Szó-keltette varázs

Találkozásom Postumusszal

Idestova kilenc esztendeje, hogy a nyolcadik gimnáziumi osztály padjaiban megismerkedtem Horatiusszal. Azóta is csak egyszer vettem kezembe, talán négy esztendeje. De most ismét előttem van (Aldus Manutius kiadás, Velence, 1559), s egyre mohóbban olvasom. Mintha az először homályos, másodszor alig világosabb dolgok hirtelen felragyognának! – Nonum prematur in annum – ötlik eszembe; az idő-véletlen ennek az ismert prozódiai jótanácsnak adott hát igazat. S mindezt a romoknak, az antik világ többé vagy kevésbé épen maradt építményeinek köszönhetem. Ezek az órjások által egybehordott sziklaremekek az ásatások óta ismét magasan nyúlnak bele a horizontba, s fennmaradásukkal nemcsak önörökítő isten-császárok réges-régi létét bizonyítják, hanem a szerény és töprenkedő költő rég elhangzott szavainak is hitelességet, elmúlt s versekbe mentett életének pedig örökkévaló létjogosultságot adnak. Volt miért aggodalmaskodjék, töprenkedjék. Ez a kétezer esztendővel ezelőtt élt poéta – bármilyen anakronisztikusan vagy paradox módon hangzik is – már nagyon sokat bajlódott az Idővel. Amikor verseit írta, Maecenas kertjeiben még rabszolgák sepregettek, s fehér márvány- vagy porfíroszlopú templomok hűvösében istenszobrok álldogáltak; a Circusokban folyton folyt a véres játék, s közben tündököltek a napban a márvány diadalkapuk. S közöttük mégis bús elmélkedésben járt-kelt a költő. Bántotta a hamis fényeskedés, a beteges, természetellenes, gyors dekadenciát gyaníttató pompa:

– A királyi birtokok, jószágok maholnap az ekére hagyatnak – így huhogott feddő hangon a városok, az évszázad pompája ellen. S így is történt – míg az újkor emberének, s ki tudja hányadik emberöltőben járó utódnak kíváncsisága – vagy kegyelete – meg nem háborítja az eltemetődött kéjkertek palotáit, márványcsodáinak álmodozását. A reneszánsz kezdte meg ezt a különös elvonó munkát – a bontva építés munkáját –, s mai napig abba se hagyták. S vajon, ki tudja, mikor mondhatja el valaki, hogy nincs tovább, letehetik a csákányt, az ásót, a lapátot, mert rend van a Romokban?

A romok tehát előkerültek, sőt, épségben maradt templomrészek, paloták is támadtak az évszázadok szemetéből alakult földkúpok helyén. De hol vannak azok, akik imádkoztak, kínlódtak vagy kéjelegtek bennük? Hol van a boldog és buta Sestius, kit – amint szintén Horatiustól tudjuk – a kockavetés annyiszor választott borkirálynak, s aki, miért, miért nem: a zsenge Lycidásért rajongott?… Sötét éjszakában bolyong, a Manesek között, rabul tartja Pluto birodalma. És – eheu! – sóhajtunk, hol vagy Postumus, Postumus? Labuntar anni!… Látod, elillantak az évek fejed felett: kegyességed a ráncok, a vénség, a halál ellen hiábavaló volt! Azóta már réges-rég a vonagló Cocytus partján bujdosol, Danaus nyomorult sarjai és Sysiphus közt. S vajon hol van maga a költő, akinek szíve úgy fájt, amikor sötét képzeletében így vonult el a jövendő? Lehetetlen volna, hogy valamelyik este elém toppanjon, és elmélkedő sétára hívjon a Palatinuson?…

Olasz versekről

Ezek a versek, amelyeket mindjárt hallani fognak, nem egyetlen évszázadnak, nem egyetlen fejlődési állapotnak vagy művészeti iránynak termékei. Amikor összegyűjtöttük őket, nem korszakok, nem művészi hitvallások tűnékeny határköveihez, hanem magához az örök Itália arcához igazodtunk.

Az olasz táj: kebelforma dombocska, oldalán sárgálló ház vagy szegelet-torony, élén mendegélő ciprusok vagy ernyő alakú fenyők, a háttérben sötétkék szőnyeg, a tenger – nemdenem ugyanegy s időn felül álló örök valami? S Giovanni Bellini, Filippo Lippi, Beato Angelico, Giorgione s a többiek nemdenem ezt az örök olasz tájjelleget tükrözik-é? S ha az ecset költőinek sikerült megragadniok s az időbe csempészniök ezt az örök vonást – a szavak művészeinek, a lelkiállapot zengő hangokkal való hímezőinek mért ne sikerült volna?

Itália múltja a művészetben is olyan rengeteg nagy, hogy roppant súlya éjjeli rém módjára nyomja, megfekszi a jelen művészetét. Az olasz művésznek, költőnek s képzőművésznek egyaránt, a tizenhetedik századtól fogva mind nehezebb s nehezebb a helyzete: ha nem akar a múlt nagy példáinak fenntartás nélküli hódolója lenni, idegenek követésébe vagy – önállóságát túlságosan hangsúlyozván – fellengzős bizarrságba menekül. Kevesen akadnak olyanok, mint a múlt század második felében működött Pascoli, aki magát egy évezredenként visszatérő típus felbukkanásának tekintvén, nem akart egyebet, mint fajtabeliségének a legegyszerűbb, legkeresetlenebb módon hangot adni. Arany János olasz testvére s kortársa, egy XIX. századi Vergilius.

De nemcsak lelkiállapot, a forma is öröklődhetik s kitarthat a változó felfogású évszázadokon át. Egy ilyen következetesen vissza-visszatérő, mintegy Mendel öröklési törvényét igazoló ősforma: a szonett. Akárcsak az antik világ hamvveder formája, amely ma tejesköcsög vagy virágváza alakjában, urbi et orbi, campagnai parasztasszony kamrájában vagy római kispolgári szalonban jelen vagyon.

Az elmondandó néhány vers keletkezése a XVI., XVII., XVIII. és XX. századra esik. A költők, jelesebbek és jeltelenebbek, aligha tudtak egymás létezéséről, s aligha gondolhatták, hogy egykor, idegen nyelv tolmácsolásában együtt fognak szerepelni – hacsak Pascoli nem tartotta számon Foscolót, s Gozzano viszont Pascolit nem. Van közöttük egy nő is, Laura Battiferri degli Ammannati, akinek verse, a Búcsú Rómától, istenkeresést, burkolt szerelmi sóvárgást, rabsorsának siratását, könnyet és sóhajtást magában foglal, azaz sűrítve, együtt tartalmazza a par excellence, a példának való női vers elengedhetetlenül szükséges alkotóelemeit. Lapozgattam egyszer egy olasz költőnők műveiből válogatott antológiát: van egy kora, a XV.–XVIII. századok közötti idő, melyből minden olasz költőnő édes testvére lehetne a mi Petrőczi Kata Szidóniánknak; hadba vonult, el- vagy fogságba esett férjről, el nem érhető szerelmi boldogságról, a földi dolgok hiábavalóságáról s a menny örömeiről zokogtatja lantját.

Laura Battiferri degli Ammannati, noha költőnő s ilyesmire érzékeny, bocsássa meg nekünk, ha eláruljuk életkorát: legkevesebb négyszázötven éves. Ezért, valamint női mivoltánál fogva, hadd szerepeljen első helyen az előadásban Rómától való búcsúja. Aztán jöjjön Zanella, az észak-olasz verselő abbé, akinek Eső című verse a személytelen szemlélődés műfajában akár a parnassienek első időbeli példája lehetne. Aztán lépjen elő az olasz Byron, Ugo Foscolo, aki bő, felleghajtó köpenyegét alaposan meghordozta a korai romantika Európájának csataterein s a költészet iránt fogékonyabb hölgyek szalonjaiban, s garabonciás életét Albionban fejezte be, száműzetésben, „megkönnyezetlen”. Azóta azonban, hála a halott diaszpóráit is számontartó Firenze gondoskodásának, hazakerült, s most fehér márvány szobormása őrzi porát a dómban. Aztán Pascoli következzék, akinek mintha már a neve is azt mutatná, hogy csendes elmélkedéssel töltötte életét az olasz dombok legeltető-rétjein, mint ősei, az umbriai pásztorok. Végül Sergio Corrazzini és Guido Gozzano kerüljön sorra, akik olyanok, mintha ketten együtt volnának egy kosztolányis költőnek két fiatalkori korszaka: az első, a szentimentális fiúcska dalainak panaszolója, huszonegy éves korában halt meg, míg a másik, mielőtt még a bús férfi panaszait igazán elpanaszolhatta volna, harminckét évesen. Utóbbinak itt következő négy verssora:

akár mindkettőjük közös sírfelirata lehetne.

*

énekelte az újabb költők egyike, Alfredo Oriani. Az idill meghalhat, hallgathatnak átmenetileg a költők is. Az olasz vers azonban, a múlt roppant terhe, a jelen harci zsivaja s a jövőnek talán vers- és költőellenes alakulása ellenére is – akár ama szicíliai mesébe illő búvópatak, az Arethusa – mind tisztábban s tisztábban fog felbukkanni itt-ott az idő zúgó szurdokjaiban.

„Sándor von Serach”

A XIX. század első felében magyaroknak külföldiekkel kötött házassága nemegyszer szolgált közvetítő közegül múltunk, történelmünk, társadalmi állapotunk, irodalmunk megismertetésében. Ezek a családi és baráti kapcsolatokká bővült frigyek többé vagy kevésbé mind-mind élesztgették, gerjesztették a magyar függetlenségi törekvések iránti érdeklődést és szimpátiát, s megalapozói voltak a több égtájról érkező önfeláldozó segítségnek a szabadságharc küzdelmeiben, s az összeomlást követő sötét esztendők alatt.

Egy-kettő az ilyen szerepet betöltő házasságok közül:

Batsányi János bécsi hivatalnoksága idején, 1805-ben vette feleségül Baumberg Gabrielle osztrák költőnőt – aki a linzi száműzetés esztendeiben is hű társa „és gyámola marad.”

Wesselényi Polixéna – „a Nagy Wesselényi” másodfokú unokahúga – 1836-ban megy feleségül John Paget angol orvoshoz – akinek abban az évben jelent meg Londonban (Wesselényi Polixéna tanácsadói, sugalmazói közreműködésével) magyarországi és erdélyi tapasztalatairól szóló erősen magyarbarát beszámolója, a Hungary and Transsylvania…

Teleki Anna grófnőt 1840-ben vezeti oltár elé a francia Auguste De Gerando; ebből a frigyből Degerando Attila etnográfus-geográfus írón kívül az egyik legértékesebb Erdélyről szóló tudósítás, a Voyage en Transsylvanie származik.

