Caroline és Andor

I

Széchenyinek szélsőségek közt vergődő, szenvedélyesen életcélját, küldetését, önmagát kereső s el-elvesztő ifjúságában, a háborúk megpróbáltatásai, a nagyvilági élet változatai, a táborozások idő-agyonütő, méltatlan legénykedései több csínyre és könnyelműségre kínáltak alkalmat, semhogy lelkét csupán az úgynevezett eredendő bűntudat terhelje. Minél messzebb menekül, térben a görög szigetekig vagy Angliáig, időben a döblingi utolsó esztendőkig: „az írás és történés ideje közötti különbség növekedésével” (idézem a Széchenyi-életművet alaposan ismerő Szegedi-Maszák Mihályt) bűneinek emléke annál mardosóbb.

E bűnök közt időrendben és hatásaiban is első, számára legfőbb bűnbe Pál bátyja feleségével, Meade Caroline-nal esett. A rokoni kapcsolaton belüli, korábbi keletű, levelezésben is nyilvánvaló kölcsönös vonzalom ilyetén elmélyülésére 1814 augusztusában, néhány héttel a Bécsi Kongresszus (1814. szeptember 20.–1815. június 15.) kezdete előtt került sor. Vagy két hónapig, a féktelen vigalmak idején, még tovább mélyült, s nem maradhatott kettejük titka. „Széchenyi belevegyült a forgatagba – szolgál mentségül s magyarázattal Viszota –, a mulatságokból derekasan kivette a részét, sőt, kissé zabolátlan természettel még gúnyolódott is a megcsalt férjeken (…) és éppen ebben a kritikus korban került közelebbi vonatkozásba Karolina sógornőjével (…) akit az orosz cár – mint a kongresszusi szépségek egyikét – la beauté coquette-nek nevez el.” Semmi kétség: a sógorságnál „közelebbi vonatkozásba” került fiatalok, a „kissé zabolátlannak” becézett – valójában szertelen s akkor még gátlástalan Széchenyi s a magakellető, szeleburdi ifjasszony alkalmasint hivalkodó, feltűnést keltő barátkozása, a libertinus nagyvilági környezetben, koronás fők asszisztenciája mellett a pletykára éhes császárváros cronique scandaleuse-ének legfűszeresebb témája lehetett.

Nem véletlen, hogy Széchenyi naplószerű feljegyzéseit 1814 júliusában éppen Caroline nevével kezdi el: a napló a szókimondó, hebehurgya „drága kicsikét” jellemző esettel szerepelteti. De nemsokára, az élmény továbbégésében, már ezt rótta be: „Augusztus 9-e életem egyik legfurcsább napja volt. Ez volt az első lépés a balsors felé, a bűnös szenvedély kezdete: kútfője annyi kétségbeesésnek. Egy nagyon csinos asszonnyal Cenkről Bécsbe utaztam.”

Ennek a végzetesként felismert utazásnak kimutatható előzményei – még a rá vonatkozó feljegyzések előtt – Caroline 1814-beli leveleiben észlelhetők. (L. Adatok gróf Széchenyi István és a kora történetéhez. Összeállította Bártfai Szabó László. Bp., 1943.) Az első, még igen magas röpívben, Sopronból március 26-án száll a párizsi bevonulásra készülő Szövetségesek, pontosabban az osztrák hadak főhadiszállására, a futártisztként vitézkedő Széchenyit keresve. Álljon itt ebből hangmegütésül néhány részlet, megjegyezve, hogy válasz volt Széchenyinek hosszú hallgatást megtörő, tehát nem is első Caroline-nak írt levelére.

„A kicsi erszényt megkaptad-e már? Sophie-t (Széchenyi Zsófia, sógornője) kértem meg, hogy elküldje Neked. Holnapután megyek Bécsbe, Isten adjon nekünk mihamarabb békességet, most ez az egyetlen gondolatom, egyetlen kívánságom. À propos, ha – amint beszélik – a Főhadiszállás Fontainebleau-ban, akkor a bevonulás Párizsba meglesz rövidesen. Egy kérésem van hozzád. Éspedig, hogy e nevezetes nap dátumát vésesd bele egy egészen kicsi, egyszerű gyűrűbe és küldd el nekem – ne felejtsd el, kedves Stepherl. Ez a gyűrű szerencsehozó talizmán lesz. Az a nap – mely, ahogy remélem – annyi vérontás és rémtett vége, áldásban gazdagabb kell hogy legyen az Alkorán valamennyi bölcs mondásánál.”

A második levél, június elejéről már a hazatértnek szól, a Vas megyei Apátiból. Sürgönyszerűen szűkszavú, hamaros találkozást remélő, kérlelő, hívogató levél.

A harmadikban már Széchenyi első hazai levelére válaszol, szintén Apátiból: ismét a viszontlátást sürgeti. Nem tudván, mikor mehet Bécsbe – férje távollétében –, invitálja Apátiba, diplomatikusan István húgának, Széchenyi Zsófiának nevében is, aki náluk vendégeskedik.

A negyedikben, már június vége felé, először mélyül a hívó hang vadgalamb-búgásúvá. Mert még mindig csak a láthatáron a találkozás: Széchenyi Bécsben, ő Apátiban. Érintkezésüknek a levelezésen kívül új, más felületet kínálva jelenti, hogy „két igazán csinos regényt”^* küld neki – a Princesse de Clèves-t és a Duc de Lauzun-t, melyeket ő élvezettel olvasott. „Remélem, elszórakoztatnak, amit egyébként irigyelhetnék tőlük, hiszen kívántam volna – elhiszed, ugye? –, hogy vesztegzárad (tábori életed) alatt hosszabb ideig mulattatód legyek – tizennégy nap múlva à peu près (kb.) Bécsben vagyok – azalatt légy szíves a könyvekre jól vigyázni, mert Lichnowskyné nagynéném tulajdonai. Adieu – írj hát nekem, hogy megy a sorod. Caroline.”

Most pedig, augusztus első hetéből, a végzetes bécsi utazás feltételeit előidéző levél. A sóvár vadgalamb-hangnak – mely voltaképp eddigi leveleinek is kísérete – a hivatott, a hadjáratból hazatérte után vagy három héttel, végül is engedelmeskedik. Időhúzásnak, halogatásnak – betegségén kívül – az a tiltó szózat is oka lehetett, mely később, novemberben zarándokútjára készteti… (E levélből egyébként kiderül, és a fejlemények szempontjából értékes adat, hogy Caroline a találkozás nyélbe ütésére férje segítségéhez folyamodott…)

„Oly nagyon örültem, hogy húszéves leszek, de örülni soha többé nem fogok, mert ez esetben nagyon becsapódtam, kedves Stepherl. Mióta Cenkről eljöttem, több mint száz okot gondoltam és eszeltem ki, melyek akadályozhatták idejöttödet. Erre a borzasztóra azonban nem gondoltam. Kérlek, nagyon kíméld magad – azoknak a kedvéért, akiknek drága vagy, s akiknek barátságod legnagyobb bizonyítékát úgy adod, ha egészségedre ügyelsz. Pault meg fogom kérni, hogy én is Cenkre menjek hétfőn. Mihelyt egészséges vagy – gyere. – Kérlek, kedves Stepherl, legalább azt írd meg, hogy megy sorod. Adieu. Nem írhatok többet, mert vendégek vannak itt. Adieu. Caroline.”

Az alábbi levél – az ötödik – Apátiban, szeptember 22-én kelt, vagyis már a végzetes augusztusi utazás után Caroline-nak első fennmaradt megnyilatkozása. Ha Széchenyinek erre az utazásra vonatkozó naplóvallomása kitörlődött volna, a feltűnő regiszterváltozásból is leszűrhetnénk bizonyos következtetést. Ugyanis a családias német nyelvről a társasági vagy regényes-irodalmias franciára forduláson kívül szembeötlő a tegezést megszüntető, naiv ködösítést célzó magázás bevezetése… (Szerelmeseknél vagy szerelmeskedőknél a sorrend általában fordított.) Rögtönzött álöltözet-féleség ez; a tilosban járó szeretné benne biztonságban érezni magát.

A levél egyébként válasz Széchenyinek találkozást ígérő levelére, s az elején hol német, hol francia nyelven szól. Reméli, hogy legkésőbb 28-án Bécsben lehet, s hogy Stepherl, ha nincs jobb szórakozása, már érkezésekor várni fogja őt. Ez után franciául és magázólag következik: „Egy kicsit félek, hogy Magát az Énje teljesen elfoglalja – egyébként egy szép dohányszelencét fog kapni, hogy vigasztalja e szolgálatért.” (E ponton feltehető, hogy a Párizsból kért szerencsegyűrűcskét viszonozza, bár arra, hogy megkapta volna, nincs közvetlen bizonyíték.)

A levélnek második, a német első mondaton kívül franciául írt része megköveteli, hogy teljes egészében álljon itt. Főként, mert már akkor közös itáliai utazást készítenek elő. Ezután a jól ismert vadgalamb-hang érzékibbé válása érdemel figyelmet, s végül a chevalier servant számára kitüntető, bizalmas és némileg kacér megbízatás, majd a szenvelgő, negédes „haragszom rád” után az érzelmes búcsúzás.

„Leveled az itáliai utazás végett őrjítően meglepett. Fel nem foghatom, mi módon sikerült Mamát a mi oldalunkra állítani! Ez volt a fődolog. (Innen franciául:) E pillanatban ötlik eszembe, hogy tegnap volt a Maga születésnapja, szívből gratulálok hozzá, mon cher Stepherl – legyen mindig boldog és szeressen engem egy kicsit, ez minden, amit kívánni akarok Magának, s minden, amit óhajtok. Legyen szíves, vállaljon egy komissiót tőlem, azt, hogy küldje el François-t Pierre-hez, aki a Stephan Platzon lakik. És üzenje meg neki, hogy tartson fenn egészen biztosan egy kényelmes órát, hogy engem megfésüljön mindig minden ünnepségre, melyek most kezdődnek, ne felejtse el ezt, nagyon kérem – mert enélkül nem lesz jó a frizurám. Akkor pedig Maga a sógornőjét megtagadja. Tudja-e, hogy Magának írni részemről nagy ostobaság, pillanatnyilag tökéletesen elfelejtem, hogy nagyon neheztelek Magára. És hogy egyáltalán nem kellene írnom – ez volt határozott s mindjárt el is felejtett szándékom. Addig is érezze Magát jól, és ne felejtse el a távollevőket, adieu, cher Stepherl – Caroline.”

II

A fiatal Széchenyiben, lelki alkatából következően, az extrovertált childeharoldság, az introvertált ifjú-wertherség jóformán napszakonként váltakozik, vagy színjátszó ambivalenciaként van jelen. De első itáliai utazásán, a friss Caroline-üggyel szívében, még a Wertherrel való, szenvelgő azonosulás az uralkodó elem. Valószínű, hogy az öngyilkossági kényszer csíráját is ez az állapot szökkenti szárba, s teszi kitéphetetlenné, okot vagy ürügyet bőven kínáló viszontagságai folyamán.

