Előérzet és következtetés
Széchenyi István vesztőhely-érdeklődéséről naplójegyzései alapján
Életem legérdekesebb eseményei vannak s jövendő számára naplómban följegyezve.
Kívülem mindenki másnak egészen csekély jelentőségűek, nekem azonban emlékük kitörölhetetlen marad, még ha nem is kellemes.
(Napló, 1819. november 5.)
Széchenyi István, naplójának könyörtelenül őszinte vallomásai szerint, sajátságos és következetes érdeklődéssel viseltetett mindenfajta kegyetlenség és embertelenség iránt. Érdeklődéssel, mondom, mert szinte vonzzák, lenyűgözik az ilyen természetű élmények és látványok. Nem tér ki előlük, sőt, mintha éppenséggel keresné a velük járó megrázkódtatást.
Rendkívül bonyolult idegrendszerének* ez a vonása behatóbb vizsgálódást kívánna, mint amilyennel akár csak kísérletezhetném. A szóban forgó érdeklődésnek némely föltételezhető rugóját csak pedzeni fogom, és kérdőjelesen kockáztatok meg imitt-amott némi eligazodást.
Már az is figyelemreméltó, hogy ilyen természetű élményeinek följegyzésében olyankor is következetesnek látszik, amikor kíméletlenségre vagy brutalitásra ő maga ragadtatta magát; s az is, hogy az eset leírását töredelmes szánom-bánom és fogadkozás követi. (Például közelállóinak, barátainak megsértése szóval, viselkedéssel: alárendeltjeinek bántalmazása tettel; kedves vadászebének agyonlövése stb.) Mindig a gyengébb, a szenvedő fél oldalán áll! Erre kötelezi igazságérzete és emberszeretete. Ez a magatartás – a felháborodás és tiltakozás – alkalmasint „örökletesen túl érzékeny, szélsőségesen neurotikus” idegrendszeréből következik, vagyis ösztönös. De már a legborzalmasabb esetek átélésében, leírásában és elítélésében a felvilágosodásból sarjadt reformeszmék humanizmusa, bizonyos tudatosság is felismerhető.
E tudatosságnak bizonyítéka például Széchenyi magatartása egy Csáki István nevű közlegény főbenjáró perében, amikor is – mint a haditörvényszék tagja, érveléssel és szavazatával odahat, hogy a halálos ítéletet börtönre változtatják. – A Wesselényi Miklóssal, Dessewffy Józseffel stb. megalakított „Erényszövetség” programjában – az újjáélesztett lovagi eszmények mellett – szintén nyilvánvaló a korareformkor humanitárius idealizmusa.
Széchenyit jártában-keltében, ez önmagát kereső lélek jóformán pihenést nem ismerő helyváltoztatásai során, a kivégzések csakugyan mintha üldöznék… De akár üldözik, akár ő maga találja meg a módját közelükbe kerülnie: nem hiszem, volna még egy XIX. századi magyar napló vagy emlékirat (hacsak a Kazinczyé nem az, levelezését is beleszámítva) – melyben ez a motívum többször fordulna elő. Márpedig ha így van, akkor ez a faktor Széchenyi későbbi szerepének és magatartásának értékelésében nem elhanyagolható mennyiség!
Ez a rendkívüli érdeklődés – vagy éppenséggel komplexum – a lélek mélységeiben összefügghet a halálösztönnel, Széchenyinek az öngyilkosságra való állandó tettrekészségével, ami naplójában húszéves korától nyomon követhető, egészen a döblingi végkifejletig. Idegéletének már idézett vizsgálója, Schaffer Károly, e hajlammal kapcsolatban megállapítja, hogy „Széchenyi István az öngyilkosság kényszergondolatában szenvedett”. A brutalitások, vesztőhelyek stb. iránti érzékenységét azonban mintha nem venné észre, talán azért, hogy ne kelljen megkockáztatnia e jelenségnek netán kegyeletsértő diagnózisát… S ha ez tapintatosság, már csak azért is ajánlatos tiszteletben tartanom, mert a probléma további bolygatása könnyelmű kontárkodás volna – részemről.*
Széchenyi naplójában az első kivégzésleírás 1818-ból való. Már ebben az esetben sem egészen világos, miért hagyja magát sodortatni a vesztőhely felé tóduló, ocsmánynak leírt tömeggel, és miért nem futamodik meg a fenyegető borzalomélmény elől.