Bár az előbbieknél – s még jónéhány vegyes házasságnál, melyre itt nem térhetünk ki – rövidebb tartamú és hatásaiban szerényebb, bizonyos szempontból mégis emlékezetre és emlékeztetésre méltó Alexander Württenberg grófnak Festetich Ilonával, a Georgikon-alapító Festetich György unokájával 1832-ben kötött házassága.

A Koppenhágában, 1801-ben született Alexander huszonkilenc éves koráig a württenbergi hadseregben viseli a családi hagyományból rákényszerített aktívkatona-sorsot. Európában másfél évtizede – a napóleoni háborúk óta – „minden csendes” lévén, a benne feszülő tetterőt, a tétlen, dicsőséggel nem kecsegtető garnizon – s a kaszárnyaélet nem elégíti ki: szerény ezredesi rangban örökre kimenekül a másoktól kapott vagy másoknak adott parancsszavak és trombitaharsogás szabvány-világából. S attól kezdve igazi hivatásának, a költészetnek él. Olyan költők fogadják barátságukba, mint Nikolaus Lenau, Justinus Kerner, Anastasius Grün, s noha életkorához képest későn, részben az ő hatásuk alatt hamarosan gazdag s már saját hangját is remegtető versterméssel jelentkezik.

Festetich Ilonával Bécsben ismerkedik meg, esik szerelembe, s 1832-ben ott tartják esküvőjűket. Ezután látogat először Keszthelyre, s aztán még három ízben, 1834-ben, 35-ben, 36-ban tölt szép hónapokat a Balaton környékén.

A feltűnő szépségű, daliás, de csak látszólag ép testben nyugtalan, vergődő lélek lakozik. A hazájukban rossz közérzetű, második hazát kereső, alkatilag – s nemcsak a byroni, korszakos recept szerint – kóbor költők családjából való. De nem a Novalisék „kék virágát” akarja megtalálni. Miután a katonapályán tettvágyát ki nem elégíthette, vakmerő vadászatokban, vad lovaglásokban, kockázatos alpesi expedíciókban s minden lehető veszélyhelyzetű akciókban vél kárpótlást találni. Weber Bűvös vadász-ának nagyon is valódi s nem színpadi kulisszái között ő maga is valamiféle elbűvölt vagy inkább elátkozott vadász.

Ez a Lenau barátságában már eleve magyar szimpátiával beoltott lélek Magyarországon véli megtalálni ideig-óráig „lelki táját” – azon a földön, mely neki korlátot nem ismerő, megtörhetetlen szilaj, félvad, félnomád szabadságélményt kínál. Saját osztályából kitörő, a felvilágosodás eszméiből táplálkozó humanizmusa fenntartás nélkül vonzza a rabszolgákhoz, a gyarmatosítás áldozataihoz, a társadalom peremére szorultakhoz; őszintébben, szenvedélyesebben, mint ahogy Byront a karbonarizmus vonzotta. Magyar-élményében pedig a csikós-betyár-cigány szimpátia mélyén a török hódoltságkori végvári vitézek árnyai derengnek. (Már gyermekkorában is – olvassuk egyik versében – „A várrom börtönfala mellett a lovagkorról álmodott”.)

Természetes hát, ha lelkében a Kinizsi-monda is termő talajra talál, amikor a Vázsonykőn a klastrom-romban, a hősnek török-sebezte sírköve előtt tűnődik, s hogy amit erről ott hall, a Cigányszimfónia című – több, jellegzetesen cigánymuzsikusok használta hangszerre írt, hosszú költeményben próbálja kifejezni. A sírkőről visszapattanó és vandál kilövőjét elpusztító golyó alkalmasint a Bűvös vadász ördög-öntötte „varázsgolyójára” emlékezteti!

Magyarországi, közelebbről Balaton környéki ihletésű tizenhárom verse Hangok a nádasból című ciklusba szedve jelent meg, már 1837-beli első kötetében. (Másodszor 1841-ben, harmadszor 1880-ban a Fr. von Schmidt által sajtó alá rendezett „Összegyűjtött Versei” közt.) Annak, hogy milyen lehetett a korabeli magyar visszhang, s volt-e egyáltalán, a róla szóló irodalomban nemigen található nyoma. De Fried Lászlónak alapvető monográfiája (Württenbergi Sándor gróf költészete, Bp., 1913) és Klempa Károlynak (Ein deutscher Plattenseedichter, Bécs, 1937) az előbbi munkát imitt-amott kiegészítő esszéje – mindkettő felöleli többek közt Fr. von Schmidt előszavát – bő forrásai a magyarság-élmény e korai verses kifejezőjére vonatkozó tudnivalóknak. Hogy, hogy nem: a tizenhárom balatoni versnek fordítója, tudtommal, mindmáig még nem találkozott. Holott Fried már jó hat évtizeddel ezelőtt így hívja fel rá a figyelmet: A külföldi költőknek abban a nagyon csekély számában, amely szeretetreméltó és megértő érdeklődéssel fordult hazánk felé, kétségkívül Sándor gróf a legkimagaslóbb… Nincs költő (Lenuan és Becken kívül), aki bensőségesebb szeretettel és szerencsésebb költői buzgalommal mélyedt volna bele a magyar föld és nép természetébe… mint a „Bilder vom Plattensee” tizenhárom szép költeményében Sándor von Serach. (Nota bene: álnévül, magyar szimpátiából, már első verseihez ezt a nevet választotta).

Az idézett megállapítás valósággal egy költő Ankerschmidt lovag víziót szuggerál, akivé W. Sándor, képességeinek, hajlamainak hála, változik, ha családi életének válsága, állandó betegeskedése, feleségének nagyvilági (Bécs, Stuttgart) vonzódása maradék életét más irányba nem terelik. Szintígy nem nehéz őt a magyar függetlenségért honvéduniformist öltő idegen önkéntesek, Auguste de Gerando, John Paget vagy éppen Leiningen bajtársaként, sorstársaként elképzelni… Annak, hogy effajta, test s lélek szerint való átöltözésre nem kerülhetett sor, a „bűvös költő” korai halála is az oka.

Szenvedélyes barátságát Lenauval 1844 júliusában bekövetkezett halála pecsételi meg csak igazán, sőt a testüket-szellemüket felőrlő betegség tünetei is hasonlatosak. A még életében keletkezett, egyéniségére, sorsára jellemző legendák közül a legmisztikusabb éppen halála körülményeiből fogant. Fr. von Schmidt, aki először próbálta követni s kirajzolni a költő viharos életének meredek vonalait, ilyenformán adja ezt elő: – 1824-ben, egy vadászaton a gróf kézen lőtte magát, majd a Feketeerdő-beli Wildbadban keresett sebére gyógyulást. Fürdés közben a tóba veszett anyjától örökölt, állandóan viselt drága gyűrűje. Kerestette, kutattatta, de nem került elő. Így szólt ekkor, többek füle hallatára: „A vízi tündér vette tőlem el, az ő jegyese vagyok, engem is utána visz: itt halok meg!” – S az ifjú jóslata húsz év múlva, szó szerint betelt. Az Alpokon kellett átkelnie ahhoz, hogy egészen másfajta betegségét gyógyíttatva, ott érte a halál, Wildbadban, negyvennégy éves korában.

…Vérbeli romantikus költőhöz méltóbb halál el sem képzelhető: „Saját halálával halt” – hogy Rilkének önmagára vonatkozó és önáltató kifejezését idézzük.

A tizenhárom „balatoni kép” közül jónéhány már a születés pillanatában „érett” volt a fordításra, s ha vállalkozó valóban nem akadt, talán a verskötetek példányszáma, tájainkon ritka előfordulása is magyarázza. Ezek közül az egyik legméltóbb az, melyet barátjának Amerikába hajózása után írt, afeletti bánatában is, hogy ő, betegsége miatt, nem tarthatott vele. (An meinen lieben Freund Nicolaus Lenau.) Nagy és tragikus szépségű vers ez, lehetetlen, hogy olvastán eszünkbe ne jutna Tompa Mihály híres költeménye, a Kerényi Frigyeshez írt Levél egy kibujdosott barátom után. Ebben bukkannak fel először a borzongató szépségükkel vonzó kopjafás temetők.

Das schwarze Ross (A fekete paripa) is fordítóra vár; a költő rokonszenve e babonás, balladás ihletésű versben inkább a lóra irányul, semmint a csikós-betyárra, ki a szegény párát halálra nyargalja – még ha tettéért méltóképpen bűnhődik is. Hát még a Stimmen aus dem Rohre (Hangok a nádasból) című, a szél s a hullámok játszadozását, a vihar csapkodását lüktető, rövid sorokban érzékeltető, a Balaton lelkéből lelkedzett hosszú vers!…

A költő természetrajongása – mely Beethoven és Carl Maria Weber áhítatához hasonlatos – a balatoni ciklus versei közül ebben jelentkezik a legmagasabb fokon.

Ez a négy vers itt alább, ha mint vállalkozás a fentieknél szerényebb is, Sándor von Serach első költői korszakának legjobb tulajdonságait hordozza: szívszorongató élményeit a korabeli német költőkével egyenértékű, tiszta dallamú kifejező erővel szólaltatja meg. A zászlós kopjafákkal tűzdelt temető (árbócerdő, halálkikötő); a kopjafák közt imbolygó öreg huszárral s leánnyal való találkozás látomássá fokozott élménye; a cigánymuzsika – ez esetben talán valami szilaj verbunkos – borzongató, titokzatos varázsa: etnografiai értékétől függetlenül is a mélyreható versélmények közé tartozik. S ha így van, akkor szerzőjűk, a tragikus életű Sándor von Serach megérdemelné a Balaton virányaira érvényes post mortem honfiúsítást, vagy legalábbis, hogy némi hálával idézzük egyáltalán nem boldog emlékezetét.

*     *

*

Emlékeztetés Mentovich Ferencre

Neve és a mű, mely nevét fenntartotta, irodalmi olvasókönyvekből ismert. Mondd: Mentovich Ferenc, s rávágom: Unió dalok; az Unió dalok-ról viszont Mentovich Ferenc jut az ember eszébe. Az Unió, mely 1848-ban Erdély és Magyarország frigyét kimondá, Mentovichot is örökre eljegyezte. Nem is igen tudunk mást őfelőle. S ha elolvastuk az Unió dalok-at, dalolójukat csapzott hajú, véres homlokú ifjúnak képzeltük, kinek szava csakhamar ágyúdörgésbe, halálhörgésbe, tüzek rettentő ropogásába vész el, s nemsokára őt magát is elsodorja a fergeteg. Petőfi-, Vasvári-féle sorsot tulajdonítottunk neki: alája képzeltük az Illés szekerét.

Ha megtudjuk a valóságot, vajon nem ér-e csalódás?

Ki is volt tulajdonképpen ez a dalnok, aki a haza történetének egyetlen pillanatában volt szenvedélyes, rajongó, szerelmes, azonban ezt a szerelmet mintha túl korán kiheverte volna, avagy mintha kiégette volna lelkéből a tűz, a vér.