Legelső (1814. december 11-éről való) itáliai naplójegyzésének kezdő sorai magukon viselik a tett színhelyétől nagyon messzire, de emlékeihez annál közelebb került lélek vergődéseit. „Több napon át készülődtem az utazásra, mely sebeimnek gyógyítására, korábbi kedvem visszaadására, jaj, Istenem, lelkiismeretem csillapítására lett volna hivatott” – üti meg, visszatekintőn, az alaphangot, és utána szinte drámaian idézi fel zaklatottságát az akkor már csak bátyjával kettesben tervezett utazás küszöbén: „Minden intézkedésünk úgy történt, hogy együtt kellett volna élnünk, utaznunk és meghalnunk. Számomra nagyon kívánatos, mondhatnám: boldogító volt egy ilyen útitárs, ki a legközelebbi atyámfia – a legjobb barátom, mert hisz vele együtt nevelkedtem! – s mindenem a világon!… E boldog bizonyosságban éltem gondtalanul s mégis boldogtalanul – olvassuk e mélyértelmű, talán többértelmű vallomást, s aztán a fordulatot, hogy Pál „hirtelen megbetegedett” s ő „a legborzasztóbb lelkiállapotban” hagyta ott Bécset november 30-án, a kísértetek órájában. – Azt, hogy a „legborzasztóbb lelkiállapotot” a Pál élete miatti aggodalom vagy az a sejtés, esetleg tudomás okozza, hogy „a hirtelen megbetegedés” szintén a bölcs matriárka intézkedésére következik be: nem árulja el.

Caroline, a „magára hagyott tartomány” állapotára közvetlenül a válság, pontosabban a katasztrófa után csak következtetni lehet; ugyanis másfél hónapról írásbeli forrás nem kínálkozik. (Lulu Thürheim, a szemtanú krónikás adatai – sine ira et studio veendők tudomásul!) Az első, Caroline december 31-éről való, Bécsben írt levele – válasz a bujdosónak egy Nápolyból küldött levelére – az elszakadás okozta mélypontról kivergődött, de még mindig a görcsösen ragaszkodó lélek kitárulkozása:

„Mily gonosz és szomorú a mi évvégénk ez alkalommal!” – sóhajt fel az elején; mert amikor írja, még friss benne a borzalom: nagybátyja, Karl Lichnowsky herceg égő palotájának látványa. Onnan rohan át a szomszédságba tollat ragadni, és miután a lángban álló épületről, a tűz elharapózása elleni küzdelemről valóságos helyszíni közvetítést ad – jellemzi a károsult tulajdonos magatartását, ahogyan ez a pusztulást szemléli, s „bárhogy igyekszik is filozofikusan felfogni, mégis végtelen kínt okozhat neki a pompás berendezés elvesztése, s jobban fájhat minden egyébnél, mert ebben lelte boldogságát – s mert mindenestül elveszett jómódja most egész életét megváltoztatja…” És erre következik az a két mondat, amiért a tűzeset leírása oly szuggesztív erejű: „Azt hiszem, senki sincs most a világon olyan állapotban, hogy úgy sajnálja őt, ahogyan én. Én tudom, hogy mi a bánat.”

E hosszú, célzatos záradékú bekezdés után – amelyből nyilvánvaló, hogy a pusztító tűzvész az őt majdnem elemésztő s egész életét megváltoztató szenvedélynek kivetülése, mindent kifejező jelkép – e levélben a régebbiekből ismert duruzsoló, bársonyos hang megtörten panaszossá, szinte nyögdécselővé válik, bárhogy igyekszik is filozofikusan felfogni veszteségét. Sőt, Pált illetően lelkiismerete is megszólal, és bizonyosan nem ok nélkül jelentkeznek az üldözöttség képzetei.

„Ezer meg ezer köszönet, jó barátom, a leveléért. Tegnap kaptam meg, amikor hazamentem, igazán megérdemlem, mert nagyon bosszús voltam egész nap egy levél miatt Pálhoz, melyet Kőszegre küldött az én – (itt a Bártfai Sz. L. közölte másolatban két gondolatjelnyi hézag van; a szövegösszefüggésből az sejthető, hogy Caroline Széchenyit aposztrofálja). Mihelyt ezt megtudtam, voltam oly gonosz, hogy magam induljak s addig jöjjek-menjek, míg vissza nem adták, és rögtön felbontottam, bízvást hívén, hogy lesz benne számomra egy niclose^*, de sajnos, egyáltalán nem így volt. Mi több, már késő este volt, mikor levele érkezett. Bizonyítéka, hogy emlékszik. Úgy tetszik, hogy elégedett új utazásával, kedves Stepherl. Teljes szívemből kívánom ezt – (innen németül és mind „gretchenibb” hangnemben) Istenemre, nem hamisság ez, több boldog és elégedett pillanatot [kívánok], mint amennyit magamnak valaha is várhatok. Tudom, hogy nem vagyok elég erős uralkodni magamon hogy gyermekesen viselkedem, de most már másként nem, csak fölöttébb boldogtalannak érezhetem magam – egyéb kívánságom nincs is már e földön, mint szeretteimet boldognak tudni – és a jó Pault igazán elégedettnek látni – Ő szeret engem és Téged örökké – már vágyakozva vár vissza Téged, s aminek úgy örülök: nagyon nyugodtnak hisz engem. És főként, amikor látja, hogy a bálok etc. örömeiben nem veszek részt, akkor ezt a mostani gyenge egészségemnek tulajdonítja. Egy sereg ember azonban látja ennek valódi okát, sokan sajnálnak, gúnyolnak bizonyosan. Mert ostoba emberek előtt mi sem nevetségesebb, mint a morális szenvedés. Minap mondta nekem valaki: nem kellene Neked írnom – Te a leveleimet mutogatni fogod, és még másként is visszaélsz a barátsággal, amit pedig ezzel szemben Tőled én oly jogosan várok el. Ah, az undorító emberek – akik az Egyetlent, ami engem még boldoggá tesz – az illúziót és emlékezést – elragadni akarják…”

És ezek után a záradék, mely éppen óvatosságával árulkodik: „Rögtön égesd el a levelemet, szépen kérlek, és válaszolj mihamarabb. Olvashatóan, de számomra érthetően. Caroline.” Az ilyesfajta kérések, mi tagadás, még mindig a tilosba kívánkozó nő naivul rejtélyeskedő rendszabályai…

Ilyenfajta óvatosságra történik célzás a március 17-én, Apátiban írt levél kezdő soraiban is. (Ez idő tájt a címzett még Nápoly környékén kalandozik.) – „Igazán nem helyes, hogy Te nem írsz nekem – kivált, mert kértem ezt, és Te megígérted, kedves Stepherl – Neked könnyebb volna, mint nekem – aki egyáltalán nem tudom, mit írjak és hogyan.” Majd így folytatja: „Ha Horpácsra (ti. Széchenyi Lajosékhoz) jössz, szép volna, ha legalább egy napra meglátogatnál – mert akár utazol, akár nem (célzás Széchenyinek a családtagokkal már tudatott, őszre tervezett angliai utazására), nagyon szeretnélek látni, és Bécsbe többször már vajmi bajosan jövök e tavaszon, néhány napért semmiképp sem éri meg az ittenit elölről kezdeni, ami mind keservesebb nekem.” És ezek után szinte pityergő panasz magányról – s vád is egyszersmind az vagy azok ellen, akik magára hagyták. „Mostanig egész idő alatt itt volt Festetics Pepi. De holnap vissza kell vinnem, nagyon fájdalmas nekem – mert mindig és mindig csak egyedül lenni szomorú és szomorúvá tesz. Andor (kétéves fiacskája) igazán rendkívül jól viselkedik, úgyhogy sosem veszekszünk. Most teljesen nálam rendezkedett be, mert Gévay (Andor nevelője) néhány napig távol van. Élj boldogul, kedves Steferl (!) írj nekem jó részletesen, s légy meggyőződve, hogy a legélénkebben érdeklődöm – akkor is, ha csupán a Te jövődről volna szó – élj nagyon boldogul.”

Idő haladtával Széchenyi, Caroline rossz csillaga alatt bolyongva, s tarsolyában néhány levelével – asszociációinak egy részét köréje kristályosítja. A fentebb idézett levél például arra kelt gyanút, hogy a Caroline-ra vonatkozó milánói, április 1-én kelt naplójegyzés ihletőjét lássuk benne. Megjegyzendő: ez az első naplóbeli jele a Caroline-élmény szívós továbbégésének, és Széchenyit – ez alkalommal – teljes wertheri fegyverzetben, azaz fegyvertelenségben mutatja be a versszerű, messzire sóhajtó vallomás: „Élj boldogul, szerelmesem, én úgy érzem, nem élhetek tovább, a szerelemre szívem kihalt, a harchoz cserbenhagyott. Engedd hát a halálban megtalálnom a boldogságot, melyet az életben hasztalan kerestem volna. Ha ez a könyv valaha résztvevő kezekbe kerül, ne engem vádoljanak – kitaláljátok, kire gondolok? Szerettem és szerelmem bűn volt” – ez az első felelősségelhárítást célzó kísérlet, s a második öngyilkossággal kacérkodó feljegyzés Caroline miatt. De érdekes azért is, mert az időbeli eltolódások és hézagok ellenére – hála a naplójegyzéseknek és a leveleknek – olyan távérintkezés van kialakulóban, mely egy kis erőltetéssel dialógussá sűríthető. Egyébként is, ez a sóhajtás levéltöredéknek is tekinthető, olyan részletnek, melyet, talán a családi cenzúrára tekintettel, ajánlatos volt a postázandóból kifelejteni…

Caroline április 3-án kelt levele oly szorosan a párbeszédhez tartozik, mintha elért volna hozzá ez a Milánóban elsóhajtott, vészt-jósló vallomás. Idestova öt hónapja ugyan, hogy elszakadtak egymástól, s felejtésre ennyi idő, nem szíve gyökeréig szerelmes nőnek, untig elég lehetne. De Caroline, vesztére, görcsösen ragaszkodó, kiúttalan. Széchenyi nápolyi kalandjairól egy s más tudomására jutott ugyan, de bálványozó rajongásának véget vetni még sincs ereje. Megtörtségét, hitevesztettségét árulja el a francia „szalon-nyelv” hirtelen és végleges sutba dobása is: ilyen töredelmes vallomást csak anyanyelvén tehet az ember, s a hatéves korától Bécsben nevelkedett Caroline anyanyelve nem a francia. Ebben a lelkiállapotban színlelésre, ködösítésre, magázásra már sem kedv, sem erő. Íme, a Bécsben, 1815. április 3-án írt levél:

„Talán nagyon helytelen tőlem, hogy írok Neked – a hangulat, melyben leledzem, a mentségem – legalábbis a magam szemében. Remélem, kedves Stepherl, nem fogsz haragudni, ha kérlek – nagyon erősen kérlek, írj néha nekünk (nb. a többes első használatát fiacskája, Andor közelsége indokolja). Csak egypár szót kérek, hogy jól megy a sorod – hogy boldog vagy. Többet nem tudok és nem is fogok kívánni. De ez a kérés engedtessék meg nekem. Ha azt mondom Neked, hogy mindent tudok arról, ami Téged oly sokáig időztetett utolsó tartózkodási helyeden (célzás a Hortensia-ügyre!), akkor Neked a levelezés folytatása – ami nekem e pillanatban nélkülözhetetlen, talán könnyebb lesz. – Ne haragudj ez ostoba s talán kockázatos sorokra – olyan zavarosak, mint az a személy, aki írja –, tépd szét s gondolod meg, hogy én teljesen egyedül vagyok Apátiban, tehát ha nem tájékoztatsz hogylétedről, akkor semmit sem tudok, egyáltalán semmit. Isten áldjon – Isten oltalmazzon Téged, ez az egyetlen kívánságom.”

