újkor emberének, s ki tudja hányadik emberöltőben járó utódnak kíváncsisága – vagy kegyelete – meg nem háborítja az eltemetődött kéjkertek palotáit, márványcsodáinak álmodozását. A reneszánsz kezdte meg ezt a különös elvonó munkát – a bontva építés munkáját –, s mai napig abba se hagyták. S vajon, ki tudja, mikor mondhatja el valaki, hogy nincs tovább, letehetik a csákányt, az ásót, a lapátot, mert rend van a Romokban?

A romok tehát előkerültek, sőt, épségben maradt templomrészek, paloták is támadtak az évszázadok szemetéből alakult földkúpok helyén. De hol vannak azok, akik imádkoztak, kínlódtak vagy kéjelegtek bennük? Hol van a boldog és buta Sestius, kit – amint szintén Horatiustól tudjuk – a kockavetés annyiszor választott borkirálynak, s aki, miért, miért nem: a zsenge Lycidásért rajongott?… Sötét éjszakában bolyong, a Manesek között, rabul tartja Pluto birodalma. És – eheu! – sóhajtunk, hol vagy Postumus, Postumus? Labuntar anni!… Látod, elillantak az évek fejed felett: kegyességed a ráncok, a vénség, a halál ellen hiábavaló volt! Azóta már réges-rég a vonagló Cocytus partján bujdosol, Danaus nyomorult sarjai és Sysiphus közt. S vajon hol van maga a költő, akinek szíve úgy fájt, amikor sötét képzeletében így vonult el a jövendő? Lehetetlen volna, hogy valamelyik este elém toppanjon, és elmélkedő sétára hívjon a Palatinuson?…