1819-ben született a Belső-Szolnok megyei Nagydebreken. Apja, a Háromszékből odavetődött, elszegényedett horvát származású ember, gazdatiszt. Ferenc fiát – noha katolikus vallású – már elemi iskolába a dési reformátusokhoz küldi, s innét egy kis vargabetűvel már egyenes az út az enyedi Bethlen-kollégiumba. Minden, ami ezután következik, ebből az ősi hagyományú, fejedelmi oskolából származik, ide mutat vissza.

Abban az időben, amikor Mentovich Ferenc szeme a világi dolgok iránt nyiladozni kezd, Enyed lázas esztendőket él. Ebben a kicsi „Athénben” lüktet a megszólalt magyar lelkiismeret. Ekkortájt tértek át a latinról a magyar oktatási nyelvre, az önképzőkör valóságos nemzetnevelő szervként alakul meg, s mindennek mozgatója Szász Károly, a jeles természettudós, a későbbi, azonos nevű költő édesapja, akinek Mentovich éppen a legkedvesebb diákja. Tizennyolc éves: kedves professzora nyolc esztendős fiának nevelője, s ott lakik a sokvendégű, előkelő enyedi házban, ahol gyakran megfordulnak gondolkodó és cselekvő erdélyi mágnások is. A kollégiumban baj támad: a diákok egy része, közöttük Mentovich, a reformeszméket úgy látszik túlságosan radikálisan értelmezi: kettőt consilium abeundi elé vonnak s eltávolítanak, a többit – Mentovich ezek közé tartozik – szigorúan megróják. Íme, első szereplése a közügyek, a politika mezején!

A szerelem is utoléri. Az enyedi diáknak ez éppen úgy kiméretett a komor boltívű falak között, mint a tudomány, vagy mint a konviktusi cipó. Megszületnek az első versek is, s nem egy közülük napvilágot lát az enyedi diákok önképzőköri lapjában, a Virágfűzés-ben. S mielőtt a Kemény család gondoskodásából két esztendős külföldi vándorútjára indulna, el is jegyzi magát Enyed legszebb lányával, a hollófekete hajú, tüzes tekintetű Vajda Anikóval.

Az enyedi esztendők egész életét előre meghatározták.

Németországba megy. A német tudományban talán sosem volt akkora filozófiai hadakozás, mint akkortájt. A metafizikai és a materialista irány harcosai csaptak össze. Mentovich fenntartással és kételkedéssel szemléli a küzdelmet, egyelőre pártállás nélkül, még nem esküszik fel semmiféle rendszerre, fiatal és titánian gyanakvó. A berlini egyetemen Schellinget, a „hivatalos” filozófust hallgatja, s neki, az ösztönös természettudósnak, eleitől fogva gyanús a mester ékesszólása, mert „a józan okosságot és természettani igazságokat tekintetbe nem véve, egész fejezeteket szentelt a kalánfülű ördög és a szárnyas angyal létezésének bizonyítására”. Úgy látszik, ez az édeskés, öntelt transzcendentalizmus kergette költőnket a másik táborba, amelynek szemléletével látszólag örökre eljegyezte magát.

Berlin: sok zenei élmény, múzeumok látogatása, salétromos filozofico-politicai viták. Így élt külföldön a tizenkilencedik század közepén egy nyugtalan elméjű erdélyi diák. Itt hagyja el ősei katolikus hitét, s lesz belőle kálvinista.

Aztán vándorlás következik, tova, a tengerben ködlő Helgolandig. Útjának egyik különleges élménye lehetett Gauss-szal, a nagy matematikussal való találkozás Göttingában. A tudós nagy vendégszeretettel fogadta az erdélyi fiút, s első dolga volt érdeklődni honfitársa, Bolyai Farkas iránt. Hogy nagy tiszteletét bizonyítsa, kedvenc könyvei közül elővette a Tentamen dedikált példányát, s az álmélkodó ifjúnak megmutatta. (Ez a találkozás tizenkét évvel később, amikor a marosvásárhelyi református kollégiumba éppen a meghalt Bolyai természettudományi és matematikai tanszékére hívták meg, Mentovichnak egészen bizonyosan eszébe jutott!…)

De elmúlik a két tanulmányi esztendő. A világpróbált erdélyi ifjút hazahívja szolgálatra a kicsi, távoli ország: Mentovich Ferenc a kétesztendős külföld-élmény fejében nevelősködést vállal pártfogója, a gáldi Kemény család kastélyában. Az Érchegység havasalji magányába nem egyedül tér: magával viszi újdonsült feleségét, Vajda Anikót is. A kastély ott áll a hegyoldalban, a Maros széles síksága felett; néhány puskalövésnyire terül a marosszentimrei csatatér, ahol a címerszerző ős, Kemény Simon, hősi inkognitóban, Hunyadi János öltözetében feláldozta magát. S látszik a zord csúcsíves templomocska, melyet a nagy törökverő a diadal emlékére emeltetett: Erdély múltja s jövendője zsibong, áramlik körülötte.

S Erdélyen megint rajta a nehéz történelem. 1847-ben járunk. A gyanús, vihar előtti fél-csendességben ösztönös kényszerűséggel sietne összebújni, egymást takarni a magyarság elszórt nyájacskája. Az Uniót kívánja minden magyar. S ennek a szükségnek és parancsnak leglelkiismeretesebb átélője és szavakba foglalója éppen báró Kemény Dénes, Alsó-Fehér megye országgyűlési követe, Mentovich Ferenc házigazdája és pártfogója. Mentovich Ferenc a nagy ügyet közvetlenül e felelős erdélyi államférfi környezetében éli át.

Irodalmi előzményeket is számon tarthatott. Lisznyai Damó Kálmán és Petőfi Sándor már 1845-ben hallatták terelgető, égi pásztorszavukat. 1847 tavaszán elhangzott a Szépirodalmi Figyelő szózata is, mely szerint „a költészetnek tisztében áll melegen tartani az eszmét, hogy kifejlődhessék belőle az élet valódisága”.

Alsó-Fehér megyében […] legelemibb létérdek volt az Unió minél sürgősebb megköttetése. Állandó félelemben fogyott a magyarság életereje, morzsolódott a szíve. Véletlen-e hát, hogy éppen itt, a málladozó szigetecskék egyikén szólal meg az ossziáni előérzettől sajgó lelkű költő, hogy innen küld üzenetet a magyar kontinens felé? Szava nem hörgés és nem sikoltás, inkább csendes panasz, a reménykedés és kétség váltakozó sóhajtásai:

Nem énekelt eddigelé fájdalmas szerelmet, mert szerelme beteljesülő és eleitől fogva boldog volt. Ám hazaszeretete csal lantjára szerelmes költőre valló hangokat. Ez az ő nagy és megrázó szívügye, az elérhetetlen után való fiatalos sóvárgás, ez az ő „Kesergő szerelme” és „Lilla-dalai”. S íme az álmok valóságra válnak. Megjön csendes dalaira a leghatalmasabb „visszazengés”: 1848. május 30-án Kolozsvárt kimondják az Uniót.

Mentovich Ferenc, aki szerénytelenség nélkül érezheti, hogy a nagy épülethez egy-két téglát ő is szállított, ott van a nagy ünnepen, hogyne volna ott. Gyulai Pállal s volt neveltjével, Szász Károllyal huszonnégy versből álló kötetet adnak ki, A Nemzeti színek-et, barátságuk, lelki szimbiózisuk eredményét: verseik ebben az egyesülési lángolásban fogantak.

De már rajtuk a fergeteg. Akik összefogtak, görcsös kézzel hasztalan kapaszkodnak egymásba; vad erővel szakítja el őket a Szabadságharc forgószele. A kitört vész emberfejekkel labdázik az égre. Lángolnak a falvak, égnek az udvarházak s a havas megbolydult darázsfészek módjára ereszti le a Maros síkságára dúló rajait. Aki teheti Enyedre, Felvincre, Tordára menekül. Mentovich családja, Keményékkel együtt, Enyedre húzódik. Ő maga nemzetőrnek áll. 1848 tele közeledik, a vérfürdők ideje. Mentovich hamarosan átesik a tűzkeresztségen: hogy az összefogdosott magyarokat megmentsék, egy csapat nemzetőr, gyér számú honvéd, az Alsó-Fehér megyei Krakkó alá vonul. Sűrű a köd, az ember nem láthat tovább az orránál. A románok tömegét nem lehet megmérni, s Mentovichék az elfogott több száz magyar életéért remegve, támadásba kezdenek. A foglyok sorsát ezzel megpecsételik: a felbőszült havasiak egytől egyig lemészárolják őket. A kudarcot vallott felmentő csapat pedig hanyatt-homlok visszafordul Enyed felé.

A költőnek – minden jel szerint – igen nagy és igen véres volt ez a történelmi lecke. Összeroppanva, vacogó idegrendszerrel leteszi a nemzetőr-puskát, és – még Enyed pusztulása előtt – családostól Kolozsvárra menekül. Nemsokára Váradon találjuk; lelkiismerete parancsára ismét tevékenyen szolgálja a bajba jutott haza ügyét: kémikus barátjával, Jánosi Györggyel egyetemben tölténygyártásban foglalatoskodik. Úgy látszik, természettudományos képzettségét ilyen formában akarta gyümölcsöztetni. Mindhiába.

Világos után Pestre kerül. Majd egy Nyitra megyei faluba, nevelőnek. Innen pályázik Nagykőrösre tanárnak. Néhány tanári, nyomorúságban gazdag, főleg a szellemet tápláló esztendő következik. Az elveszett hazát, az elveszett szülőföldet Arany János ragaszkodása és igaz barátsága pótolja. Kvaterkázó, adomázó, evő-ivó, az abszolutizmus gyötrő intézkedései ellen akasztófahumorral védekező tanárvilág. A múzsa, a régi, halkszavú, sápatag hölgy, meg-meglátogatja, s családjáról, természetről, honfibúról verselteti. 1854-ben kiadja második verskötetét, a Száraz lombok-at. Életének erre az időszakára esik nyolcvankét halotti vers megírása; ezeket külön kötetben adta ki.

1856-ban meghívják a Marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a meghalt Bolyai János katedrájára.

Túl forradalmon, csalódáson, kihevert idegösszeroppanáson, az érett férfi körültekintő bölcsességével szeretett volna éldegélni Nagykőrösön. (A krakkói vérfürdő emléke is Arany János karikatúráján jelenik meg: Mentovich Ferenc puskáját eldobva, hanyatt-homlok menekül a csatatérről…) A hajdani lánglelkű költő öregedő arcán egyre több biedermeier vonás ütközik ki. Vidéki életének sava-borsa második nagy életélménye: a természettudományos és filozófiai vitatkozás. Éppen olyan hévvel, ahogy annak idején versben, vagy ha kellett, prózában állt ki az Unióért, bizonygatja most bel- és külhoni tudományos ellenfeleinek a racionalista világszemlélet jogosultságát. Tétele némileg ellenkezik a materializmus sablonos formájával: szerinte a természettudomány nem ellensége, hanem éppen támasza a vallásnak. Jól akarja lakatni a kecskét, úgy, hogy a káposzta is megmaradjon. „Én ma sem hiszem – állapítja meg majd búcsúztatójában Szász Károly –, hogy igazi meggyőződése lett volna e felületes, szellemtelen tan. Csak belovagolta magát a következtetések útján.” Aztán szégyellt visszavonulni, következetes akart maradni ifjonti önmagához. Könnyező materialista. Barátai észreveszik, amikor egy temetésen (báró Kemény Pálné temetésén) zokog. – Hogyan sírhat egy materiálista? – évődnek vele. – Könnyű nektek – feleli –, ti hiszitek, hogy viszontláthatjátok a síron túl, de én tudom, hogy sohasem látom többé a jó bárónét! – és tovább zokog.