Az sem hagyható említetlen, hogy ennek az első (páduai) esetnek a leírásakor fölidézi, és rá tett szörnyű hatásával eleveníti fel az 1810-ben, tizenkilenc éves korában átélt legelső kivégzésélményt. (Ennek végignézésére azonban kirendelték mint fiatal hadnagyot.) Hogy a további esetekben is fel-felkísértenek az addig átélt kivégzések benyomásai: majdnem bizonyos. Halmozódásuk a lelkében kimondatlanul is nyilvánvaló.
Az átélt borzalom leírására általában még aznap, az esti órákban sort kerít. Micsoda kényszerből teszi? Talán csak azért, hogy tollát próbálgassa? Vagy hogy a lelkét könnyítse, s előkészítse éji nyugalmára?… De lehet-é ilyesmi újraélésével álmot édesíteni? Egy alkalommal magának a halál pillanatának, az életből a semmibe vagy valami ismeretlenbe való átalmenetnek vizsgálása köti le – és ragadtatja olyan költői magaslatokra, mint a „lenni vagy nem lenni” Hamletjét. (Itt jegyzendő meg, hogy a Hamlet-monológ öt sorát – „But that the dread of something after death” stb. – már 1815. október 26-án naplójába másolja, Londonban!)
A megrázóbb látványok és élmények leírása rendkívül jó stilisztának, nem is kezdő, de kialakult, választékosan és árnyalatosan fogalmazó írónak, méghozzá nagy írónak mutatja. Mintha az olvasó egy Stendhal-regény oldalaira tévedt volna! Egyáltalán, életükben, alkatukban, érdeklődésükben oly sok az egyezés, hogy Stendhal regényhősei úgyszólván Széchenyi ifjúkorának egy-egy szakaszát vagy mozzanatát illusztrálják! (Avagy kell-e erőltetés, hogy a paraszt Julien Sorelben csakúgy, mint az arisztokrata Fabrice del Dongóban egy-egy ifjú Széchenyi-kivetülést fedezzünk fel?)
Az alább következő részletek a napló 1815-től 1829-ig terjedő, első feléből valók. (Ezeknek az esztendőknek anyagából fordítottam passzusokat, észrevételeim erre szorítkoznak.) Hogy a későbbi években is előfordulnak ilyen természetű feljegyzésre méltó vagy kötelező élményei: csak következtetés.
S ha nem téves, akkor a harmincas-negyvenes évekből származók annál jellemzőbbek lehetnek, minél jobban közelednek 1848 eseményei. Az a vészkiáltása pedig, amit Kemény Zsigmond jegyzett fel egy-két nappal Széchenyi összeomlása előtt (1848. szept. 4.) – „Vér és vér mindenütt. A testvér testvért, a népfaj népfajt fogja mészárolni engesztelhetetlenül és őrülten. Keresztet rajzolnak vérből a házakra…” –, ez a vészkiáltás immár iszonyú valósággá vált rémlátásainak átéléséből fakad, és Vörösmarty apokaliptikus Előszó-jának legmegrázóbb sorait juttatja eszünkbe.
Hát még hogyan hathatott rá – valamely lucidus pillanatában – az a hír, mely amúgy is újra meg újra elboruló lelkére a magyar vesztőhelyek egyik leggyalázatosabbjának bitófaárnyékait vetette!… (1849. október 6.)