A fenti levél – a következőnek kezdő soraiból ítélve – talán nem maradt válasz nélkül; a feltételezett válasz azonban rekonstruálhatatlan, s a napló is néma vagy két hónapig. A „párbeszéd” tehát hosszú szünetjellel megszakított, és akkor is „monológ” volna, ha Caroline néhány Nápolyba küldött levele – melyekre alább hivatkozik – valahol fennmarad. Lássuk most ezt, a közeli viszontlátásra ajzott szívből buggyant s drámai izgalmú, követelődző megnyilatkozást.

„Bécs, 1815. május 17-én. Ugye, nem veszed tőlem rossz néven, hogy egy idő óta nem írok Neked – kedves Stepherlem – és felejtéssel se vádolj, kérlek Téged (…) Az ok először is az, hogy utolsó leveleim megint visszajöttek Nápolyból Herzhez^* – később pedig folyton reméltem, hogy ide jössz. Most mégis írok Neked au risque (kockáztatva), hogy elvész – nemcsak kockáztatva, de reménykedve is, mert szeretném, hogy majd itt utazzék át a főhadiszállásra mentében – és ha érez barátságot irántam, Apátin fog átutazni. (Figyelmet érdemel, hogy a hosszú mondat magázó része Caroline leveleinek egyszersmind utolsó néhány francia sora…) Egy kellemetlen fog-operáció miatt jöttem ide (nb. Bécsbe) – reméltem, hogy esetleg láthatlak – legalábbis híreket hallok felőled (…) Öt hétig teljesen egyedül voltam Apátiban – teljesen egyedül Andorral –, igazán szívesen voltam ott, Bécset megtanultam gyűlölni – és többet nem is kérek belőle – ha, nekem örömet szerzendő, hozzájárulsz, hogy Apáti kedves maradjon – akkor jó bőven írj, hogy megy a sorod – mindent írj meg nekem – kérlek Téged.”

A hosszú levél második szakaszából derül ki, hogy Stepherlről utoljára április 19-én kapott hírt, mégpedig a „Papának”, vagyis Széchényi Ferencnek írt leveléből, „és ez (ti. a hosszú hallgatás) minket és engem nagyon elszomorít – amit, ugye, elhiszel, kedves Stepherlem?” – és ezután, mint a legismertebb, Széchenyi által is többször (egyszer még magyarul is) emlegetett Dante-idézetnek talán tudatos parafrázisa: „Egyébként sok szomorúság van most, s kevés, ami szép, vidám. Az ember a jelent csak a múltra gondolva tudja elviselni – mert a jövőnek, remélem, még nagyon derűs napokat kell hoznia.” Nyomatékul pedig, távollévő szerelmese érzékeinek szegezve, valódi argumentum ad hominem: „Paul nincs itt velem – mindig a Somogyban volt mostanáig.”

*

A „zarándokútjáról” 1815 júniusában visszaért „Childe-Werther” naplójában sem bécsi, sem cenki tartózkodása heteiből nincs feljegyzés. A Caroline-nal való találkozásról is csak egy levele beszél. A napló-némaság okára Viszota egyik jegyzetében vélünk némi magyarázatot találni; eszerint hazatérte után mindjárt új „futártiszti szolgálatra rendelve (a vezérkarhoz), bevonulása előtt Bécsben Seutin katonaorvossal több hétig kezeltette magát, s ez idő alatt nem járt társaságba”… Tegyük hozzá, hogy óvatosságának a nápolyi, jórészt nőhódító hadjáratából hozott testi nyavalyák mellett súlyos lelki oka is lehetett: szorongás a találkozás kimenetelétől és családi-társasági visszhangjától. Bizonyság rá, hogy amikor a találkozás Rasumofskyéknál – Caroline sürgetésére – bekövetkezik, zavarukban úgy viselkednek, vagy úgy viselkedik, hogy a szegény nő búcsútlanul hagyja faképnél, s tűnik el a találkozás színteréről.

Fennmaradt ezekből a napokból annak a Széchenyi-levélnek a fogalmazványa (l. Bártfai Szabó László idézett munkáját), melyben a sértett lélek megbékítésére tett kísérletet, s ezúttal hézagtalan „dialógust” folytatva, egyszersmind reflektál Caroline-nak még május 17-én kelt levelére. Tartózkodó vagy éppen kitérő magatartása azonban minden békítő szándék, hízelgés és mellébeszélés ellenére is nyilvánvaló. Jószolgálatait ajánlja, factotumjának jelentkezik, de ezt túlhangsúlyozva voltaképp a Caroline rég áhította, vért és velőt áldozó szolgálat elől zárkózik el…

Íme, a legfontosabb részletek, az egyetlen fennmaradt, Caroline-nak írt Széchenyi-levél impurumából. Nem érdektelen, hogy körülbelül kilencven százalékban franciául íródott, tízben angolul; Caroline-t magázza, vagyis álöltözetben mutatkozik – nem is annyira a világi, mint inkább a hosszú tűrésben elcsigázott nő előtt:

„Elment Bécsből, anélkül, hogy címét megmondta volna nekem. Olyan érzelmi zűrzavarban láttam Rasumofskyéktól indulni, hogy nem vagyok elég gonosz ahhoz, hogy ne bocsássak meg Magának – amiért elfeledkezett rólam (…) És mindenekelőtt még egyszer meg akarom ismételni, kedves barátnőm – hogy mindig és minden alkalommal megtalál engem (s most az egyetlen tegező német félmondat), mint aki Téged őszintén szeret – kivált ha hangulataimat olykor-olykor szíveskedik elviselni és megbocsátani – azzal a nagylelkűséggel –, amely nélkül nem volnék itt – ahol e pillanatban vagyok… Ne gúnyoljon ki, hogy Magának írni a francia nyelvet választottam (nb. eszerint az előbbiek németül íródhattak s talán „álöltözet” nélkül!) – Én egyformán rosszul írok franciául, németül, tudja (s most egy olasz idézet): »e dissimulare non giova«” – (és alakoskodni, színlelni céltalan)… És ezek után – éppen a figyelemelterelőnek szánt olasz idézettel keltve gyanút – a Bécsből „lelki zűrzavarban” elmenekült és sok mindent félbe-szerbe hagyott Caroline szolgálatára vállalt komissiókat felsorolva, e tanulsággal folytatja: „Íme tehát megbízattam egy teljhatalmú miniszter teendőivel. Úgy találom, hogy ez a degradáció elég jelentékeny természetű, és ha gratulálni nem is tudnék érte magamnak, mégis vigasztalódom, mert remélem, ez olyan cím, melyet inkább megérdemlek – és olyan hivatal, melyben képességeim, érdemeim és személyem többet érnek.”

Végül álljon itt az eredetiben francia mondat, mely Caroline levelére utal vissza, vagyis szorosan a párbeszédhez tartozik. „Kegyed a múlt és a jövő közt lebeg, és én boldog vagyok hinni, noha ez a vallomás számtalan könnyembe kerül – hogy jövőre derűsebb – édesebb lesz – mint amilyen a múlt sohasem lehetett.”

Caroline-nak Apátiból június vége felé írt válasza azért is figyelmet érdemlő, mert talán az egyetlen huszonnégy órán belüli reakció levelezésük történetében. A védtelen, magát kiszolgáltató nyíltság, a „lelki zűrzavart” felváltó „filozofikus” rezignáció Széchenyi túlságosan diplomatikus levélfogalmazványa fölé emeli, s a kései olvasót e ponton erősen az ő oldalára billenti.

„Ezek a sorok szívbéli fájdalmas búcsúmat viszik Neked – mégis azzal a vigasztaló gondolattal, hogy nemsokára látni fogjuk egymást, és táplálom a reményt, hogy akkor talán jobban megismersz, és kevésbé tévesen fogsz megítélni. A tegnapi levél csak az első pillanatban búsított, bizony okozhatott volna némi sértődést, de mivel önszeretet ott nem uralkodhatik, ahol valami jobb lakozik, így csak az fájt, hogy félreismert vagyok, a tartalom viszont kedves nekem minden rossz ellenére, melyet hordoz, mert oly szívesen hiszem, hogy ez mind mégis szerető szívből fakadt. Isten velünk – és ha Isten úgy akarja, a hamaros – boldog – viszontlátásra.”

Ennek – és annak a levélnek ismeretében, melyre válasz volt, különös jelentőséggel fénylenek föl Széchenyinek 1815. július 5-ei krónikássorai közt a versidézetek: valóságos kis antológia egy francia és négy német költő szerelmes verseiből.

Álljon itt bizonyságul négy sor Ernst August Steigentesch Lied című verséből – rögtönzött fordításban:

És ez a nyolc sor J. G. von Salis-Sewistől:

Mi tagadás, közepes költők szerelmi közhelyei; viszont az időpont, melyben feljegyzésre érdemesíttettek – mint a feljegyző akkori lelkiállapotával egybeesők – voltaképp a végszavakhoz közeledő dialógus szerves részei.

*

Augusztusban új találkozásra készülődnek: ezt Bártfai Szabó László nem a naplóból, hanem Széchenyinek a cenki jószágkormányzójához, Liebenberghez írt leveleiből olvasta ki. Vadászatot rendez Cenk környékén, s akkurátus írásbeli utasításokat küldöz Bécsből. Utasításai közt a legnagyobb nyomatékot kap a hálószobájának rendbetételére vonatkozó: Caroline-t és Pált ott szállásoltatja el…

A vadászat lefolyására nézve sem a naplóban, sem Liebenbergnek írt levelekben nem található adat. Annál többet árul el, szűkszavúságában is, Caroline utolsó – éppen Cenkről írt levele. Ezt elolvasva közelebbi fogalmat alkothatunk a családi tilalmakat félig-meddig kijátszva tervezett, eleve kudarcra ítélt augusztusi vadászatról. Nem kevesebb történik: a házigazda cserbenhagyja vendégeit. Márpedig arra hogy ilyesmire ragadtassa magát, magyarázatul nagyon keserves, alighanem morális gátlást, pánikállapotot kell feltételezni, amit síró anyja figyelmeztetésének emléke is előidézhetett. („Gondolj néha az örökéletre!”)…

Lássuk tehát Caroline utolsó levelét élete első és utolsó, egyetlen igazi szerelméhez:

„Te csakugyan fura ember vagy, kedves Stepherl. Engem gonosznak és Isten tudja minek – nevezni, amikor innen elmész! Paul ma reggel kapta meg leveledet, és, noha beteg, mi rögtön ide jöttünk. Képtelen vagyok őt rábeszélni a Horpácsra menetelre, mert beteg; ha igazán örömet akarsz szerezni, akkor gyere rögtön ide – Én megígérem Neked, hogy aztán Horpácsra megyünk.