S versei közt is mennyi töredelmes, mennyi áhítatos, transzcendens hitet feltételező panasz és áhítozás! De hangja egyre erőtlenebb. Már-már igazoltnak látjuk költői lelkének ifjan való eltűnéséről alkotott gyanúnkat: az Unió dalok-ban kilobogta magát, a többi csak a felszínen maradásnak az élet hosszabbodásával egyre vegetatívabb tevékenységekre kényszerülő ösztöne. Él a világban, jókat eszik és iszik, adomázik és vitatkozik a vásárhelyi tanársoron. A darwinista angol természettudós, Huxley (a mai író nagyapja) mellett síkraszáll az őt ledorongoló és kioktató Brassai Sámuel ellen. Az ember, igenis, majomtól származik – szögezi le –, s talán azt is hiszi, hogy híre eljut a Szigetországba: vagy Marosvásárhelyről ismét át lehet ölelni Európát, akárcsak néhány évtizeddel ezelőtt, Gauss és Bolyai levelezésének idejében…

Hatvanéves korában halt meg, 1879-ben. „Ravatalát koszorúk borították el, a ravatal előtt Lénárt József beszélt, s a Dalkör s az iskolai énekkar énekeltek. Az elhunyt tanítványai régóta tervezett táncvigalmukat elhalasztották, s kalapjukra mindnyájan gyászfátyolt kötöttek.” Így az egykori tudósító. Szász Károly – ő tudta, miért – azt írta róla, hogy azok közé a ritka férfiak közé tartozott, „akik a Jóistennek a mosolyából születtek”.

S most álljunk meg egy pillanatra sírja felett a marosvásárhelyi temetőben. Ez a sírhant akkora, mintha valóban amaz óriások egyike pihenne alatta, akiknek a Szabadságharc hőseit vélnők: oly hatalmasak lehettek, mint a kolozsvári Mátyás-szobor bronzvitézei… A kollégium által 1929-ben emelt új sírkövön nincsen verses felirat. Pedig, már csak ama nyolcvankét búcsúztató verséért is megérdemelné. Egy szép természeti verséből, mely vetekedik Lenau legszebb ciklusával, a következő sorokat választottam:

Tolsztoj és Rilke

Nemcsak néhány fényképről, néhány műből vélem ismerni őt, az „Örök Oroszt”, hanem Lou Andreas-Salomé feljegyzéseiből is, aki a századfordulón, Rilke kalauzaként két ízben meglátogatta. Az ő Tolsztoj-élménye (minden jel szerint a Rilke benyomásainak tükörképe) él bennem is tovább… Akkor, midőn másodszor találkoznak vele, Jasznája Poljánában, már botra támaszkodó aggastyán. A hatalmas, félelmes zöldár-hömpölygésű mű már javarészt mögötte. Maga azonban dúlt és keserű titán maradt: mintha a csendes öregség koldusnak-királynak kijáró adománya egyre jobban távolodnék tőle. Igen, mögötte a Háború és béke új-orosz éposza, az Ördög pokoljárása, az Iván Iljics lassú máglyatüze, a Feltámadás kálváriája – de ő még mindig úgy szenved és háborog, mintha a közvetlen vagy közvetve átélt emberi szenvedések kiírhatatlan, orvosolhatatlan voltának intő bizonysága volna. Majd egy évszázad, a vajúdó régi orosz világ utolsó évszázada áramlott át a lelkén; ennek üledéke, a kükloptikus arányú Tolsztoj-opus, akkor már világ-kincs; imádják és tagadják, hogy állandó forgószél járja körül, akár a hatalmas középkori templomokat. És zarándokok keresik fel őt magát is, a tolsztojánusok világszektájának tagjai, a századvégi általános veszendőség-érzéstől gyötört emberiség küldöttjei – így Rilke is, akit nemcsak az ő szenvedélye vonz Oroszországba, hanem a világgá hangzó orosz szenvedés; amint egy levelében vallja, orosz szeretne lenni, „hogy joga lehessen érezni minden csapást és szenvedés lenni e roppant szenvedésből”. És tudja, hogy Tolsztojnak ez megadatott: osztályát-tagadó gúnyában kóborolva, vagy a cipészmesterség igénytelen eszközei között, vagy áldatlan családi élete változataiban azonosul, stigmatizáltan, honfitársai hétköznapjaival.

Rilke első látogatása Moszkvában, éppen az orosz húsvét ünnepére esik. Tolsztoj szükségesnek tartja búcsúzó vendégét óva inteni: „Ne hódoljon be a babonás népszokásnak! Ne vegyen részt a húsvétünnepen!” – Úgy látszik, valamit szégyell, valami kényelmetlen neki, amit Rilke teljesen nem érthet: hisz ő a szenvedő orosz népben az istenközelséget keresi!… Második látogatása még furcsább élménnyel bővíti Tolsztoj-ismeretét: a jasznája-poljánai nyári lakból családi zivatar mennydörgő basszusa és katonás tenorja harsog ki a tavaszi parkba. Ez utóbbi Szófia Andrejevnáé, akit a végzet amolyan ellenanimának rendelt e boldogtalan titán-animus kísérőjéül egy hosszú életre… Sokáig kénytelenek fültanúi lenni a házban tomboló viharnak. Végre Tolsztoj kijön, láthatólag restelkedve és bosszúsan, s miután be nem invitálhatja őket, sétára hívja a parkba. Nagyokat lép, le-lehajlik egy-egy kis virágért, majd szórakozottan leejti. Oroszul beszél, amiből Rilke nem mindent ért meg; a síkságról szél fúj, muzsikzubbonyába, meglobogó szakállába kap. És Rilke úgy érzi, Próféta oldalán halad. Mert ha a beszédből ki-kiütközött is a tőle idegen, a nem-közös, „hellyel-közzel kilátás nyílt mégis a mélységesen közös világló hátterére”.

S alkalmasint ez az, ami ebből a prófétából és a próféciáiból az egész emberiséggel közös, ami tisztaságával világítani fog minden eljövendő nemzedéknek.

Rainer Maria Rilke posztumusz versciklusáról

*     *

*

Móricz Zsigmond ébresztése

Négy éve, 1942. szeptember 6-án halt meg – jobban mondva: igazodott bele abba az örökkévalóságba, melyből már csak a világvége billenthetné ki. Hatvanhárom éves volt, Jókai vagy Victor Hugo életkorához képest még alkotóereje teljében lévő, még mindig nagyobbra menendő „fiatal”. Az egyiptomi királysírokat kutatók fáraó-átka fogta-e meg ezt a nemzedéket – kérdeztük döbbenten halálának tudomásulvételekor –, hogy mindnyájuknak ily hamar el kell mennie? Ady, Krúdy, Kosztolányi, Babits Mihály, Móricz Zsigmond… Melyikük művéről érezzük, hogy folytathatatlan, hogy mestere mindent elmondott s nem vitt magával semmit a sírba? Melyikük ment el úgy, hogy ne hagyott volna ijesztő űrt maga után? Halála ama gyümölcsfa képét idézte bennünk, melyet akkor hasít ketté egy kósza villám, amikor gyümölcse érleléséhez már csak néhány nap kellett volna…

Ám az óriások törzséből való ő, Adyéból, Szabó Dezsőéből, Krúdyéból, akiknek mintha már magvuk is szakadt volna. Az időben egyre komorabban nő felénk intelmes, sújtó keze, egész bozontos alakja. Pályáját, ahol vaskos léptei döngtek, mint elszórt, zordon kőbálványok, jelzik művei. – A legszebb magyar ifjúsági regény szerzője – mondogatjuk –, s a Légy jó mindhalálig-ra gondolunk. „A legnagyobb magyar történelmi regény” alkotója – tudjuk –, hisz az ő ökle fejtette ki a múlt alaktalan hordalékából, zavaros krónikákból és megperzselődött céhkönyvekből, ókollégiumok könyvtárának táncoló porából: az Erdély-trilógiát.

Ki tudja, mi elől ment el ily sebbel-lobbal, ki tudja, mit kellett volna vénségére megérnie? – kérdeztük akkor –, mert életének utolsó esztendeiben szellemének legfrissebb hajtásai egyáltalán nem irodalmi fórumokról érkező kárhoztatást és gyalázatot szenvedtek. A ferde-eszménykép-teremtés, a hőstelen hőskultusz vádját sütögették reá. Rózsa Sándort nem ismerte el szalonképes regényhősnek az a nemzedék, amely pedig még Eötvös József Violáját gyermekkorában szívébe zárta. Kései bűnpártolás vétségében marasztalták el, mint rég halott betyárok és szegénylegények későn felbukkant cinkosát – mert nem vették figyelembe, hogy a művész, az alkotó ösztönszerűen mindig az elbukottak, a kitaszítottak oldalára pattan, s ha nem így reagálna, el is vesztené hitvalló becsületét. A lovát ugrató s szemöldökét összevonó betyár végeredményben nem más, mint a XIX. századi Európa elhanyagolt és türelmet vesztett földnépének egyetlen hősi egyéniségére rántott, sűrű jelképe. Móricz Zsigmond csak azt tette a XX. század derekán, a feudális Magyarország végóráiban, amit Eötvös a XIX. század közepén: a jobbak lelkiismeretét rázta fel vagy igyekezett felrázni. S ehhez éppen a nemzetéért korokon átívelő fájdalommal sajgó tiszaháti kisúrnak, paraszt apa s szegény papleány anya fiának ne lett volna joga?