És ezen a ponton az ember gondolkodóba esik: az aradi vársánc, a pesti Neugebäude és a többi 49-es, majd 50-es évekbeli vesztőhely borzalmainak ismeretében nem joggal tételezhető-e fel Széchenyiben, már a legelső kivégzésátélésétől fogva, valaminek az előérzete, ami az időben sűrűsödve közeleg, és amit az események logikája szerint neki is el kell majd szenvednie? Ha ez előérzet, akkor öntudatra ébredéséig és feladatvállalásáig (1825) akár misztikusnak is minősíthető. Azonban 1825-től felfelé, amikor is küldetését többé-kevésbé világosan látja, mi több, az Ellenfél harcmodorát, erejét és cinizmusát is ismeri (kiváltképp miután megkapta Metternichtől azt a két-három, egyenesen személyének szóló történelmi leckéztetést, amit alkalmasint sohasem tud s nem is akar elfelejteni!): ez már több, mint misztikus előérzet, ez már ésszerű, logikus következtetés. És azután már tudatosan edzi magát az előbb-utóbb minden bizonnyal őt magát is sújtandó ítélet emelt fővel való elviselésére. A hóhérkard megvásárlása és pesti lakásában való elhelyezése (1828!) erre nézvést döntő
bizonyíték, a gesztushoz fűzött megjegyzései nélkül is. Az pedig, hogy a végső próbára ennyi előkészület után sem került sor, nem megfutamodásnak és bőre mentésének köszönhető. Bízvást szívesebben vállalta volna a vértanúságot, mint a döblingi rácsok mögött a gyötrő önváddal és fölös bűntudattal terhes őrjöngés s a majdnem teljesen tétlen „halódva tengés” esztendeit.
E megjegyzések előrebocsátásával időrendbe fűzve közlöm Széchenyi naplójának a fentiekben körülhatárolt élménykörre vonatkozó néhány jellemző részletét.
* *
*
1818. július 25-én este Páduában
Tegnapelőtt egy irtózatos színjátékot éltem át! O’Donell grófot akartam meglátogatni, és egy olyan embercsődülettel találkoztam, hogy már azt hittem, valamiféle népünnepély van kibontakozóban. Padova egyébként oly unalmas és szomorú. – Mi készül itt – tudakoltam. – Kivégzés – csak ennyit válaszoltak az oly ijesztő módon szórakozó sokaságból. – Ezt látnom kell, volt első gondolatom, s anélkül, hogy az iszonyú jelenet idejét és helyét sejtettem volna, sodrattam magam e hullámokhoz hasonlatos sokasággal vagy jó félóráig is.
Zsenge ifjúkoromban láttam először öt embert felakasztani – ez Magyarországon, Aradon történt. – A hatás, melyet akkor ez az esemény tett rám, borzalmas volt és kitörölhetetlen. – Később is, ha szolgálati éveim alatt, sajnos, túlságosan gyakran, olyan helyzetbe kerültem, hogy embereket kínozni és megölni lássak, mindig azt éreztem, erőm elhagy, és idegeim remegnek, ami alkalmasint annak elöljárója, mikor az embert ájulás vagy szélütés környékezi. – Ezt azonban gyermekfővel gyengeségnek tartottam, s kényszerítettem magam, hogy törvényesen bűnhődő emberek szenvedése iránt tökéletesen megkeményedjem és közömbös legyek. Elvégre tökéletlenség volna, ha egy férfi, álkönyörületből, egy egész ország nyugalmát feláldozná egyetlen emberért. – De szívemben sohasem tudtam egy embertársamat, ha mégoly gazságra vetemedett légyen is, kárhoztatni és elítélni, mert valójában még sohasem láttam egyetlenegy szántszándékból és akarattal rossz embert.
Az emberfaj azonban örökös tévedésben és határtalan szenvedélyben él – s vajon egy angyal, e kettős átok alatt, nem sodródhatna-é bele, nem hibáznék, vétkeznék? A társadalmi és e-világi törvényeknek pedig szigorúaknak, hajthatatlanul változatlanoknak és megfontoltan alkalmazottaknak kell lenniök.
A későbbi években gyakran láttam embereket meghalni, és gyakran gondoltam mélyen eltűnődve a halálra! Ha az ember igazán közel van hozzá, s a reménynek egyetlen szikrája sem világol – akkor hogyan? Ez a gondolat, ha az ember mélyen felfogja, irtózatos – és mégsem az, aszerint, milyen hangulatban vagyunk, s mily mértékben ád a becsvágy, a hiúság a halálhoz erőt!…
Háborúim, utazásaim révén, idővel a közönyhöz az elmúlás iránt közelebb, mondhatnám: egész közel jutottam; láttam is betegségekben, sebesülésekben az élet utolsó lehelletét elszállni, éreztem haldokló szívek utolsó lüktetését – és az iszonyú görcsös vonaglást!