Nagyon haragszom rád, gyűlöletes ember – csak egyvalami békíthet meg, ha rögtön, rögtön idejössz, à propos: a levelemet megkaptad? Gyere. Gyere!”

A Horpácsra invitálás rendkívül elgondolkoztató: mi ez, ha nem egy új menekülés a láthatáron, újra hármasban? De mi célból? Széchényi Lajos kastélyáig talán nem ér el a kiterjedt bécsi atyafiság, az ismerősök firtató érdeklődése, a matriárka átokkal fenyegető tekintete?… Caroline különös terve álom maradt.

S aztán? „A többi néma csend”… A „gyűlöletes embert” Caroline magába fojtott sírással hívogatja tovább. Állapota – e füstbe ment vadászat után – Weber Bűvös vadász-ának Agátháját képezi meg; de nem az Öröm Dalát, hanem elcsukló zokogást vélünk még hosszan, sokáig hallani…

Ha Caroline naplót vezet, vagy szerelmét még hat éven át levelekkel ostromolja, ha napló s levélköteg fennmarad – az utókor egy élettelibb, szertelen álmokban s még szertelenebb élményekben bővelkedő, Széchenyi örvénylő sorsát is tükröző „Fanni hagyományaival” gazdagabb.

*

A premier planból hátrahanyatlott Caroline idézése, emlegetése Széchenyi naplóiban, nevével vagy anélkül, Viszota szerint vagy kétszázötvenszer fordul elő. De azt, hogy leíratlanul hány ezerszer merült fel még életében, s hányszor halála után: nincs gépezet, mely kimutathatná.

1815 szeptemberétől, Németországon és Franciaországon át Angliába vezető útján is számtalanszor kísérhette ez a mind rémületesebb emlék. De feljegyzésére mindössze kétszer kerít sort, éspedig az eddigiekhez képest rendkívüli körülmények között.

November 5-én, főrangú angol társaságban bemutatják Caroline Lamb írónőnek – akiről köztudomású Byronnal való viharos szerelmi kapcsolata. A Byron életmódjának és műveinek igézetében szenvelgő és szenvedő Széchenyi nem állhatja meg, hogy bemutatkozáskor, földi pályafutásuk e felszikrázó érintkezési pontján, ki ne kottyantsa: sorsa Byronéval e pillanatban összeér. „Nem nagyon emlékszem, mi vitt rá azt mondanom neki” – olvassuk az önvizsgáló jegyzést, mely azért nem nélkülöz némi lovagiatlan dicsekvést –, „hogy a Caroline név számomra nagyon veszedelmes és hasztalan igyekszem elfelejteni”… ezek után érthető, ha a „bolondos írónő” hamarosan, az első benyomás alapján – a társaság hallatára – olyan pontos jellemrajzzal hökkenti meg, pontosabban: gyarlóságait és erényeit, fogyatékosságait és talentomait olyan találó arányban olvassa rá, hogy e meghatározások bízvást többször eszébe jutnak a folytonos önvizsgálás évtizedei alatt…

De a Caroline-ra vonatkozó másik feljegyzés köszönhető csak igazán extrém helyzetben töltött óráinak! Dover és Calais közt, december 13-án egy francia hajón irtóztató viharba kerül; a hajótörést maga a kapitány is elkerülhetetlennek tartja. Széchenyi a fedélzeten hanyatt fekve várja végét; s később, a megsemmisülés e küszöbéről, ezt jegyzi fel: „Istenre, egy nőre gondoltam – akit boldogtalanná tettem, és akinek emléke a legsúlyosabban terheli lelkiismeretemet.” Ez már többé nem puszta byronkodás. Póztalan, tárgyilagos, szűkszavú leszámolás és beismerés, mélyülő, tisztuló énjének megmutatkozása.

*

Az immár két esztendőn át vezetgetett napló 1816 márciusa és 1817 májusának vége közti elhanyagolásának okát csak találgathatja az ember. A hirtelen elnémulás családi környezetben – a bécsi Széchenyi-palotában s a cenki kastélyban következvén be: óvatosság parancsára is történhetett. Közben többször megfordult és időzött Pál bátyjáéknál a Vas megyei Apátiban és Hunyady Józsefnél (Gabrielle bátyja!) a Nyitra megyei Ürményesen. Tarthatott hát a naplóba netán be-bekandikáló tekintetektől. Hogy e hosszú hallgatás 1816. október 8. és november 20. közt, a hathetes angliai utazás alatt törik meg, talán ezt a feltevést igazolja. De 1817 júliusától 1818 májusáig újabb „karthausi” némaság.

E hosszú, látszólag fogadalmi csend alól való feloldoztatás utáni korszakából Caroline-ra vonatkozó jegyzései annál értékesebbek; előfordulásuk számából következtetni lehet az elhallgatottakra is.

Július 12-én, Milánóba indulta előtt még Bécsben rója naplóba, egy idetorkolló gondolatsor végén: „Vannak emberek, kiknek egyetlen szemrehányás, melyet önmaguknak tehetnek – nem engedi meg, hogy valaha boldogok legyenek.” Július 17-én pedig, már Triesztben ugyan, de még az előbbi hangnemben, magát rossz csillag alatt születettnek bélyegezve, olyan hidegvérrel elkövetett bűnnel vádolja, „melynek jóvátételére egy emberélet sem lehetne elég”… És negyednapra, Byron Manfred-jának friss hatása alatt, hosszú, küzdelmesen szült versben igyekszik „kiírni” bűntudatát. A dőlt betűs refrén – Da kam sie / Weisst du wie? – mintha némi mentségéül szolgálna, s a felelősség egy részét a bűnrészesre hárítaná…

A következő, egyszersmind legfontosabb, összefüggő, végiggondolt, kegyetlen töredelmes vallomássorozat 1819. április 19-én a messzi Cataniában került a naplóba. Ugyanekkor számol be gyónásáról – mely alatt „a bűnbánat legőszintébb könnyeit” sírta, s melynek bizonyára Caroline-ra vonatkozó részleteit a tán hüledező, de jó pszichológus páter szertelen túlzásnak tartván, őt néhány talléros bírság lerovása, „továbbá öt Miatyánk és öt Ave Maria száraz ledarálása” után nagyvonalúan feloldottnak és minden bűntől tisztának nyilvánította…

És ezután néhány órával, ebben a felszabadult lelkiállapotban kerül sor arra a könnyelmű tengeri fürdésre, mely közben még közelebb jut a megsemmisüléshez, mint Calais s Dover közt annakidején… „Gyakran voltam életveszélyben – fejezi be e drámai percek leírását –, de ily boldogan és elégedetten soha nem mentem volna a másvilágra.”

És ennek a vallomássorozatnak summás folytatása található a következő, 20-a késő éjjelén, virrasztás közben kelt feljegyzésben. Mindössze négy sor idézet ez eredetiben Alfieri Filippo című verses tragédiájából. (Nb. az előző lelki kalauzként használt művek kínálta idézetek Byron Childe Harold-jából, Voltaire Orleáns-i Szűz-éből szintén a saját gyarlóságára precedenst vagy önigazolást kereső lélek kísérletei.)

s aztán: „Egy asszonyhoz, kit egykor oly tisztán, oly őszintén szerettem”:

A tragédiabeli Carlo bizonyára úgy érti ezt, hogy nem állhatott ellen Izabella (Caroline) észvesztő bájainak…

A Caroline-medernek azt a hirtelen elágazását, mely eleinte mind szélesedő, majd sokáig szűkülő érként, mintegy a lélek barlangjaiból bukkangatott elő – hogy a negyvenes évek küszöbén rémületes erővel kavarogjon föl, s végül szörnyű morotvává rekedjen meg – az 1819. május 9-én kelt hagyatkozásszerű palermói meditáció alábbi soraiban találjuk:

„Tudom, gyűlölni fognak a hálátlanok, valameddig élek, s hamvamat majd szétszórják és hamar elfelejtik. De mégis elmondhatom: Él egy ifjú ember, ki általam lett boldogabb, mint amilyen nélkülem lehetett volna.”

Ez az „ifjú ember” nem más, mint Caroline-nak és Pálnak akkor még csak hétesztendős Andor fia. 1812-ben született, jó két évvel amaz augusztus 9-ei utazás előtt, mely közben a hintó, mintegy álomban, könnyű bárkává lényegült át, s Cythére szigetére ringatózott velük… Hogy most a palermói éjszakában ez a fiúgyermek, az ezer angol mérföldes perspektívából ilyen rangban jelenik meg, s ő úgy kapaszkodik bele, mint valami utódba – bámulatos és nehezen értelmezhető. Olyasmit belemagyarázni, mintha Széchenyinek nagybátya-mivoltánál több vérségi köze volna hozzá, képtelen inszinuáció. Hogy a Széchényi család folytatásának biztosítékát látja benne, szintén erőltetett „egyoldalú beállítás”, utóvégre idősebb bátyjának, Lajosnak is vannak már fiai. Marad a feltételezés, hogy Caroline iránti nem is jelenbeli, hamvadozó, hanem primér lángolása „adoptáltatja” vele – a huszonnyolc éves, nőtlen, gyermektelen, hazátlan bolygó férfiúval – a kisfiút. Akárhogyan is, az illúzióban, mely szerint ez a gyermek általa lesz majd boldogabb: egy le nem írt, de bizonyára végiggondolt fogadalom határozottsága rejlik. Ez az a pont tehát, ahol a Caroline-mederből az Andor-ér kiválik, s nagyon szomorú mellékágként bukdácsol, bujkál végül is a Tantarosba torkollásig.