Ugyanez az érdeklődés, a föld népe felett való gyámkodás, igazságtevés vágya hozta le közénk is, Erdélybe, 1941–42 nyarán. Ismert tájakon, ismert csontozatú arcok és ismerős csillogású szemek közt járt-kelt. Az Erdély-trilógia előtanulmányaiból mindent tudott, amit ez a föld szenvedésben, szépségben, gaztettben és nagy emberi példákban felvethetett. Nyitott teherautón, rázós fakószekéren, botját lába közé fogva, kalapját szemöldökére rántva, poros szempillák alól is fürgén figyelve hallgatózott, vallatott, jegyezgetett. S mindenütt megnyíló szívek és rég előkívánkozó vivátok fogadták, ahogy az már a „nagy fejedelem” bölcsességének letéteményesét meg is illette. Úgy járt Erdély sokat szenvedett népe közt, olyan nyilvánvaló segítőakarattal, mintha egy – éppen jóságáért soha trónra nem ülhetett s tán még életében mesékbe foszlott – jó magyar uralkodó lelke költözött volna bele…

Vajon az a kicsi fekete notesz, amelybe erdélyi útján jegyezgetett (merőlegesen tartotta szeme elé, a plajbászt pedig majdnem vízszintesen irányította reá) s a többi rengeteg emésztetlen élmény és rovás méltó kezekbe vagy netán ebek harmincadjára került? Eljön-e az idő, amikor olvashatjuk ezeket a számunkra szokatlanul értékes, esetleg orákulum-értékű jegyzéseket?

Ha van egy szikra, amely a porhüvelyt túléli, a Móricz Zsigmondé most a rom ország bizakodó lelkeire igyekszik lángot lobbantani. Ugyanaz a hit vibráltatja és táncoltatja lélektől lélekig, kunyhótól kunyhóig, amely a könyveiben a magyart erős, de erejét rossz irányba fogott idegen érdeknek szolgáló fajtának látta, s amely hitben minden lehetségest elkövetett, hogy tévedező fajtáját az igaz ösvényre vezérelje.

Kós Károly arcképéhez

Csak álmélkodó gyermekszemmel nézhetek Kós Károlyra, most is, ebből az időbeli és térbeli messzeségből is.

Ez a csodálkozás eleinte a leveleinek szólt, tíz-tizenkét éves koromban, melyek apámhoz érkeztek, Sztánáról Nagyenyedre. Betűik formája, a tinta színe, de még a papirosuk is a Bécsi Képes Krónika vagy az Ómagyar Mária-siralom hasonmás pergamentjeit juttatták eszembe, ahogyan a még meséskönyv gyanánt lapozgatott Beöthy-féle magyar irodalomtörténetben láttam. Mintha egyenest a kalotaszegi dombok közt megtorlódott történelemből érkeztek volna ezek a barát-betűs, szépmíves levelek! És mindig volt bennük valami, a gyermek számára alig érthető közlés, amitől a címzett, vagyis apám, egyszer felvillanyozva, másszor mélyen elgondolkozva járkált egy-két napig, amíg a választ, ha nem is ilyen régies, de hasonló mívességgel rótt betűkkel papírra nem vetette, és el nem küldte.

Aztán, amikor szemtől szembe láthattam, talán tizennégy éves koromban, csak igazolódott az ódon mívességű levelek sugallta sejtés. Kós Károly maga is a történelemből, nem évtizedekkel, csak évszázadokkal jelölhető időből érkezett. Olyan volt nekem, mint a mondabeli nagybajszú vitézek és fejedelmek. Rekedtes öblös hangja visszhangzott a boltozatos szobákban, s ahogy járt-kelt, valóságos forgószelet kavart maga körül. Csupa mozgás és indulat volt, és hatalmas ökle olykor az asztalra vágott, hogy nyomatékot adjon igazának. Haja homlokába omlott, pápaszeme orrahegyére zökkent, lázasan, széles taglejtésekkel beszélt, s ha ellentmondtak neki, ízes szitokkal szerezte meg mondanivalóját.

Attila király volt, Nagybotú Lőrinc volt, a Varju nemzetség feje volt, az Országépítő volt, az időtlenségből feljáró revenant volt, s mindez, gondolom, nemcsak egy regényes képzeletű gyermek szemében, hanem felnőttszemekben is. Ezért tisztelték és becsülték, s tisztelik és becsülik máig is Kós Károlyt, és hajolnak meg annyian fájdalmas-bölcs hite és akarata előtt.

Azt is el kell róla mondani, hogy a költőket nem tartotta minden esetben a nehéz időkhöz méltó, cselekvőképes, a köz javát szolgáló szépmíveseknek. Több gyakorlatiságot, küzdőkedvet várt volna el tőlük, kiváltképpen a fiataloktól, mint amennyit műveikben elárultak. Ezt a véleményét nem rejtette véka alá, s a költők valamiféle rossz lelkiismerettel néztek a szemébe, ha mégoly ártatlanul is.

Egy délelőtt, még a 30-as évek derekán, beviharzott a kolozsvári Belvárosi Kávéházba, s körülnézett: hol talál üres asztalt, amely mellé lezökkenhetne, s kipihenhetné a Sztánáról való beutazás fáradalmait. Üres asztalt nem talált. De az egyik mellett felfedezte Dsida Jenőt, valami fehér papírlapok felett.

– Szervusz, Jenő! – köszöntötte. – Hát te mit csinálsz itt?

Dsida illedelmesen, talán egy kissé megszeppenve válaszolt:

– Verset írok, Károly bácsi.

Kós Károly valósággal felhorkant:

– Fényes nappal?! A nyavalya törje ki!

Azzal a papírlapot félreseperte, leült, az asztalra könyökölt, s mintha mi sem történt volna, kezdett valami történelmi leckébe a remegő költő-ifjúnak.

Később híre járta, hogy ez vagy egy hasonló találkozás indította el Dsidában azt a lelki folyamatot, melynek hála, megszületett egyik legmegrázóbb költeménye, a Psalmus Hungaricus.

Benedek Marcell irodalmi kalauza

– Szeretem azt, amiről írtam: az irodalmi formában kifejezett életet – olvassuk a könyv belső borítólapján a szerző vallomását. Nem véletlen, hogy irodalmi formában kifejezett életet említ! Valóban, úgy hajlik tárgya fölé, mint akár szerves lét kutatója, a biológus, hiszen az irodalom örökkévalóságában minden él és hat tovább. Talán ennek az együttlétezésnek érzékeltetését is szolgálja, amikor óriási anyagát nem időrend, nem nemzetek szerint, hanem műfajok s ezeken belül művészi irányok és hitvallások alapján csoportosítja. Ebben a szellemi értelemben rokoni szálakat és kapcsolatokat számon tartó, családfa módján terebélyesedő előadásban természetesen kerülnek együvé ősök és ivadékok: Horatius és Berzsenyi, Aiszkhülosz, Euripidész és Racine, Homérosz, Vergilius, Tasso és Zrínyi.

Ez irodalmi családtörténet ág-bogain áhítatosan követjük kalauzunkat. Ma ő itt a legméltóbb rá, hogy kínált vezető kezét gyermekes ragaszkodással és bizalommal megfogjuk: nem első műve ez, melyet idegenvezetőként helyez az irodalmi labirintus bejárata elé. Annál kajánabb fiúi tapasztalásra szolgál, ha néhol rajtakapjuk, hogy szeretete melegét részrehajlóan osztja el, s ebből kisebb-nagyobb aránytalanságok származnak.

Maga az a tény, hogy költészetről és a voltaképpeni regényről együttvéve nem hallunk annyit, mint a drámáról, Benedek Marcell elemi erejű dramaturgiai érdeklődéséről tanúskodik. (Vagy lehetséges volna, hogy csupán e műfajnak a többivel szemben mutatkozó életrevalóbb voltára figyelmeztet?) – Az előadás kristályos csermelye itt-ott a hegyi patakok módján gübbenőt alkot, vize elmélyül és széles örvényléssel kavarog. Ilyen gübbenővel áldoz Benedek Marcell a görög drámának, a francia klasszikusoknak, Hamletnek, Bánk bánnak, Az ember tragédiájá-nak, Adynak. Ezek valóságos kis esszék, az érzékeltetés és meggyőzés remekei. Tolla átforrósodik, ő maga hol Hamletbe, a „magányosság és rokontalanság” hősébe olvad bele, hol pedig a nemzet s a király kettőssége közt őrlődő Bánkba, vagy a Tragédia Ádámjába, akiben a kivételes ember végzetességét látja. Ezzel szemben például a Faust mellett ugyanez a csermely egy-két bukkanással rohan tova: Rilkét Stefan George után egyetlen kis hullámmal intézi el: „A nyomában járók közt legnagyobb művész R. M. Rilke”; az Apollinaire-nek szentelt hat sorban pedig inkább a költő termékeny „zavarosságát” méltatja figyelemre, elhanyagolva a látszólagos és többnyire akart „zavarosság” alól kibukkanó, szokatlanul termékeny lírai televényt s a belőle kiinduló művészeti forradalmat; Krúdy Gyula pedig kevesebb szóra érdemesül, mint a francia vagy magyar színműipar egy-egy kérészéletű mesterembere.

Mindezt valaki – aki a tudományos tárgyilagosság rideg zuzmó-zónájában otthonosan érzi magát – gyöngeségnek vagy hézagosságnak is minősíthetné. Mi azonban hajlandók vagyunk e tudósi „fogyatékosság”-ban egy hiteles író és érző ember szellemének csapongását látni. Ilyen természetű mű csak ezekkel a szubjektív képet sugárzó tulajdonságokkal válhatik kedvcsinálóvá, lelkesítővé. Tudjuk, hogy nincs ízetlenebb, sótalanabb-borstalanabb valami az egy-kaptafára vert, rideg jellemzésekkel megtömött szokvány-irodalomtörténetnél, melyben a szerző az írók művét a születés és halál évszámai közé satuzva, bizonyos hierarchikus sorrendben, kimért sorokra porciózva vonultatja fel – s hogy mi sem tévútra csábítóbb s egyoldalúságra nevelőbb, mint a csak-rajongásra és csak-ellenszenvre épített irodalomtörténet, amelyben a szerző korszakokon át saját egyéniségét keresi és ünnepli! Benedek Marcell műve e két véglet közt foglalja el a legszerencsésebb helyet. Hézagai, ismétlem, vannak: de lehetséges, hogy a szerző sem tekinti könyvét véglegesnek, hisz maga mondja, hogy „az író egész életében ugyanazt a könyvet írja”; ne nehezteljen hát, ha úgy érezzük, hogy könyve – például a csodálatos Rilke művének megmutatása nélkül – nem tartható befejezettnek…

Ismétlem, ez csak kívánalom, nem kifogás. Annyira tiszteljük Benedek Marcellt, hogy minden általunk tisztelt íróról szeretnők véleményét hallani.

A könyv irodalomtörténeti része előtt fontos alapfogalmakat tisztáz, a szerzőre jellemző gyémántos csillogású, megbecsülhetetlenül világos előadásban. (Író és irodalmi alkotás, Vers és próza.) A végén pedig az irodalom határán mozgó tudományokkal, majd a stílus mibenlétével ismerteti az olvasót, jutván e fejezetben a hozzáértés és csalhatatlanság „Empireumába”. Hasonlóan éles és villogó sugarakkal világítja meg a szerkesztés mások számára áthatolhatatlan titkait.

A könyv legfőbb értékét azonban az adatszerűségen és stiláris magasrendűségen túl a szerző minden megállapításából kicsengő humanizmusa képviseli; olvasóinak leginkább erre a hangra kell figyelmezniük, ebből származhatik rájuk igazi művelődésbeli gazdagodás.