„Mert tudni semmit sem tud senki a halálról, még azt sem, nem éppen a legnagyobb jótétemény-e az emberre nézve.” (Szókratész)
A tömeggel lassanként a nyilvános versenypálya közelébe értem, és találkoztam B. őrnaggyal, uniformisában, akivel a drezdai csata szerencsétlen napja óta nem találkoztam. Nagy öröm volt látnom őt, ámbár hangulatom nagy örvendezésre alkalmatlan. Él azonban az ember szívében a szerelem mellett még valami, amit a nők általában nem ismernek – mivel egész életük, egész lényük merő szerelem. – A legnagyobb barátsággal öleltük meg egymást, és hamarosan megtudtam, hogy kellemetlen kötelessége a végrehajtó hatalmat képviselni. – Protekciójával az elítéltet hamarosan szemügyre vehettem – és megtudtam, hogy háromszori dezertálás miatt egy félórán belül bizonyosan agyonlövik. A meggyötört emberhez egészen közel díszhelyet ajánlottak fel, a nagyobb kényelemért egy széket hoztak oda; a négyszög bezárult, a kíváncsi sokaságot puskatussal kergették szét – etc. etc. etc.
A delikvens egy jelentéktelen termetű olasz volt és a legborzalmasabban részeg. Egy ferences, hatalmas kereszttel, volt a kísérője! A szegény fickó holmi barom állapotában leledzett, mely közeli halálát rettegi, s tombolva bőg. Végig az útján támolyogva, mindvégig imádkozott, a pap nyomán, mihelyt azonban odaért a helyre, ahonnan a világot maga körül utolszor kellett látnia, szörnyű fájdalom fogta el, mely sűrű könnyekben tört ki, majd hirtelen olyan dühösséggel végződött, melyhez hasonlót sohasem hallottam, és ha nem lett volna megkötözve, és nem fogták volna le szorosan azon a helyen, dühöngő őrületében környezetéből bizonyosan többeket megsebesített vagy megölt volna. Iszonyatos volt látni ezt! Mégis, velőtrázó kacagása volt az, amitől összeborzadtam. A lelkére beszélni ostobaság lett volna, így hát a szegény ördögöt levágták a földre, s mint egy kutyába, csővégről lőttek bele. Nem jól találták, míg végül egy golyó szétloccsantotta agyvelejét. – Jéggé dermedtem, és hajam égnek állt. Arcáról, egész idő alatt, bármily közel voltam is – el nem fordítottam tekintetem, és most, ha festő volnék, olyan emberi ábrázatot festhetnék, hogy attól az emberek kővé dermednének!
B. barátomnak még volt intéznivalója, nem tudom, micsoda. Megígérte, hogy mihelyt lehet, elvisz O’Donellékhez, s én addig bementem Szent Antal templomába, ahová majd értem jön, lévén az közelben és útjába eső. – Úristen, minő ellentéte volt annak, amit éppen láttam! A kedves szentek angyali nyugalma – a halál pillanatában! – Gabrielle is járt ebben a templomban másfél évvel ezelőtt!
1820. augusztus 9-én, Debrecenben
Atyám megírta nekem Flette alezredes esetét. Egy régi olasz nemescsalád két ifjú sarja Trevisóban labdával (il pallo) játszott, a labda kétszer súrolja az alezredest. Ez azt hiszi, a játszók szándékosan akarták eltalálni, mindkettejüket elfogatja, s lakásán vagy a kaszárnyában huszonöt botütéssel büntetteti. Négy nap múlva, az ütlegek következtében, meghal az egyik trevisói fiú. Az ötödik napon az apa, immár egyetlen fiával, váratlanul betoppan Flette lakásába, s menten agyonlövi, anélkül, hogy egyetlen vádra vagy szemrehányásra méltatná. Flette rögtön meghal – amit az öreg trevisói nyugodtan végignéz, de mihelyt kiszenvedett, második pisztolyával agyonlövi egyetlen fiát, s így kiált: „Te se éld túl, fiam, a megbotoztatás gyalázatát!” Mindjárt ezután átadja magát a törvénynek.