*

Még két idézni ajánlatos feljegyzés e stendhali „cristallisationnak” az élő Caroline körüli immár idült folyamatára, melyhez Andor kisajátítása is hozzátartozik:

A magát-kereső s el-elvesztő hosszú utazgatás után július 17-én újra Bécsben megjelenő Széchenyi keserű kifakadásra ragadtatja magát – Caroline rovására: Hassliebé-vé torzult érzelmi rohamában, úgy érzi, hogy Caroline-t nem tudná többé szeretni, mert azt kell tapasztalnia, hogy Selinát (Caroline húga!) az ő tiltakozása miatt nem veheti nőül… Vagyis (ismét Stendhaltól kérünk magyarázatot) ha Caroline-t már nem szabad és nem lehet szeretnie, legalább húgában szerethesse tovább, s tegye végre törvényes formák közt a magáévá? … Átlátszó, erőszakos vállalkozása nemcsak mindkét bálványát, hanem nagynénjüket s egyszersmind nevelőanyjukat, Lichnowsky hercegnét és körét is sértheti. Természetes, hogy elutasításra talál. Efeletti csalódása gyűlöletté fajultan jelentkezik az augusztus 2-ai feljegyzésben – mely az utolsó alkalom a közte s a még élő Caroline közt áldatlanná vált „közelebbi vonatkozás” emlegetésére –, ilyen vádakkal illeti: „Caroline már válaszképp sem ír nekem. Szívós, keserű bosszút áll, s mindezt olyan szín alatt, mintha jól bánt volna velem. Ő finomabb, mint én, és tudja, hol vagyok a legsebezhetőbb. Hát már a sírig nem fog kibékülni velem?”

„A sírig” – írta le meggondolatlanul, előérzet nélkül, évtizedeket ajándékozva az egész férfipályáját eldöntő asszonynak, mert a mohó életszomj, szereleméhség force-motrice-áról: a szép testet már évek óta emésztő, talán titkolt betegségről s a közeli végről mit sem sejthetett. „Szívós, keserű bosszút” tételez fel, s ezzel a váddal vetíti előre a még élő Caroline-ból – a leendő kísértetet. E kísértet-szülő váddal persze nem illette volna, ha tudja, hogy Caroline egy év múlva már halott, s hogy halála kötelezi annak a korábbi – Andorra vonatkozó – fogadalomnak határozottabb megismétlésére, melynek következményeit a továbbiakban látni fogjuk.

*

Debrecenben, 1820. szeptember 6-án kapja Eduard Lichnowskytól, Caroline unokabátyjától – aki unokahúga becsületének védelmében annak idején provokálta őt – a szívének szegezőn fogalmazott levelet Caroline haláláról. Lichnowsky most célzatosan azt is jónak látta értésére adni, hogy a szegény nőnek rendkívül mostoha körülmények közt, a haldoklóknak járó szentségek magához vétele, a vallás vigasztalása nélkül kellett meghalnia.

Születésnapja vigiliáján (nb. a napló lapszélén, zárójelben megjegyzi: huszonnyolc éves és háromszázötven napos vagyok) szokása szerint amúgy is begerjedne a keserű önvizsgálat állapotába. De ez a születésnapi „ajándék” – melynél fondorlatosabban gonoszat a Végzet jobb alkalomra nem is tartogathatott – a bőbeszédűséget belefojtva, kétségbeesését első pillanatban e kétszavas jajkiáltássá sűrítteti: „Caroline halott!” S utána, új bekezdésben, a térdre rogyott embernek keserű, Istent számadoltató töredelmét kényszeríti ki belőle: „Mindenható! Útjaid, melyeket az emberiség számára kijelöltél, irtóztatók – kínból és gyászból ne adj többet, mint amennyit elviselhetünk, vagy acélból való keblet adj! Könyörülj e szerencsétlen, mélyre süllyedt nemzetségen, és adj örök békességet, nyugodalmat az elhunyt mélységesen szerettem drága léleknek! Ámen!” S ezt a megrázó, Vörösmarty-versbe illő rövid rekviemet egyik legerősebb hatású olvasmányából, Rousseau Új Héloïse-ából vett záradékkal toldja meg: „A végzet elválaszthat, de el nem szakíthat bennünket.” És ha netán érzett is indíttatást, hogy a születésnapjára időzített halálesetet Caroline „keserű bosszújának” minősítse, korábbi vádját megszégyenülten visszavonja, elhallgatja.

És másnap, a Hessen-Homburg huszárezred hadgyakorlatának kijelölt útvonalán Nádudvarra érve, alkalmi kvártélyon, a gyászhír elemzését már szélesebb, „epikusabb” mederben és bűnösségét, felelősségét Caroline halála miatt őrjöngő önvád formájában fogalmazza meg, s lesz e perctől életfogytiglan „magát gyötrő bírája” – Viszota pontos meghatározása szerint. Egyébként ugyanitt szerepel első ízben e célzás apjának hasonló, de nem drámai ifjúkori kapcsolatára (aki sógornőjét vette feleségül) –: mintha egyetlen mentségül kapaszkodna bele. „A bűn és balsors öröklődik a családokban” – próbálja a felelősség egy részét a Széchényi-nemzetség génjeire hárítani.

*

Caroline már húsvér mivoltában is bizonyíthatóan ott lappang Széchenyi minden következő érzelmi ügyében: akit Benne elvesztett, azt kereste az utána felbukkanókban is. Mindazonáltal az élő s a halott közt rémítő arányú lesz a hirtelen minőségváltozás. Hatására maga űzi ki magát a kortünetszerű szerelmi szabadosság (libertinizmus) könnyű babérokkal kecsegtető Paradicsomából, s most kezdi el földi pokoljárását csak igazán: háta mögött Caroline settenkedő vagy lidércként előtte imbolygó kísértetével. De Széchenyi-Lancelot lovag nem vonul kolostorcellába vagy remetebarlangba, hogy tétlen, terméketlen, önmentő vezeklésben töltse hátralévő esztendeit! Mintha már három évvel a trappe-i kolostorban tett látogatás előtt felismerte volna, hogy az önsanyargatásnak ez az önző, ezoterikus módja méltatlan a benne feszülő alkotókedvhez és tetterőhöz…

Már két nap múlva Karcagon, a gyászhír primér hatásának örvényéből kivergődve, a maga s a közvetlen hozzátartozók továbbélésének feltételei, esélyei foglalkoztatják – a beláthatatlan következményű új helyzetben. És ebben a töprengéssorban bukkan fel Caroline halála után először az anya nélkül maradt Andor sorsáért való aggódás. „Mihez fogok most kezdeni? Tovább szolgálni vagy kvietálni? Pál bátyám most fogja csak érezni, hogy Caroline mennyire hiányzik neki! És te, kicsi Andor, mi lesz belőled? Rólad és nevelésedről ki fog gondoskodni?” – kérdezi, és e kérdés fellengősen illetéktelennek minősülhetne, ha – a későbbiek ismerete alapján – nem az elözvegyült apa nevelői alkalmasságának kétségbevonása lappangana benne. (Ámbár az is elképzelhető, hogy legalább ilyen mértékben az édesanyai gyöngédség nélkül maradt fiúgyermek fejlődéséért való aggodalom fogalmaztatta meg.) Akárhogyan is, e papírra vetett tépelődésben lehet a mag, mely a lélek alkalmas humuszában később, kerek húsz esztendő múlva, hirtelen sudárba szökkenéssel – Caroline-t kivéve – a többi fölé hatalmasodik. Persze az eseményeknek végzetes logikával kell egymásba szövődniük ahhoz, hogy ez bekövetkezzék.

*

Két hónap telt el Caroline halála óta, amikor Széchenyi, ezredétől rövid időre elbúcsúzva, Debrecenből szabadságra indul. Ez a látogatás múlt századi festőművésznek csábító alkalmat kínált volna egy szívbemarkoló tablóra – ha leírása a naplóban szeme elé kerül… Október végén, Mindszentek napja tájt ugyanis, mint valami álomban, ott találja magát Caroline sírja előtt. Testileg rég nem voltak egymáshoz ilyen közel, és még soha ilyen messzire! De Caroline még nem por és hamu, s hogy voltaképp mi lehet odalent: irtózatos a rágondolás. (Goethének, huszonnyolc éves korában, amikor súlyosabb vétke színterére, Sesenheimba visszatért, könnyebb dolga volt: a megfonnyadt, elsatnyult, de élő Friederikét láthatta viszont; mindazonáltal még így is „beiktatta az irodalomtörténetbe – bevonta őt a maga életébe a későbbi időkre is, mardosó, gondébresztő, figyelmeztető emléknek” – olvashatjuk az analógiát Walkó Györgynek Így élt Goethe című könyvében…)

Ki tudja, meddig álldogál, tűnődik Széchenyi Caroline-nak haló porai fölött? Naplójában idő, környezet elhanyagolható semmiség; talán érzi, ez már az időtelenben zajlik és a távoli jövendőbe vetül. E tűnődés jó alkalom a lelki sérülés keletkezésének önmagán kísérletező pszichológusra, készülő íróra valló meghatározására s egyszersmind Caroline benne-épülő halhatatlanságának önkéntelen felismerésére, mely halhatatlanság éppen korai halálából következik!

„Mélységesen szeretett sógornőm sírjánál, kimondhatatlan bánattal telve, mely minden esztendővel növekedni fog – úgy, ahogyan az ember a hanyatló évekkel, midőn ifjúság, egészség, boldogság s az élet vidám szemlélete lassanként tovatűnik – minden tövist, mely a gyermekkor, az ifjúkor álmodott idején enyhén megsebezte – az örömtelen életkorban elviselhetetlennek és szaggatónak érez. De hány könnyet fogok még e sírnál ejteni!”

Négy hónappal a gyászhír után, december 16-án nem önbüntető, sőt önamnesztiázó állapotba ringatja egy álomféleség: az egyensúlykereső lélek csodatétele!… Naplójában így írja le:

„Decemberben ma éjszaka az az élénk álmom vagy inkább megérzésem volt, hogy Selina Meade (Caroline húga!) egyszer mégis (nb. a Caroline-nal való kapcsolata, a gyámszülők s mindkét család tiltakozása ellenére is!) a feleségem lesz, házasságunk gyermektelen, és Andort együtt neveljük majd, éspedig derék, becsületes emberré – s azon felül még nagyúrrá is! – Reggel Selinába olyan szerelmes voltam, mintha láttam volna, s ő, sötét pillantásával, kacsintott volna rám.”…És e Caroline-Selina identifikációra szerfelett gyanús, mindenképpen misztikus élménynek leírása után – életében lelki vigaszért, csendes nyugalomért, emberszeretetért, teljes megtisztulásért; halála után atyjával és Caroline-nal való találkozásért esedező fohászt állít barokk hadrendbe: a már ismert fogadalmakkal, mea culpázásokkal tetézve, e rendkívül furcsa gyökerekből sarjadt vízió teljesüléséért eseng. Ebben a feljegyzésben nyilvánvaló az Andor fölötti gyámkodás igényének immár rögeszmeszerű jelentkezése; s egyszersmind a még ki nem mondott vád, hogy a fiút a nevelésre alkalmatlannak tartott apától szeretné a maga védőszárnya alá menekíteni…

*

1820 a Széchenyi családban kettős gyász esztendeje. Decemberben már Széchényi Ferenc is halott. István számára, ahhoz képest, hogy szeptember 6-án Caroline halálának hírére milyen rémület rázta meg, az évek óta világtól elvonult, vallási mániában szenvedő doyen súlyos földi tekintélyének megszűnése csak látszólag felszabadulás. Az ezredénél beköszöntő gyászhír fia naplójában két rövid mondatnyi rovás: „1820. december 13-án reggel ¼ 10 órakor meghalt szeretett atyám. A hírt 20-án kaptam Nagyváradon.” És, noha új halottja – a naplót tekintve – később sem lesz virrasztásainak, álmainak gyakori látogatója, mégis mindvégig betölt bizonyos kontrollfunkciót: fia társasági, politikai, családi helyzetekben és összefüggésekben számtalanszor kénytelen majd, előnyére is, hátrányára is, apjához mérni magát, vagy hallani és feljegyezni mások, többé-kevésbé beavatottak összehasonlításait. Legfontosabb e tekintetben a sógornő-szerelem fel-felemlegetése – mentség, enyhítő körülmény gyanánt. Elég az hozzá, az augusztus végi halálesettől számított esztendőn át csak Caroline, vagyis első „áldozata” jelentkezget.