A „luxus-tanár” Kuncz Aladárról

1972 áprilisában, nem sokkal a Szappanyos Gabriellával folytatott beszélgetés megjelenése után, az alábbi levelet kaptam Kuncz Aladárnak egy hajdani tanítványától, Bán Endrénétől:

„Kuncz Aladárról szóló írásában azon tűnődik, él-e még valamelyik tanítványa. Nos, büszkén jelentkezem, no persze nem arra vagyok büszke, hogy élek, bár ez sem csekélység a mi generációnkban, hanem arra, hogy tanítványa lehettem… Ha érdekel valakit az a kevés, amit tudok róla, szívesen elmondom.”

Bán Endréné levelét valóságos irodalomtörténeti vonatkozású „értéklevélnek” tartottam – s ehhez képest tettem is el olyan jó helyre, hogy csak két és fél év múlva került ismét a kezembe. Köteles mentegetőzés és magyarázkodás árán sikerült elnyernem bocsánatát – és szaván fognom a vallomásra jelentkezőt.

Az a „kevés”, amit tud róla, arra volt gyanús, hogy Bán Endréné valami rendkívül jellemző, még fel nem derített mozzanatot vagy adatot rejthet a francia internáltságból visszatért s a társadalomba, irodalomba éppen hogy beilleszkedő Kuncz Aladárról.

Hét darab, 1923–24-ben, már Kolozsvárról Pestre küldött Kuncz-levél ugyanis egy meg nem nevezett nőnek állít akaratlanul emléket, többször is kifejezésre juttatván, hogy valósággal előle menekül vissza szülővárosába. (Szappanyos Gabriella tudott a nőről: húsz-huszonkét év körüli, budatétényi vagy nagytétényi lakos volt…) Nos, Bán Endrénétől e nő pontosabb kilétét vagy Kuncz Aladár körüli szerepét illetően is reméltem némi felvilágosítást. Ez a reményem azonban csak vajmi ködös-fátylas formában teljesült.

Annál érdekesebb viszont az a „kevés”, amit látszólag kristályosan rögződött, el nem homályosult emlékképek alakjában őrzött meg, és a beszélgetés során fel-felszikráztatott. Az új élet küszöbén vergődő és a társadalommal a legkontrasztosabb helyzetben érintkező Kuncz Aladár egyénisége és alakja áll elénk – egy luxus leányiskola fülledten-pazar környezetében!… Mintha a Fekete kolostor-ban látott álmai közül valósult volna meg a legmerészebb: hetente kétszer tíz-húsz áhítatosan élveteg, virágzó lány árnyékában, egy nagy asztal körül! Valamiféle „Kínok Kertje” ez is: a hírhedt századvégi francia bestsellerből kimaradt fejezet. Nem csoda, ha ez a környezet rendkívül zaklatóan hatott reá, és újfajta próbák, ha nem is éppen megpróbáltatások elé állította.

A Försterné alapította és vezette Bulyovszky utcai (ma Rippl-Rónai utca) Leánynevelő Intézetről van szó; a tízes évek eleje óta egy előkelő, századvégi kertes villában működött. Ahogy Bán Endréné meghatározta: „Luxus-iskola volt, melyben luxus-tanárok luxus-leányokat tanítottak”. A tanári kar tagjai közül az angoltanárnőre (Bertha von Greiffenstein baronesse-re), a franciatanárnőre (egy Pallavicini grófnőre) emlékszik – továbbá két íróra: az egyik Füst Milán, a másik Kuncz Aladár. Csak humán tantárgyak voltak – történelem, magyar irodalom, művészettörténet, kultúrtörténet, nyelvek, zene – még matematika sem! „Általános műveltség volt a fontos.” Érettségire az intézet nem jogosított, a növendékek bizonyítványt sem kaptak, csak úgynevezett minősítést…

Érdeklődésem aszerint fokozódik, ahogy egy-két mondattöredékből, jelzőből, utánzott mozdulatból egyre élesebben kezd elém állni és kamaszkori emlékeimmel kontrollálhatóan megelevenedni Kuncz Aladár.

Kérdéseim nem lehetnek módszeresek; előregyártottak sincsenek. Tehát alkalmazkodom a kisebb-nagyobb kanyarokat vető emlékezéshez, és lehetőleg folyamatosan jegyezgetek. Az alábbiakban dőlt betűkkel jelzem, amit szó szerint sikerült papírra vetnem Bán Endréné mondataiból és kifejezéseiből: valósággal sugárzik belőlük az egykori tizenhat-tizenhét éves diáklány, Bőhm Sárika rajongása a sápadt, enervált megjelenésű Kuncz Aladár iránt, akinek, több jel szerint, ő lehetett a kedvence… És ahogy szemben ülök vele, nem is olyan nehéz a hajdani kecses idomú, kreolos szépségű, eleven szemű leányintézeti növendéket látni benne, akit Kuncz Aladár is láthatott.

Mindezt előre kellett bocsátanom, jelzendő, hogy egy nem titkolt lánykori rajongás aranykeretbe foglalt Kuncz portréját ismertem meg, és közlöm itt (Bán Endréné beleegyezésével), ehhez képest az adatok ellenőrzését megkísérelni is illetlennek tartanám. Fogadjuk el „hitelesnek”, még ha imitt-amott egy-egy dátum vagy részlet, szigorúbb mértékkel mérve, nyilvánvalóan helyesbítésre szorulna is.

– Két évig voltam a tanítványa. 1921 szeptemberétől 1923 júniusáig. Ő volt az intézetben a magyartanár. Tudja, ki volt az elődje? Füst Milán!… Csak arra emlékszem, hogy mindig dühös volt, hogy egyáltalán tanítani kell.

– Kuncz Aladár hetenként kétszer tanított, magyar irodalmat, és csak a délelőtti órákban. Majdnem végig csak Adyról beszélt. Főleg Ady szimbolikáját magyarázta nekünk, de nemcsak A fekete zongorá-t, hanem a Héja-nász-t is: ami nem éppen kislányoknak való téma volt. Ez nem volt véletlen!… És azt is Kuncz Aladárnak köszönhetem. hogy elintézte, és tagja lettem a Nyugat-barátok körének, tizenhat éves koromban! Minden csütörtökön a Británniában Ascher szavalt, és Nagy Endre lépett fel, és beszélt az ő hiperpacifista dolgairól…

Egy-két újabb kérdéssel Kuncz pedagógiai módszerét firtatom. Bán Endréné egy kissé naiv, de rendkívül jellemző viszontkérdéssel kezdi válaszát:

– Mondja, volt egyáltalán tanári diplomája Kuncz Aladárnak?… Merthogy nem tanár módjára tanított, az biztos, sőt nem is kislányoknak való módon! A előkelő tanári karral nem nagyon érintkezett, sem a vezetőséggel – ő csak jött és ment. De az a kötetlen előadói stílus, amit az intézet megengedett, nagyon megfelelt neki. – Én voltam a kedvence. Például: ha dolgozatot íratott, minden lánynak más-más témát adott: így nekem is adott egyet. Megírtam, ő megdicsért érte, de egy hét múlva ugyanannak a témának az ellenkezőjét adta fel, vagyis ellenkező szempontból – én pedig mindkét változatban ugyanazzal a lelkesedéssel írtam. „Magáért kár, kisasszony, mondta erre, mert magából kitűnő újságíró lenne, de férjhez megy és elhülyül.” – Igen, szó szerint ezt mondta, nem, nem finomkodott – „Elhülyül, mint a többi”, ezt mondta.

Belenyugszom, hogy az internáltság viselt világfi-tanáríró, a kolozsvári tankerületi főigazgató fia, ezzel a kissé durva igével figyelmeztette tizenhat éves kedvencét az asszonysors kockázataira. (Az emancipáció híve volt?) És hogy megtudjam, nem fájt-e neki akkor, vagy talán később, ez a keserű általánosítás, igyekszem beljebb hatolni a Kuncz Aladár-i kötetlen stílusú pedagógia rejtelmeibe.

– Nem, nem volt abban az intézetben semmi hospitálás, árgus tekintetű ellenőrző vizsgálatok – mondja. És a szabadosságra olyan példát hoz fel, hogy hitetlenkedve hallgatom.

– Padok ott nem voltak, sem katedra. A lányok egy hatalmas kerek asztal körül ültek. Kuncz Aladár is egy ugyanolyan széken. (A lábát keresztbe tette? – kérdem, mert erre a jellegzetes szokására jól emlékszem.) – Igen, ez szokása volt. S az is, hogy a jobb kezével, melyen két ujja csupa sárga volt a nikotintól, bizonytalan mozdulatokat tett, mintha minduntalan legyintett volna… Szóval a nagy asztal körül ültünk, és nem padokban, és ettől intimebb volt a kapcsolat. Kuncz egyszer elmesélte: írók és újságírók közt ült még jóval 1914 előtt Nagyváradon, abban a híres kávéházban… Ady, Lackó Géza és a többi is mind költő volt, legalábbis akkor – és ez a storyból ki fog derülni –, és volt ott egy kasszírnő, aki mindegyiküknek nagyon tetszett, és mindegyikük szívesen, hogy is mondjam csak, elment volna vele. Erre elhatározták, hogy mind írnak egy verset ahhoz a nőhöz, és akinek a versét a legjobbnak ítélik, az menjen el a nővel… Hát hozzáfogtak verset írni, és amikor elkészültek vele, beledobták egy kalapba. Laczkó kivette az elsőt és elolvasta: „Mit bánom én, ha utcasarkok rongya” – így kezdődött és Laczkó végigolvasta. Aztán ezt mondta: „Ezek után ugye, mi nem pályázunk?” – És több verset nem is vettek ki a kalapból. (Az anekdotát megkérdőjelezés nélkül adtam vissza. Cáfolhatósága, ebben a formában nyilvánvaló, s az is, hogy Bán Endréné évszámot, neveket találomra említ benne.) – Ezt mesélte. De úgy, mintha nem vette volna észre, hogy leányoknak, tanítványainak mesél. Ő egyenrangú félnek tartott bennünket… Kisasszonynak szólított.