Ezt az eseményt Szophoklésznek kellene feldolgoznia. A mi korunkban senki sincs, aki belőle valami nagyot alkothatna, mert senki sem tudja valami szebbel és nemesebbel helyettesíteni a huszonöt botütést, ami annyira felháborítóan hatna, hogy az apa eljárását mindenestül meg kelljen bocsátani. Márpedig a huszonöt botütés olyan természetű, hogy az öreg olasz eljárását minden nemesembernek helyeselnie kell. Mert ha a becsület eszménye is csak álom és tartalmatlan hóbort, akkor az embernek azonnal el kellene magát emésztenie, mihelyt nyomorult létét felismerni és átérezni képes.
Nádudvar, 1820. szeptember 7-én
Valószínű-e, hogy az ember a halál után egy végtelenül boldog honban ébred, miután a halál maga oly félelmetes, hogy tőle emberek és állatok egyaránt remegnek? Nem volna ez ugrás a természetben?
„A végzetétől fáradt lélek egy másik világba tart.” (Madame de Staël)
Cenk, 1820. október 26-án
Egy dührohamban rálőttem kedvenc vizslámra, Randamre: egyetlen sörét halálosan találta, és kimúlása pillanatáig megőrizte barátságosságát. – Nagy keserűség a lelkemben emiatt.
Éjszaka a halálra gondoltam, és közeli végemet önkéntelenül oly élénken a lelkembe idéztem, hogy a csontomat és velőmet egyfajta halálfélelem és rettegés járta át. Talán sohasem lesz lelkierőm ahhoz, hogy az eleven és tevékeny halál megpillantását vagy a szellemvilág valamely jelenségét elviseljem. – Egyébként puszta megszokáson is múlhat – és az ember végül győzelmet arathat magamagán, az emberiség szorongó lélegzését elfojthatja, hogy megszűnjék pöffeszkedő lenni – és tekintetét, értelmét megeddze a láthatatlanra, szellemire!
Debrecen, 1821. július 9.
Astmann agyonlövetett, és huszonhárman vesszőtfutottak.
Talleyrand, amint Victor Metternich mondja, utolsó betegségében állítólag félt a haláltól. A rossz emberekről beszéltünk, s így rángattuk őt elő. Megkérdezem erről Dino hercegnét, ő az ellenkezőjét mondja – Talleyrand egyébként sohasem volt beteg. Ezt már megint valami negédesek eszelték ki tehát! – A vallás nem befolyásolja annyira a halált, pontosabban azt a módot, ahogy meghalunk, mint inkább a halál neme, a hangulat vagy lelkiállapot, melyben éppen leledzik az ember. „Az ember hősként hal meg ereje teljében, s gyávaként gyengeségében.”
Derecske, 1823. szeptember 27.
Haditörvényszék ülésezett Csáky István közlegény ügyében, aki a féltékenység és szenvedély egy pillanatában szerelmesét, amiért tőle elválasztani és a polgári hatóságoknak átadni akarták – megölelte, megcsókolta, és egy késsel szíven szúrta.
Bűne orgyilkosságnak minősíttetett – mert az egész Mária Terézia-féle Codex Criminalis csupán kétféle gyilkosságot tüntet fel – „nyílt utcán és orvul”. E felületes törvénykönyv alapján volt az auditornak votum informativuma az akasztófa! Jómagam és Wellimirovich lőporra és ólomra szavaztunk, „korábbi igen jó magaviselete miatt” – s mert szenvedély és féltékenység működött közre az ügyben. Az én véleményem szerint becstelenséget nem követett el, ezért a legény nem szolgált rá az akasztófára – hanem arra, hogy agyonlövetésre ítéltessék, és az elszenvedett halálfélelmek után kapjon kegyelmet.