Azonban 1821. november 26-án, „alig tizenöt hónapon belül” Saurauné Hunyady Gabrielle, második számú szerelme s egyszersmind Caroline legjobb barátnője is meghal, szintén Ürményben; szintén élete virágjában. „Ó, bárcsak egyetlen könnycseppet sírhatnék emlékezetére! Imádságomban tovább él majd utolsó lehelletemig” – jegyzi a naplóba, és nem téved: későbbi kísértetmeneteinek hierarchiájában Gabrielle mindig Caroline után kap helyet. Széchenyi lelkében ikrekké láncolta őket a csillapíthatatlan bűntudat.

Ilyen előzmények után – elbúcsúzva az életük tavaszán lekaszált virágszálaktól („la beauté coquette” és „la beauté du diable!”) – nem az ő kísértetpályájuk követése lévén a feladat – a naplójegyzések s a korai Széchenyi-kutatók adatainak felhasználásával és egy kiadatlan levél közlésével a Caroline-mederből kivált Andor-ág alakulása lesz a vizsgálódás tárgya, a tragikus végkifejletig s még azon is túl: a szerencsétlen ifjú beigazodásáig a kísértetmenetbe.

III

Bécsben, 1821. február 22-én, társasági eseményekre, találkozásokra (Selinával is!), majd a hasonszenvi (homoeopatha) gyógymódra vonatkozó észrevétel – és Hardegg grófnak az ausztriai lótenyésztő szisztémát bíráló megjegyzése közt, szinte elrejtve, vagy odavetve, de talán a homoeopathiával összefüggésben – egyetlen mondatocska jelzi, hogy unokaöccse sorsát figyelemmel kíséri: „– A kicsi Andornak rossz a lehelete, nem fog sokáig élni.” Ez az aggodalmas következtetés itt túlzónak, indokolatlannak látszik; előérzet sem tételezhető fel, hiszen egy kilencéves gyermeken ilyesmi gyomorrontás vagy fogszuvasodás következtében is észlelhető. A vészt-jósló feljegyzést inkább a Caroline halálából fogant önvád és bűntudat válthatta ki.

Szintén Bécsben, két és fél év múlva (1823. november 23-án kelt feljegyzésében anyjával való beszélgetése után, új menyasszonyjelöltje, Henriette Liechtensteinra vonatkozó terveiről), Andort szintén csak futtában említi ugyan, viszont itt bírálja először nyíltan a fiú apját – nem véletlenül három héttel annak Zichy-Ferraris Emilie-vel tartandó esküvője előtt! Íme: „Andor nem megy Montpellierbe, mert ez Pálnak kényelmetlen. Egek, micsoda egoista!” Ez az indulatos megjegyzés bajosan értelmezhető. Ha a tizenegy éves gyermek nevelővel való utaztatásáról volt szó – oda-vissza cca ezer angol mérföldön át, szárazon és vízen – akkor igazságtalan; de akkor is elfogult, ha a fiút például nászútnak tervezett vállalkozásukból hagyták volna ki…

Sokkal jelentősebb az 1824. március 21-ről való feljegyzés. Cenken, Montaigne esszéibe temetkezve, egy-két nap alatt az I. kötet 256 oldaláról vagy húsz, többé-kevésbé telitalálat-értékű megállapítást s „aranymondást” jegyez ki, közülük egyet – mely a nevelésre, oktatásra vonatkozik – a tizenkét éves Andor szellemi fejlődéséről való gondoskodás jegyében: „azt is szeretném, hogy számára (a tanítvány számára) olyan nevelő választásáról gondoskodtassék, akinek inkább világos, mint teletömött a feje.”

Andor neveltetésének gondja a szaporodó, 1825-től immár az egész nemzetet szolgálni kész gyürkőzések és tettek mellett, a fiú kamaszodó éveiben sem hagyja nyugton. Bártfai Szabó László szerint valószínűleg az ő befolyására került Széchényi Pálékhoz nevelőnek (a már régebben is ott nevelősködött) Gévay Antal történetíró, bécsi udvari levéltáros, és marad újra Andor mellett 1826-tól négy esztendőn át, mikor is Tatay János – szintén Széchenyi híve és ügyfele – váltja fel, s foglalkozik 1836-ig a fiú nevelésével.

De Bártfai Szabó Lászlónak óvatosan fogalmazott fentebbi feltételezését, Széchenyi gondoskodását illetően, a következő négy évben egyetlen naplójegyzés sem támogatja. Mintha fogadalmától a Crescence-hullámmal egybeeső politikai viharok messze sodorták volna; serdülő éveiben a fiú kívül esik nagybátyja látómezején.

Az Andort említő új adat szintén Cenken kerül a naplóba. Széchenyi, Bécsből hazatoppanva, jószágigazgatójától lesújtó, nagy takarékosságra kényszerítő tájékoztatást kap vagyoni helyzetéről… „Nagy szerencsétlenség ostoba alakokkal sokáig összekötve lenni! – állapítja meg a cenki uradalom alkalmazottainak rovására, s két szünetjel után, még abban a sorban, más témára ugorva folytatja: – Hogy magam győződjem meg Andor felől, elutaztam – minden ügyes-bajos dolgom otthagyva – 1830. november 1-én Apátiba. Andor jobban tetszett nekem, mint gondoltam. Magammal hoztam Cenkre.” Két napig maradtak, de nem sok hasznuk lehetett egymás társaságából. A november 2-ai feljegyzés ugyanis a személyzet és a házigazda közt zajlott botrányos jelenetekről, valóságos hadiállapotról árulkodik. A tizennyolc éves ifjúra nagybátyját magából kikelt, tomboló állapotban látni: jó hatással semmiképp sem lehetett… Ez a feltehetően diszharmonikus emlékű találkozás kínál némi magyarázatot arra, hogy a következő hat esztendő naplójegyzéseiben Andorra még célzás sem fordul elő! Ehhez, a politikai gondok mellett, Crescence istennővé magasztosított lénye is hozzájárulhat, mely Caroline emlékét homályosítva, egyszersmind fiát, Andort is árnyékba borítja. 1830 és 1836 között a naplóban Crescence vagy háromszázszor, Caroline még harmincszor szerepel; de 1836 folyamán, Széchenyi házasságának évében, már csak egyetlenegyszer!

Ez év szeptember 29-én reggel nyolc órakor Crescence-szal (Pestről) Cenkre indul – jegyzi naplójába – majd egy-két olvashatatlanná törölt szó után: „…találkozunk Andorral” – és újra néhány olvashatatlan szó következik. (A találkozás talán Esztergomban – de mindenképp Nyergesújfalu előtt történhetett.) Az ilyen természetű törlések indokainak hozzávetőleges ismeretében feltehető volna, hogy a rég nem látott, első katonai évét szolgáló unokaöccsnek véletlen viszontlátása csalódást keltett, és sértő kifejezésekre ragadtatta. Itt azonban, ebben a szöveghelyzetben Caroline emlegetése lapulhat a törlés alatt. A szűkszavúság is ezt a gyanút (Crescence cenzorszerepű közelségét) erősíti.

Az újabb találkozás 1837. július 18-án Budán történik, amikor is Széchenyi, előző napi s aznapi egészségügyi bulletinje szerint gyengélkedik, illetve már jobban érzi magát. S noha alkalmasint Andornak ez az első látogatása családot alapított nagybátyja új környezetében, az eseményt egyetlen tőmondattal regisztrálja (s ezt is így vezeti be: „Crescence misére megy”) – „Andor nálunk ebédel”. Még furcsább a másnapi (július 19.) feljegyzés, mely fél sornyi (Viszota szerint Crescence-ra vonatkozó) kitörölt mondat után, unokaöccse második látogatását így örökíti meg: „Andor itt ebédel.” Mintha ezt a találkozásukat is Crescence jelenléte feszélyezné, ahogyan alkalmasint az előző évbeli „esztergomi” esetben is.) Majd így folytatja: „Mérgelődöm – de lenyeltem.” A törlésre ítélt fél sorban bizonyára bosszúságának okát fogalmazta meg.

Szeptember 15-én – viharos időjárású nap volt – oldallapra jegyezte fel: „Andor nálunk ebédel. Ez is egy faramuci természet.” A viszonyítás Andort ebben az esetben, ha nem önmagával – Crescence-szal kötheti össze; előző napi feljegyzései ugyanis több, részben törölt kifakadást őriznek, felesége rovására.

1838-ban Andor négy ízben szerepel a napló eseményeinek sürgönystílusúvá sűrűsödő zuhatagában. Január 22-én a havasalföldi konzullal való kétszeri találkozás s a kaszinói választás esélyeit latolgató feljegyzés közé szorítva: „Andor megérkezett” – de honnan, s hogy náluk szállásol-e, váltanak-e szót: titok; mint az is, hogy meddig maradt s hová ment azután.

Viszont szűkszavú szenvtelenségében is annál értékesebb, sokatmondó a március 4-ei jegyzés Andorra vonatkozó adata. „Tompa és már nem a reggel vidám korhelye vagyok. Kikocsizom.” És az oldallapra jegyezve: „Nádasdy Lipóthoz, hogy Andor fiaskójáról az anyósával tájékoztasson.” – Nos, a fiatal Nádasdy Lipót gróf a királyi tábla bírája; anyósa báró Forray Andrásné, sz. Brunswick Júlia grófnő.^* A „fiaskó” – a huszonhat éves Andor valamiféle kudarca, kínos esete – bármilyen értelmezésben jut is Széchenyi tudomására, a naplóban több szóra nem érdemesül; állásfoglalása homályban marad. Pedig ugyanerről az ügyről folyhat a szó aznapi, talán közvetítést célzó ebédjén is, melynek vendéglistáján az anyós az első helyen szerepel… (És ezen a ponton nem érdektelen megjegyezni, hogy Andor – akinek élete a Széchenyi feljegyezte adatok nélkül még kevésbé volna megismerhető, s aki nevét keresztapjától Andreas Rasumofskytól, az 1808-ban keletkezett Beethoven-kvartettek mecénásától kapta: különös véletlenek folytán, ha csupán valami kínos eset révén is, a fiatal Beethovent istápoló Martonvásáron birtokos Brunswick családdal is „vonatkozásba” került…)

Ugyanez év októberében, két évvel a tragédia előtt, végre három, feltehetően harmonikusan együtt töltött napról található feljegyzés. Október 15-én: „Széchényi Andor megérkezik.” (Nb. Cenkre, nyolc év után!) 16-án: „Andorral Eszterházán voltam.” 18-án: „Andorral a tavon voltam. Tűrhetően ment…” Vitorláztak, vagy eveztek a Fertő-tavon, ragyogó őszben. Andor bizonnyal érdeklődéssel hallgatta nagybátyja lelkes, szakszerű magyarázatát az angol módon való csolnakázás fortélyairól, és sikerélménnyel gazdagodva szálltak partra… Ilyesformán ajándékozná meg őket az ember egy boldog búcsúnap élményeivel. Nem sejtették, hogy ez a vízi „training” minő végzet diktálta előjátéka valaminek, s hogy ez az utolsó találkozás.