Egyenrangú felek! – sóhajtok magamban. A harminchat éves, szörnyű emberi és férfisorsot próbált pokoljártas írótanár, alig két évvel a női testet csak kínzó álmokban fel-felkínáló internált élet után: az egyik fél; a másik: a vele szemtől szemben, testközelben izgő-mozgó, jól ápolt, kíváncsi, kellőképpen sznob és kalandszomjas leánykoszorú. A „Kínok Kertje” ez, csakugyan, még ha a sokkal rafináltabb, kínai környezetben játszódónak csak távoli, enyhébb, elpolgáriasult pesti változata is… Ne csodálkozzunk hát a kockázatos pedagógiai divagációkon vagy miken, inkább azon, hogy Kuncz Aladár semmiféle személyes emlék, sem a korabeli fáma szerint nem lett e kívánatos nyájacska prédára vetemedő, kiéhezett farkasa. Az én csodálatomat Kuncz Aladár iránt és szolidáris megilletődésemet sorsa felett csak fokozza ez az emlék. Fénykép nem maradt fenn vagy nem került még elő ebből a korszakából. Ezért az előbbi jelzések után alaposabb személyleírását kérem a hajdani tanítványtól:

– Sápadt, enervált megjelenés. Lézser (sic!) elegáncia. Bizonytalan kézmozdulatok, legyintések. Cigarettás kéz. Ha arra gondolok, hogy mivel azonosítsam – a Törley-reklámmal! Arra a tartásra gondolok. (Nb. egy báva tekintetű, elpilledt ficsúr ült pezsgős palack előtt, ernyedten csüngő kezében mutató- és középső ujja közt kígyóvonalban füstölgő cigaretta.) – De ezek csak külsőségek, ugyebár! Őneki a szellemi kisugárzás volt a lényege. Mindegyikünk rajongott érte. „Ezt K. A. mondta” – hivatkoztunk rá gyakran, és olyankor nem lehetett más vélemény.

És végül egy olyan emlékről számol be Bán Endréné, amely már nem a leánynevelő intézet nagy kerek asztalánál költözött a rajongó tanítvány lelkébe, hanem felnőttek között, ahogy mondja, mondén környezetben, talán éppen rajongása tetőfokán. Így történt: Szüleim egy koranyári vasárnap délután elvittek Nagy Endre úgynevezett Nyári Kabaréjába, a Városligetbe. (Kollégerszky Café-Restaurantjában működött.) – Sokan voltak, előkelő közönség. És egyszer csak megpillantottam Kuncz Aladárt egy nővel! Képzelheti, milyen érzés volt ez egy tizenhét éves idealista diáklánynak…

Megpróbálom elképzelni, s talán sikerülne is, ha nem asszociálnék hirtelen arra a bizonyos nőre, aki elől Kuncz még abban az évben, röviddel a tanévzárás után, Kolozsvárra menekült. És személyleírást kérek, életkort, bármiféle küllembeli jellegzetességet, de Bőhm Sárika azon kívül, hogy a nő nála jóval idősebbnek látszott – természetes védekező ösztönnel –, minden egyebet kitörölt az emlékezetéből.

Hunyady Sándor: Magyarországi kaland

A „magyarországi kaland” főleg a most tomboló világháború előtti Magyarországban zajlott: az idegenforgalomra, luxusszállókra és golfpályákra berendezkedett, „újbarokk” társadalomban, amelyben – sajnos – Hunyady Sándor olyan otthonosan érezte magát, ahogy csak egy valamikori szegénylegény képes: csupa elismeréssel s vajmi kevés bíráló tendenciával, egyszóval hálásan azok iránt, akik maguk közé fogadták. Ezek az elbeszélések, akár orrát korszerűen reparáltató pesti dáma, akár fürge velencei csaposlegény a hősük, általánosságban olyanok – (s ezzel nemcsak bírálunk, hanem hódolunk is) mintha egyszersmind fílmszüzsének is készültek volna; csak egy-egy lazítás, hézagolás itt-ott s kész a forgatókönyvük. Magukban hordozzák a nemrég elhunyt kedves író minden erényét és fogyatkozását.

Nagyszerű, ahogy belevág a tárgyba, ahogy megszegi a témát, ahogy mindjárt „az elején kezdi”, s szavait sohasem „ölti egymásba”. Ez alkalmasint a századeleji mesélő elődök öröksége: az életre szóló biztonság. A kisszerű, lakályos építésmódnak ilyetén könnyedségét a mai íróink közül, akik általában az elemzés és nem a cselekmény mívesei, ezt a módszert egy-kettőben ha fellelhetjük, épületei naposak, magasföldszintesek vagy legfennebb emeletesek, alaprajzukban könnyűszerrel áttekinthetőek, pedig nem is „bauhausok”, hanem tágas, századelői családi lakok a város ligetes negyedében. De legtöbbjüknek valami csattanós anekdota a hallja – ebből nyílnak jobbra-balra a helyiségek. Eljárása mindenütt szemmel tartható: kiválaszt egy kirívó társasági esetet – esetleg éppen a kutyák társadalmából – s a kézhez kapott anyaggal csak félig-meddig érvén be, íróilag munkába veszi, toldozza, foldozza, egyszóval augmentálja. Akik közelebbről ismerték, azt is tudják (lásd: Cs. Szabó László búcsúztatóját a Magyar Csillag-ban!), hogy készülő novelláit, frissen történt jóízű esetek formájában gyakran mondta el, csak azért, hogy megfigyelhesse a hatást. Ha sikere nem volt teljes, a témának legközelebb már színesebb változatát lehetett hallani: időközben hozzáadott egyet-mást, vastagította vagy torzította, ahogy ízlése megkövetelte. Ezért érezzük némelyiknél, hogy immár túlzás: a csattanó fokozása a valószínűség, elhihetőség rovására ment. De ez a túlzás még nem volna baj, sőt legfőbb írói erényei közé tartozott: ezáltal volt Hunyady Sándor maga előtt is titkolt, realizmusba bugyolált romantikus. Egyik eszköze a mindenáron való elhitetésre és meggyőzésre a hatalmas hasonlatok gyakori alkalmazása; ezekből jobb szimatú ember gyanítja ugyan, hogy nem a „helyszínen”, hanem bizony csak az íróasztalon, a toll végén születtek, mindazonáltal – talán éppen a lódítást súroló, jellegüknél fogva, mulatságosak, hatásosak. Minden elébe kerülő tárgyról és helyzetről meg akarja mutatni, hogy tudja, mi fán terem. A kültelki ház kapuja alatt olyan szag fogadja, „mintha avas mákos nudli savanyodna valahol”. Remek. Valóban jól eltalálta, gondolja magában az olvasó, pedig esetleg sem Hunyady Sándor, sem ő nem orrontott ilyen illatot a valóságban. Továbbá: a hölgy úgy sír, hogy a könny valósággal spriccel a szeméből. Ez már egy kicsit sok ugyan, de még mindég impozáns nagyotmondás.

A túlzásakat élvezheti az olvasó, de már az ismétléseket nem szereti. Ez az írói hitelességet ássa alá. Kicsit sok az ötvenöt éves bájait mindenféle kínos kozmetikai manipulációval mentő, félig-meddig nagyvilági dáma (esetleg amerikai, esetleg francia, de néha pesti is akad); s megelégeli az ember a vissza-visszatérő nyegle szőke praxi viselt dolgait is. Hát még az a sok kutyakomédia? Ezek egyikének-másikának csak abban az esetben volnánk hajlandók megbocsátani, ha az író, isteni igazságszolgáltatás helyett, a végén keserves kínhalállal költöztetné ki őket az árnyékvilágból. Hunyady Sándor azonban éppen a továbbélés büntetését szabja ki, némi részrehajlással, reájuk. Igazi keresztény lélek kell ehhez, vagy olyan cinikus bölcsesség, mellyel az a magát fokozatosan halálba köhögő jó ember rendelkezett, aki volt. Milyen felemelő érzés fog el, amikor ennyi széllelbélelt dzsentriség és praxiság, bridzsszalon és bukmékerség után egy szegénykórház lepedőszagú fehérségébe érkezünk (Emberi vér), „becsületes” zsebmetszők közé a dutyiba (A kabáttolvaj ebédje), vagy egy orfeum-színpad kulisszái mögé (A színfalak mögül), galambszívű artisták társaságába. Ezek az emberségesebb írásai; érzik, hogy a világfi író is könnyezett. Ezek a maradandóbbak is: tovább hordozzák Hunyady Sándor jellegzetes írói arculatát.

Halász Gáborról

Finomcsontú, törékeny alkatú, csupa ín és ideg ember képe él bennem. Állandó felhúzott szemöldökű figyelés állapotában vélem látni, őrlélekként, nyugtalan, igazságkereső és nagy összefüggéseket felismerő látnokként…

Egyesek Erazmus szellemi rokonát vélték látni benne. Lehet, hogy tévedek, de szenvedélyesebb, érzelmesebb s mi a legfőbb: harciasabb szellemet becsülök Benne én.

Nemegyszer láttam és hallottam fehér könyvtáros-köpenyben, kezében hosszú, hegyes ceruzával, szinte fenyegetően magyarázni a Széchényi Könyvtár valamelyik termében vagy a folyosón – de mintha vívótőrrel bökögetett volna, úgy villogtak és „ültek” találatai… És láttam különböző társaságokban, Rédey Tivadaréknál, Sárköziéknél, Cs. Szabóéknál vagy a Nárday-vendéglő lugasa alatt, mindig választékos öltözetben, többnyire sötét ruhában… És térdepelő helyzetben, rajongó lovagi hódolás pózában is megidézhetem: nagyon szép, fiatal nők lábai előtt…

És – gondolom – sokunknak, akik 1939 tavaszán részt vettünk a zugligeti Disznófő vendéglőben rendezett mulatságon, emlékezetes marad asztalon álló alakja, amint szalonspiccesen egymás után vagy tízszer kurjantja üveghangon, hogy „még egy pohár Mecsekit” – a híres likőrnek akkori plakátfelirata szerint.

Közvetlen emlékeim őróla 1941 májusában megszűnnek. Kolozsvárra kerültem, az Egyetemi Könyvtárba.

Műveivel fennmaradt s csak mélyült a kapcsolat. Ettől az időtől a Nyugat-ban, majd a Magyar Csillag-ban s a Protestáns Szemlé-ben egyre türelmetlenebb, figyelmeztetőbb írásai jelentek meg. A fiatal írónemzedék biztatásai továbbjutásra a megrekedéssel fenyegető egyhangúságból és, előérzetesen, testamentumszerűen olyan tanulmányai, melyekben voltaképp Európától búcsúzik, attól az Európától, melynek értékeit olyan szívós munkával gyűjtötte, akárcsak XVII. századi elődje, Apáczai Csere János, és igyekezett a hazai művelődés közkincsévé tenni. Bartók Béla állhatatosságával küzdött a magyarság felemeléséért és rangjának elismeréséért a világban – és a kor legnagyobb gondolkodóival együtt aggódott az emberiség sorsáért.

Legékesebben szóló, földi hatalom kegyét nem kereső szenvedélyes Írástudónk mártír-koszorús feje kiemelkedik a meszesgödörből, s műve által „a végtelent hirdeti továbbra is!”

Illyés Gyula új verskötete

Kicsi, zsebkönyv alakú kötet, háborús papír, komor borítólap: bizony, annyi luxuskiadás után most koldusköpenyegben indultak országgá legnagyobb élő költőnk új versei. S méghozzá micsoda versek! A bujdosó lelkiismeret 1944 és 1945 szeptembere közötti vergelődésének írott jegyei, a magyar apokalipszis krónikás énekei: állandóan bennük dübörögnek a halál vaspatás lovai.