A haditörvényszék újra összehívatott, mert Freyberger véletlenül felfedezte, hogy olyan gyilkosságért, melyet kétségbeesésben követtek el, nem jár halálbüntetés.
Mire nem képes a józan emberi értelem?!
Én tudtam, hogy a Csáky tette nem volt orgyilkosság – s hogy ő a halálbüntetést aligha érdemlette –, de hogy ez min alapszik, azt mint jogban járatlan nem tudtam. – Minő szégyen azonban egy hadbíróra! – A legény életét megmentettem.
Michel Montaigne, noha csak nagy nehezen értem, nélkülözhetetlen könyvem lett.
Egy ítélet-végrehajtáson az őrnagyot helyettesítettem; egy ember száz vesszőcsapást kényelmesen elviselt.
Bécs, 1823. december 27-én
Confalonierit bitóra ítélték! A népeknek egy mártírja! Minő gyalázat a Szent Szövetségre! Mily alázatosak voltunk az austerlitzi, wagrami, eilaui, drezdai csata után, etc. Most, hogy a szerencse ismét kedvez, felakasztunk olyan embereket, kiknek véleménye nem pontosan egyező a mienkkel.
Montaigne Essais-inek első részét olvastam.
„Alázattal és engedelmességgel minden királynak egyformán tartozunk, mert ez rangjuknak jár, de megbecsüléssel, nemkülönben szeretettel, csak virtusuknak adózunk…”
„Én a halálra bízom stúdiumaim gyümölcsének ízlelgetését: akkor látjuk meg majd, hogy szavaim szájamból fakadnak, avagy szívemből.”
„Tehát a virtusnak fő-fő jótéteménye a halál megvetése; eszköz, mely életünket lágy nyugalommal látja el.”
„Bizonytalan, hol vár minket a halál; várjuk hát mindenütt.”
Montaigne azt mondja, hogy mi sem gyötörte jobban, mint a haldoklásnak és a meghalásnak részletei – „ki az embereket meghalni tanítaná, megtanítaná őket élni”.
Somogy megyében egy rablót, egy malom mellett, felakasztottak egy fára. Estefelé a molnár levágta a fáról, bevitte a házba, szállást adott neki. Hajnalban lármát hall – és odanézz! A megmentett ládákat, szekrényeket nyitogat, hogy amit bír, elvigyen. A molnár megragadja szolgáival és visszaakasztja ugyanarra a fára. Ez igen!
A nemzet szelleme.
Az esetnek híre megy – a molnárt elfogják, és hat évre börtönbe vetik.
A törvények szelleme.
Pozsony, Országgyűlés, 1825
Csak az első lépés nehéz. Ha egyszer elkezdenek akasztani és lefejezni – azután már rendszeresen folyik tovább. És erre ördögien sóvárognak! Csak még azt nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá anélkül, hogy a külszínt megsértenék.
Budán, 1828. február 21-én
Egy hóhérkardot vásároltam, mellyel, ahogyan állították, százötvennégy embert végeztek ki. – Jó hozzászokni mindenhez!!! Edződni kell!
Pesten, 1828. április 2-án
(Wesselényinek, magyarul írt leveléből.)
„Én örömömben nem tudok mit tenni. Akit agyonlőni visznek, s aztán feloldnak – annak se esik jobban a levegő, mint most nékem; csakhogy mindig félek.”
Két közkatonát láttam felakasztatni – akik nagy nyugalommal haltak meg. Könnyebb meghalni, mint gondolja az ember.
Blücher bronzszobra Rauchtól – meglepett. – A műveletlen, korhely, gyakorta részeg, de vitéz vén zsémbes: halhatatlan emlékmű! – Mit remélhetek én? Hóhérbárdot – és ha minden jól megy – feledést.
A Felségsértési per Magyarországon 1795-ben – véletlenül kezembe került. Nagy érdeklődéssel olvastam. – Micsoda borzalom!
Egy favágóval veszekedtem, akinek teljesen igaza volt – valóban szégyenkeztem igazságtalan és heves viselkedésem miatt.
1975