Ha most Andor nyomait a naplóban követnők, 1840. szeptember 6-ig kellene előre lapozni, hogy rátaláljunk, de e feljegyzésnek értelme, a közvetlen előzmények ismerete nélkül, homályos maradna. Bártfai Szabó László adataihoz kell folyamodni hát; őtőle tudtuk eddig is, hogy Andor az otthoni nevelés befejeztével katona lett, s gyorsan haladt a ranglétrán: huszonhat évesen (Metternichnél közbenjáró nagybátyja pártfogásának hála) az I. dragonyos ezredben kapitányi rangra emelkedett. Azonban „huszonnyolc éves korában katonai karrierjének” – olvassuk tovább Bártfainál – „egy szenvedélyes kitörés vetett véget. 1840 nyarán Csákvárt állomásozik, és valami sértés következtében a községi bírót megverte. (!) Az eset megyeszerte nagy feltűnést keltett. Fiáth Ferenc báró (Fejér megye alispánja) intézte el valahogy az ügyet, tíz aranyat adván a bántalmazott embernek. Széchényi (Andor) hálából szép damaszkuszi kardot küldött később neki (Fiáthnak). A gróf azonban nem jól érezte itthon magát az eset után.”

Az eset: katonatiszt önbíráskodása (mellesleg megjegyezve: Viszota szerint megverette a csákvári bírót) polgári, méghozzá hivatalos személlyel szemben, nemcsak hogy nagy feltűnést, valóságos botrányt keltett. A gróf ezredese kérlelhetetlenül a bíró mellett áll, s eljárást indít a hatáskörét túllépő kapitány ellen. Az elbocsátás szégyenét legfeljebb a gyors önként-kvietálás enyhíthetné. Andornak azonban, a későbbiekből kitetszően, lehet valamicske mentőkörülménye. És azok között, kik a mentőakciót vállalják, a napló szerint fontos, talán főszerep jut Széchenyi Istvánnak. De nem világos, hogy erre maga Andor kérte-e, vagy a botrány hírére önként sietett-e segítségére. Akár így, akár úgy, a hír megrázó erővel hathatott amúgy is zaklatott idegrendszerére. Fogadalma az egyik serpenyőben (Andor istápolására, emberré, méghozzá nagyúrrá nevelésére), másrészt a hajdani Erényszövetség fő-fő alapítójának elítélő véleménye a durvaság elkövetőjével szemben – mely durvaságban bizonyára saját fiatalkori, szánom-bánommal naplóba rótt hasonló tetteire ismer, vagy a Wesselényiére, akit egy alkalmazottja elagyabugyálása miatt súlyosan megrótt annak idején… S ha mégis így érzi, hogy cselekednie kell, fogadalmához híven szeretne eljárni.

Caroline halálának huszadik évfordulója, ez az évenként fel-felgomolygó, de most csak igazán gyászfekete felleg is arra kötelezi, hogy minden tekintélyét latba vetve – s a legrangosabb protektorokhoz folyamodva –, síkraszálljon unokaöccse becsületéért, s próbálja menteni, ami talán még menthető. Arról, hogy pontosan mikor, mi módon (levélben vagy üzenet formájában) jutott el hozzá a botrány híre, s milyen volt első reakciója, nem akad feljegyzés. Ugyanis az első naplóbeli adat, szeptember 6-án, korábbi tudomásulvételre utal: „Andor megígérte nekem, hogy ha én el tudom rendezni tisztességgel – nem fog kvietálni.” – Az alatta levő bekezdés olyasmit szuggerál, hogy szintén az esetre vonatkozik. Avagy mi másért lett volna fontos feljegyeznie, hogy Nádasdy Lipót – Andor két évvel azelőtti fiaskójának referálója – feleségestül, minden ceremónia nélkül beállít hozzá, „um sich einiges abzuzeichnen”, ami, a szó szerinti fordítást feloldva, olyasmit jelenthet, „hogy egyetmást kifirtasson, kiszimatoljon”. – S erre Széchenyi „illedelemmel” – jólneveltséggel – megszégyeníti őket – alkalmasint azért, mert elkeseríti a Nádasdy házaspár részvétlen, talán kárörvendő érdeklődése…

Másnap, szeptember 7-én, Andor üzenetének vagy levélbeli kérésének eleget teendő, átmegy Budára a kvietálást megakadályozni. „Az országbírónál ebédelek” – jegyzi fel: – És 12-én is folytatja a mentőakciót. „Ledererrel Andor érdekében” – kezdődik a napi rovás, amiből nyilvánvaló, hogy ez a legfontosabb napi teendője (Lederer báró táborszernagy, főhadseregparancsnok!). És így folytatja: „Egy levélkével meghívom az országbírót: délután szíveskedjék Óbudára jönni. Délután sokan jönnek(…) – de az országbíró és neje helyett a leányuk Ghiczyvel –”

Az országbíró távolmaradása az óbudai kirándulásról demoralizálóan hathatott; lehetséges, hogy végképp kedvét szegte a segítő akcióban magára hagyottnak: több pártfogó megkörnyékezésének a naplóban nem is található nyoma. Megtette a tőle telhetőt, Pest-Budán nincs is, hol mélyebben megalázhatná magát. Vád nem érheti, önvád sem furdalhatja – ez idő szerint – a lelkét.

Az eseményeket időrendben követve, ide kívánkozik Andor egy levelének közlése. A „Le comte Étienne de Széchenyi etc. A Zinkendorf, p. Oedenburg, poste restante” – címzésű levél október 1-én kelt Pápán, az I. dragonyos ezred állomáshelyén, de Sopronban – ki tudja, miért – csak 10-én pecsételték le, Cenkre pedig talán még későbben érkezett. Széchenyi október első felében Cenken és környékén tartózkodik ugyan, s naponta jegyezget családi eseményekről, birtokügyekről, a Szeder Egylet üléseiről – de a levélnek vételét nem könyveli, s azt sem, hogy válaszolt volna rá. Mintha elege volna az egészből.

A német nyelvű levél, Andor jellemére s akkori lelkiállapotára is némi fényt vetve, rávilágít az eset eddig ismeretlen vagy homályos következményeire, kivált Andor kínos, visszás helyzetére a Széchenyi családban. Az is kiderül, hogy István bátyjától 23-án kelt levelet kapott; benne, az előzményekből kivehetőleg, az országbíróval 22-én történt tárgyalás eredménytelensége…

Az ígért-remélt cenki vagy pápai találkozásra azonban nem került sor; ennek oka – ha ugyan nem maga Andor mulasztotta el, sértődötten, nagybátyja idejekorán való értesítését – a hírközlés lassúságában is kereshető… A Cenkre címzett levél feltételezett vétele óta kerek egy hónap múlik el, de a naplóban ennek sincs nyoma, és Andor ez idő alatt más vonatkozásban sem szerepel. A kvietálás megakadályozását célzó mentőakció kudarcát részben maga Andor viselkedése magyarázza: a gyakorlati jótanácsot megszívlelni képtelenül, ezredesét nem követi meg, s „szépen indult karrierjétől”, háta mögött a bíróverés ódiumával, huszonnyolc éves fővel kénytelen elköszönni.

A november 11-én kelt naplójegyzés mindenképp megromlott kapcsolatukról tanúskodik. „11-én Andor állítólag átutazott itt, anélkül, hogy nekünk életjelt adott volna. Ez nem nagy szívre vall. Visszatérek rá, mert írt nekem. Ha levelét az ember elolvassa, nem lesz ő a kedveltek közül való.”

Hogy ez a keserű megállapítás mennyiben jogos, csak a hivatkozott levél ismeretében lehetne eldönteni. (Ha a fent közölttel volna azonos, akkor tekintve a bocsánatkérést célzó tanács elutasítását és annak következményét: jogosnak tarthatnók…) Persze, ha Széchenyit valami előérzet figyelmeztette volna, hogy a rossz ízt hagyó levél földi érintkezésük utolsó láncszeme, minden bizonnyal enyhébben ítélkezik.

*

Széchényi Andor huszonnyolc éves kvietált dragonyoskapitány, 1840. november 13-án napkeletre indul. A korszaknak irodalomból is ismert és esetenként bevált receptje: szerelmi vagy politikai bűnök, kudarcok, szenvedések, megaláztatások honi színteréről külországban, minél messzebbre, akár tengerentúlra szökni vagy olykor eltűnni örökre. István bátyja huszonhárom esztendős volt, amikor először vállalkozott ilyesfajta peregrinációra… És Andor előtt bízvást nem annyira Byron távoli, mint inkább nagybátyja közeli példája lebeghetett. Utazásának eredendően magánjellegét álcázandó: magas pártfogói által felajánlott küldetésben (kurírként) indul Konstantinápolyba – írja Bártfai Szabó László –, akinek adataira, Viszota kutatásainak eredményeivel is kiegészítve, a továbbiakban támaszkodunk. November 13-án vág neki tehát, mégpedig az István bátyja jól ismert útvonalán, az Al-Duna felé. Belgrádnál a Dunagőzhajózási Társaság Seri Pervas (Gyors Madár) nevű hajójára száll. „November végén, Konstantinápolyhoz közeledve, a hajó hatalmas viharba kerül, úgyhogy tizenkét órai küzdés után december 1-én Kisázsiában, Arandli mellett (Viszota szerint Mudania öblében) ér partot. Az utasok közül ötszázötven török katonából csak tíz maradt életben, az idegenek közül Philippovich osztrák alezredes s még néhányan, akiket a Crescent és Lodovico gőzösök vittek tovább Konstantinápolyba. A Crescenten utazott Petrovai-Trattner Károly mérnök-őrnagy (…), aki december 14-én Szmirnában a Pension Suize(!)-ben találkozott Széchényivel. A hajó további útja volt Ciprus, december 15-én Szíria, Beirut, Szaida (a karácsonyt ott töltik), Ptolemaia, Názáret. Január 1-én érkezik Jeruzsálembe. – Utazásáról részletesen beszámolt apjához írt levelében, valamint báró Stürmer konstantinápolyi (osztrák) követhez 1841. február 28(!)-án írt jelentésében. Az ott (?) elterjedt pestisbe beleesvén, február 28-án meghalt. Pál gróf a damaszkuszi barátoknál (értsd: ferences rendi szerzeteseknél) kétezer forintos alapítványt tett le a sír gondozására.”