Illyés Gyulát, mint annyi mást, ez az esztendő nemcsak emberségben és magyarságban, hanem mint költőt is irtózatos tűzpróbára vetette. S e kötet verseinek apróra vétele után sok fájdalmunk és csalatkozásunk kárpótlásaként dagadó kebellel állapíthatjuk meg, hogy ha valaki, akkor Illyés Gyula megállta a próbát. Az országra szakadt, vakon csapkodó villámú történelmi vihar három fázisában: a végét érző, véres nyilas farsang tombolásában, a végkifejletében semmi egyéni érdemre, személyi érzékenységre nem tekintő háború utolsóítélet-szerű harsogásában s végül a „feltámadás szomorúságában” keletkezett versek mindenike teljes értékű, magyarságát és humánumát megóvó emberként mutatja meg.

Ami pedig a költőt illeti: műveinek java részét ismerve, megállapíthatjuk, hogy az utóbbi évek mindinkább elprózaisodó, elszikesedéssel fenyegető, észfogantatású Illyés-versek költőjéből éppen ez új Apokalipszis, az üldözöttség, az alig elviselhető lelki sebek, az átélt borzalmak szabadították fel a tudatalatti sikoltásait és látomásait. Az állandó fájás részegsége, a szakadatlan szenvedés mámora Guillaume Apollinaire pontot, vesszőt elsodró látomásosságában buzogtatta fel belőle a legmélyebb én gejzírjeit. Némely versében pedig éppenséggel a tébolyodott Vörösmarty Vén cigány-ának rekedt hegedűje zokog.

Íme, a „történelemmel farkasszemet néző” költő így rögzítette és hagyományozta az utókorra emberfeletti élményeit. Szomorúság és újjáéledő reménység váltogatja egymást e feljegyzésekben, aszerint, hogy a költő szemtanú az égő Budát vagy a még vérharmatos ugaron meginduló első ekét figyeli-e.

A megpezsdülő életkedv, a régi harc folytatásának parancsa odaállítja az újjáépítők gyűrött táborába. Saját munkája és verejtéke jogán kiált fel, amikor a tavaszváró cinke ezüstharsona-hangján hirdeti:

Jankovich Ferenc: Elégia

Kenyérszegés, 1932. A nagy, nyolcadrét alakú versesfüzetre jól emlékszünk: ott volt annak idején nem is egy Eötvös-kollégiumi diákasztalon. S dereng bennünk egy-egy vitatkozás emléke is: a Párizsban megjelent magyar verseskönyv gyér számú védelmezői a seregnyi megítélők érvei előtt már-már megtántorodtak. Tagadhatatlan, egy kicsit sok volt benne a szándékosan parlagi, és Simon Andor rekedtes hangja még sok helyütt átütött Jankovich Ferenc bársonyos basszusán. Ebben a kötetében – talán éppen a nagyvilági esztendő és a Budapest-élmény reakciója alapján – ösztönös védekezéssel tapadt a röghöz, amelyből vétetett.

A következő köteteiben (Barangoló, 1937, Viharhoz, 1939) verdeső lélekkel kezdte bebarangolni hazánk és kontinensünk egét-földjét. De nagy útjairól mindig feltört, sebes lábbal tért meg, hogy a Dunántúl szent ugarára roskadjon, s onnét gyűjtsön erőt az új barangolásra. Már a Barangoló-ból mindenki megtudhatta (az is, aki a Kenyérszegés keserű és mokánykodó cselédhangját korszerűen erőltetettnek találta), hogy Jankovich földszagú magyarságélménye a legőszintébb és a legtragikusabb. Igazi és véglegesnek tetsző hangját ott hallottuk azután gyönyörű zsongással a Szántód partjainál bársonyos-fekete áradásában.

Milyen is volt ez a hang? Száz közül is meg lehet ismerni. Dunántúli, de csontos, férfias; mintha Berzsenyi legendás mellkasa volna hangszekrénye. Weöres Sándor csokonais, latin-bécsi feminin dunántúliságának ellentéteként, egyéniségéből valami pannon-pogány masculinság dörmögése hallatszik, mely azután az Elégiá-ban kíméletlen és türelmetlen dohogássá válik. Elérkezett a legnyugtalanítóbb férfikor kellős közepébe. De barangolásának pályavonala immár véglegesen a hazai földre hajlik vissza. Emlékező feje még Toulouse egében – de lába nehéz sarat dagaszt: Pöntöle.

A korszak kétszeresen nyugtalanító: mert a világ ezredévre szóló háborúban füstölög, s a költő nem dönthetett afelől, hogy az újnak felkínálja-e könnybe mártott kardját. („Semmi közöm az itt múló világhoz – Az utolsó szál, elszakadt az is…”) Elefántcsonttorony senyvesztő békessége helyett azonban a magánosság és a védtelenség szabad hegyfokát választotta. – „Így ért a világ fölé…” De nyugtalanító az ő életkora azért is, mert a harmincas és negyvenes évek között imbolygó életre hullámszerű támadással tör rá a kétség: megtette-e kötelességét népe s hazája iránt, s ha igen, úgy-e, ahogy – fiatalabban és vadabban – a Kenyérszegés idején követelte volt magától? S ha nem, van-e még ideje a mulasztás helyrehozatalára? Rossz pillanataiban erejét vesztettnek érzi magát:

s később:

Szava ettől a kettős nyugtalanságtól lett foktól fokra vészt-jóslóbb s egyben kíméletlenebb. Háta mögött Vajda János, az üldözött és üldöző „Mont-Blanc-ember” oroszlánfejének árnyéka sötétedik fel, s a mindent-kimondás parancsától nógatva merész szóhasználattal keresi a benne dulakodó táj- és időélmények kifejezésbeli egyenértékesét.

Máskor zilált hozzávetőlegességgel is megelégszik – mintha a festő, hirtelen méregrohamában, behunyt szemmel csapdosná a vászonhoz vastag ecsetét:

Egyre több a lázas látomás. S ha néhány verset célzatosan összefűznők, mondhatnánk: ezek az ő végítéletes Jelenései. A Dunántúl szelíd tájhangulata itt-ott össze-vissza dülingélő apokaliptikummá vadul. (A nyugtalanság éneke, Véres ködök, Mulandóság című verseiben.) Mire kialakultak, ilyen félelmes, szorongásos nagyversekként születtek meg a Vár alatt és Széchenyi emlékezete című költemények, a Szántód partjainál-nak testvérdarabjai.

A fülledt levegőjű látomások erdejében napfoltos, lepketáncoltató tisztás módjára kecsegteti békéltető pihenéssel az embert némely zsongó csendből és békességből szőtt verse. Íme, a nagy versfreskók alkotója, mintha csak kódex-margót illuminálna – égi kékségű és mennybéli aranyú képeit a lélekbe költözteti:

S a szép hangú költőnek megszólalnak és dalt zengenek a chartres-i templom angyalai.

Nemcsak súlyos, szenvedésre hajlamos egyéniségétől, hanem az idő alakulásától is függ, hogy kényszerül-e Jankovich továbbra is apokaliptizálni – avagy a férfikor dele felé, jó dunántúli módon, osztályszemléletre kényszerített, múltat s egyéniséget ziláló jelenéből kikászálódva, fog-e lantján „latinabb” és lágyabb húrokat zsongatni. Úgy érezzük, a megcsendesedés még itt a földön osztályrésze lesz. S a „futó szélben itt marad dala s cirpel a temetők felett”.

Egy fiatal költő olvasása közben

A tizenharmadik versben leltem ezekre a sorokra, itt állapodtam meg legelőször. Úgy találom, Vatai László tökéletesen határozza meg világhelyzetét. Miért is, hogyan is írna különben, ha nem azért a halálos érdeklődésért, mely fölött álmegnyugvással siklanak el a mindennap emberei, s melynek barlangos mélységeibe csak a költő mer fáklyás tudatával leszállani.

Megtaláltam tehát a kényszert, mely minden műalkotásban elsősorban érdekel. S ha ez a kényszer ennyire kristályosan jelenik meg, sőt akkor is, ha csak sejthetem az anyag mögött, az alkotó legtöbb esetben megnyeri rokonszenvemet, s a forma esetleges fogyatékosságáért talán meg is bocsátok. Mert többet várhatunk attól a költőtől, kinek verseiből formai bizonytalansága ellenére, kiérezzük az ösztönösséget, az elsődleges élményszerűséget, mint a virtuózkodótól, ki másodlagos, formai kényszer hatása alatt, néha zseniális külső megoldások segítségével, végeredményben nem csinál mást, mint öröklött keretbe hordja össze olvasmányai tücskét-bogarát. Az előbbinél élmények, kínok szűrődnek le verssé, az utóbbi versélményeket kohol magának kínosan, melyeket utólagos alkalmazkodással igazol.

De lássuk a kötet többi versét.

Vatai morfondírozó költő. Kiköt olyan probléma-partokon, melyek felé talán egy-két év múlva már nem fordítaná költői ébersége kormánykerekét. A mélyrehatolás illúzióját keltve „szőrszálhasogat” kérdéseket, melyek holnap alig érdekelnék. Nem változatos. Amit e kötetben felvonultat, azt talán egy-két év múlva, nagyobb nyelvi felkészültséggel és bölcsebb tömörítő erővel egyetlen nagyobb filozofáló költeménybe gyömöszölhetné. Mostani impresszibilitását inkább elhamarkodásnak nevezhetjük. Az anyag pedig nagyobb küzdelmet kíván és érdemel, s az ellene intézett fiatalos ostromok hihetetlenül edzenek. Vatai mintha könnyebb végét fogná a munkának. Ki önmagát annyira remegtető és kietlen sejtelmekkel már annyiszor szembenézett: merjen szembeszállni a forma sziklában lappangó kísértetével! Versek, melyeknek foszlányszerűsége csak nagyon letűnt irodalmi korszakban lett volna érdemül felhozható, versek, ezek a körülhatárolatlan; cseppfolyós és szilárd halmazállapot között nyuladozó testecskék, hogy állhatnának meg a fogas időben? Gondolati formába tömörített szavak, melyek csak megbirizgálják, megsuhintják a „sejtelmet” magát, hogy adhatnának hálát szülőjüknek, ki tudja, hogy

Néha úgy érezzük, úgy lehet egy-egy versével, mint az anya, ki fiút várt s lánya született: nagy a különbség az önmagában hordozott s a világra jött teremtmény között. És ez nem is nagy csuda: ritka költő az, aki húszévesen már elérkezik addig a magaslatig, hol összhangot teremthet élmény és kidolgozás között, keserves évek, megtagadott, elégetett versek a kilométerkövei s turistajelzései ennek az útvonalnak. S Vatai László még nem jutott el e magaslatig. Azonban jó úton haladását s közeli megérkezését nem egy érdekes, lüktető zenéjű versszak vagy vers bizonyítja. Főleg erős bizonyíték maga a költő, az alak, kit hús-vér szerint érezünk ezekben a versekben és töprengő, morfondírozó, komoly mivoltában nagyon megszeretünk.