Bártfai Szabó László fenti adatai lehetnek hézagosak vagy tévesek: pontosabb részletek az említett búcsúlevelekből kerülhetnének napvilágra. De ezek ismerete nélkül is nyilvánvaló, hogy a „nyomomban az özönvíz” lelkiállapotban kezdett vállalkozást a csákvári bíró átkával azonosuló végzet valóságos zarándokúttá minősítve át, a szerencsétlen Széchényi Andort azokon a kisázsiai kegyhelyeken hurcolta meg, melyek bejárására valaha István bátyja is vágyakozott, s melyeken milliónyi vezeklő lélek hagyta ott elgyötört testét a keresztény évszázadok folyamán.^*

*

A haldoklók hozzátartozóiknak, szeretteiknek – számtalan tudományos és féltudományos megfigyelés, észlelet szerint – olykor-olykor „üzenni” képesek. Széchenyit azonban Andornak ilyenfajta jeladása nem érte el. Igaz, volt előzőleg némi okuk egymástól eltávolodni térben, lélekben, bizalomban is… Viszont lehetetlen, hogy földi vagy égi közbenjárásért az elzuhanó lélek ne kapkodott volna nagybátyja erősebbnek vélt láthatatlan keze után… Ámde a naplóban 1841. február 28-án csupán a pestbudai 11 fok hidegről szóló időjárás-bulletint találják, s aznapi jövés-menések, intézkedések sürgönymondatait. „A főherceghez megyek a Malom-küldöttséggel. Kétszer vagyok nála, másodszor Kossuthért. – Dessewffyhez, Moserhez, Keglevichhez etc. etc. megyek. Haza.” …Egy ilyen túlhajtott műszer hogy is rendelkezett volna kellő érzékenységgel az ezer angol mérföldnyi távolságból indult sóhaj felfogására? Vagy – amint a november 11-ei keserű jegyzés óta „ez is egy faramuci természet” – szinte naponta vezetett napló bizonyítja: Andort – csalódottan, kiábrándulva, egyszerűen sikerült volna szívéből kizárnia?… Mert, amíg újra felbukkan, és akkor is csak névtelenül, egy kínálkozó eszmetársításnak hála (melyből kiderül, hogy Széchenyi a hajókatasztrófáról akkor már tudott), másfél hónap telik el, méghozzá úgy, hogy semmi sem sugallja: unokaöccse, a hajókatasztrófa egyik szerencsés túléltje, már rég nincs az élők sorában. Kísértetté való előlépésének a damaszkuszi halálhír a conditio sine qua nonja. E nem kívánatos feltámadásig nagybátyja lelkében is, a naplóban is hat hétnek, a nyomtalan elfeledtség, az ismeretlen térben való lappangás időszakának kell leperegnie.

A halálhír április 8-án éri el. „8-án L. (Széchényi Lajos) értesít, hogy Andor február 28-án Damaszkuszban pestisben meghalt. – Mélységes hatás reám!” – jegyzi fel, s lehetetlen, hogy ne reszkető kézzel. De már a következő mondat, mintha mi sem történt volna, rendkívüli lelkierőről tanúskodik: „Hajós Egylet, első ülés” …Majd két sorral lejjebb ismét a szokásos lázas aktivitás, továbbrohanás jegyében, ha kell sírokon át: „Batthyány Lajossal a gőzmalmot megnézni utazom…” 10-én majdnem az egész napot otthon tölti; a Kelet népé-t írja, ez is egyfajta munkába-menekülés. 11-én, két nap óta erős náthában, „amilyen gyermekkoromban volt” – jegyzi fel. És ezután – a legfontosabb feljegyzés – végre rávilágít a gyászhír keltette, a feleségére is ható, lelkiállapotra: „Éjjel 12-kor Crescence felébreszt egy árnyék miatt – melyet egy lámpa okoz.”

Április 12-én, húsvét hétfőjén Crescence-szal etc. a Városligetbe megy (a satöbbi alatt alkalmasint néhány Zichy- és Széchenyi-gyermek értendő), de Lederer báró főhadseregparancsnoknak István főherceg tiszteletére adott soirée-ján „Andor halála miatt” nem jelenik meg, s ez mind mélyebbre szálló gyászát árulja el. Három hét múlva pedig az Allgemeine Zeitung április 22-i számában (Bécs, április 15-i keltezéssel) Andor haláláról egy szemtanú (Dumont hadnagy) tudósításában ezt kell olvasnia: Szegény barátom öt-tíz percre néha elszunnyad, de amikor felébredt, panaszkodott, hogy rettentő képek üldözték. – „Mély benyomással volt ez rám, közli kísérő érzéseit – úgy érzem, el vagyok átkozva. Nemezis” – állapítja meg, és bizonyítékul három eddigi „áldozatát” sorolja fel – egyelőre Andor nélkül –, mint akik „szövetkeztek” ellene: Caroline-t, Gabrielle-t és Zichy Károlyt… E szövetkezést valószínűsíti benne nemsokára Andor is: május 11-én már ő is beigazodik a kísértetmenetbe… „Bizonyos, hogy meg fogok tébolyodni. Nemezis” – vonja le a naplóban a következtetést. És csakugyan – mintha a jogos és igazságos bosszúállás görög istennőjének (Nemesis) fondorlata volna –, június 15-én, amikor újabb al-dunai hajóútján Belgrádba érkezik, mint valami ravaszul felállított csapdába, botlik bele Andor emlékébe: egy kémszerű, gyanús alakkal találkozik (1830-ban még osztrák-magyar szökevényként látta Orsován), aki nemrég, már császári biztos minőségben, a Széchenyi család megkérdezése nélkül, eladta a belgrádi pasának Andor hátrahagyott kocsiját – amellyel az, ha életben marad, hazahajtathatott volna…

És másnap, Vukovár tájékán úgy érzi, nem bírja tovább. „A hőség rendkívül gyötör” – jegyzi a naplóba, s utána Christiane Thunnal (Caroline nagynénje és gyámanyja) szaporítva, felsorolja Erinniszeit, kik szüntelen ott lebegnek álmaiban. „Visszaborzadok a megsemmisüléstől. Nem csodálkozom, ha Bedlamben (nb. tébolyda, angolul) végezném…” – zárja a feljegyzést.

A negyvenes évek elején Széchenyinek egyik legtermékenyebb s tevékenyebb korszakában, talán a pihenést nem ismerő szakadatlan munkaláz, immár országló gondok ritkítják csoportos rémlátogatásait. Csak másfél év múlva, 1842. október 1-én követelik újra jussukat: lelkének egy-egy darabját. Történik ugyanis, hogy Bécsben, Grillparzer Ősanya című szomorújátékának előadásán találkozik valakivel – kinek neve s néhány rá vonatkozó szó a feljegyzésből törölve. E találkozás után „rettentő éjszaka”: Andorral a harmadik helyen ismét rátör a négytagú büntető-expedíció. Megvilágosodik előttem…, hogy átok sújt” – vonja le a következtetést, s úgy érzi, hogy ellenséges hatalmak kezében…

S ha netán csillapulna is a gyász és önvád Andor halála miatt, kinek korai halálát erőltetettnek látszó érveléssel – „Andornak rossz a lehellete” – megjósolta volt, Nemesis istenasszony gondoskodásából a Kaszinóban egy-két esztendő múlva, február 28-án, a damaszkuszi haláleset második évfordulóján végig kell hallgatnia a szemtanú, Dumont hadnagy beszámolóját Andor utolsó óráiról. „Mély benyomást tett rám” – jegyzi fel, s aztán rátér a nap „rutin”-eseményeinek felsorolására. De a végén: „Napról napra közelebb egy lépéssel a tökéletes felbomláshoz. Bál Batthyány Lajosnál – hova nem megyek el. Andor halála napja.”

Ugyanez év április 29-én, szép tavaszi napon, eszébe jut Caroline és Gabrielle hírtelen halála, s rátörnek a haldokló Andor víziói, fogcsikorgatását is hallja – ahogyan átélte Dumont hadnagy szavaiból. Gonosz hatalmak játékszerének érzi magát, és előlük a krisztinavárosi templomba menekül, töredelmesen járul gyóntatója elé, akitől feloldozást, vigasztalást nyer…

Az év vége közeledtén, mint már annyiszor, lelkiismeretvizsgálatot tart. December 28-án, a folyamatos német szövegből váratlanul kibukkanó magyar mondattal vezeti be látleletét: „Közel vagyok a kétségbeeséshez.” Németül folyatja: „Caroline. Gabrielle, C (Zichy Károly) A (Andor) lebeg előttem. Szoros kapcsolatban vagyok velük” és berekeszti franciául: „Il y a un charme ladessus.” (Rontás, varázslat van ezen.)

Ezután a naplóban Andorról csend, némaság kerek egy esztendeig; pedig alig hihető, hogy árnya közben-közben ne komorlott volna fel. Mintha a „vad rohanatban” – mely egyszersmind narkotikuma – vagy ideje nem jutna méltó fogadására, vagy sikerülne elhessentenie. Ámde az év végi számadásuk idején, 1844. december 20-ának éjszakáján Andor „alakulatától” dezertálva, a többieket elsöprőn, egyedül jelenik meg – s így szemtől szemben rémületes csak igazán. És ennek a látomásnak köszönhető a napló egy másik, szintén körülbelül szonett-terjedelmű, majdnem verssé kristályosult olyan monológja – a rémlátó Vörösmartyé is lehetne! –, melynek beépítése nélkül Széchenyiről regény vagy dráma aligha képzelhető el, ha egyáltalán akadna még megszállott vakmerő, aki e gigászhoz méltó gigantikus mű megalkotásától nem riad vissza.

Íme:

„Úristen, milyen éj!!! Andor fogcsikorgatása miért? Fél-alva, fél-ébren ez az állandó tépelődés üldöz: »Minden lénynek van egy üldözője. Ázalag-állatok! Agár – nyúl. Csalétek a halaknak. Ki üldöz minket, embereket? Láthatatlan hatalmak! Halak minket talán nem látnak; legyek biztosan nem? Mivel fogódunk mi meg? A bűnre kínálkozó alkalommal! Avagy nem vagyok már fogva én? Minő szenvedések állnak előttem etc. etc.« Időbe telt összeszednem magam. Infámis köd.”

Végezetül hallgassuk meg azt a sóhajtást, melyre 1845. február 26-án, Caroline, Christiane etc. 1814-beli leveleinek újraolvastán fakad, miután a feltépett sebek Andor emlékét vérzik eléje:

„Ó, Istenem, hogyan tudtam én ennyi szívtelenséget elkövetni?”