Sorsvállalás

A legnagyobb magyar

Caroline és Andor

Előérzet és következtetés

Széchenyi István, naplójának könyörtelenül őszinte vallomásai szerint, sajátságos és következetes érdeklődéssel viseltetett mindenfajta kegyetlenség és embertelenség iránt. Érdeklődéssel, mondom, mert szinte vonzzák, lenyűgözik az ilyen természetű élmények és látványok. Nem tér ki előlük, sőt, mintha éppenséggel keresné a velük járó megrázkódtatást.

Rendkívül bonyolult idegrendszerének^* ez a vonása behatóbb vizsgálódást kívánna, mint amilyennel akár csak kísérletezhetném. A szóban forgó érdeklődésnek némely föltételezhető rugóját csak pedzeni fogom, és kérdőjelesen kockáztatok meg imitt-amott némi eligazodást.

Már az is figyelemreméltó, hogy ilyen természetű élményeinek följegyzésében olyankor is következetesnek látszik, amikor kíméletlenségre vagy brutalitásra ő maga ragadtatta magát; s az is, hogy az eset leírását töredelmes szánom-bánom és fogadkozás követi. (Például közelállóinak, barátainak megsértése szóval, viselkedéssel: alárendeltjeinek bántalmazása tettel; kedves vadászebének agyonlövése stb.) Mindig a gyengébb, a szenvedő fél oldalán áll! Erre kötelezi igazságérzete és emberszeretete. Ez a magatartás – a felháborodás és tiltakozás – alkalmasint „örökletesen túl érzékeny, szélsőségesen neurotikus” idegrendszeréből következik, vagyis ösztönös. De már a legborzalmasabb esetek átélésében, leírásában és elítélésében a felvilágosodásból sarjadt reformeszmék humanizmusa, bizonyos tudatosság is felismerhető.

E tudatosságnak bizonyítéka például Széchenyi magatartása egy Csáki István nevű közlegény főbenjáró perében, amikor is – mint a haditörvényszék tagja, érveléssel és szavazatával odahat, hogy a halálos ítéletet börtönre változtatják. – A Wesselényi Miklóssal, Dessewffy Józseffel stb. megalakított „Erényszövetség” programjában – az újjáélesztett lovagi eszmények mellett – szintén nyilvánvaló a korareformkor humanitárius idealizmusa.

Széchenyit jártában-keltében, ez önmagát kereső lélek jóformán pihenést nem ismerő helyváltoztatásai során, a kivégzések csakugyan mintha üldöznék… De akár üldözik, akár ő maga találja meg a módját közelükbe kerülnie: nem hiszem, volna még egy XIX. századi magyar napló vagy emlékirat (hacsak a Kazinczyé nem az, levelezését is beleszámítva) – melyben ez a motívum többször fordulna elő. Márpedig ha így van, akkor ez a faktor Széchenyi későbbi szerepének és magatartásának értékelésében nem elhanyagolható mennyiség!

Ez a rendkívüli érdeklődés – vagy éppenséggel komplexum – a lélek mélységeiben összefügghet a halálösztönnel, Széchenyinek az öngyilkosságra való állandó tettrekészségével, ami naplójában húszéves korától nyomon követhető, egészen a döblingi végkifejletig. Idegéletének már idézett vizsgálója, Schaffer Károly, e hajlammal kapcsolatban megállapítja, hogy „Széchenyi István az öngyilkosság kényszergondolatában szenvedett”. A brutalitások, vesztőhelyek stb. iránti érzékenységét azonban mintha nem venné észre, talán azért, hogy ne kelljen megkockáztatnia e jelenségnek netán kegyeletsértő diagnózisát… S ha ez tapintatosság, már csak azért is ajánlatos tiszteletben tartanom, mert a probléma további bolygatása könnyelmű kontárkodás volna – részemről.^*

Széchenyi naplójában az első kivégzésleírás 1818-ból való. Már ebben az esetben sem egészen világos, miért hagyja magát sodortatni a vesztőhely felé tóduló, ocsmánynak leírt tömeggel, és miért nem futamodik meg a fenyegető borzalomélmény elől.

Az sem hagyható említetlen, hogy ennek az első (páduai) esetnek a leírásakor fölidézi, és rá tett szörnyű hatásával eleveníti fel az 1810-ben, tizenkilenc éves korában átélt legelső kivégzésélményt. (Ennek végignézésére azonban kirendelték mint fiatal hadnagyot.) Hogy a további esetekben is fel-felkísértenek az addig átélt kivégzések benyomásai: majdnem bizonyos. Halmozódásuk a lelkében kimondatlanul is nyilvánvaló.

Az átélt borzalom leírására általában még aznap, az esti órákban sort kerít. Micsoda kényszerből teszi? Talán csak azért, hogy tollát próbálgassa? Vagy hogy a lelkét könnyítse, s előkészítse éji nyugalmára?… De lehet-é ilyesmi újraélésével álmot édesíteni? Egy alkalommal magának a halál pillanatának, az életből a semmibe vagy valami ismeretlenbe való átalmenetnek vizsgálása köti le – és ragadtatja olyan költői magaslatokra, mint a „lenni vagy nem lenni” Hamletjét. (Itt jegyzendő meg, hogy a Hamlet-monológ öt sorát – „But that the dread of something after death” stb. – már 1815. október 26-án naplójába másolja, Londonban!)

A megrázóbb látványok és élmények leírása rendkívül jó stilisztának, nem is kezdő, de kialakult, választékosan és árnyalatosan fogalmazó írónak, méghozzá nagy írónak mutatja. Mintha az olvasó egy Stendhal-regény oldalaira tévedt volna! Egyáltalán, életükben, alkatukban, érdeklődésükben oly sok az egyezés, hogy Stendhal regényhősei úgyszólván Széchenyi ifjúkorának egy-egy szakaszát vagy mozzanatát illusztrálják! (Avagy kell-e erőltetés, hogy a paraszt Julien Sorelben csakúgy, mint az arisztokrata Fabrice del Dongóban egy-egy ifjú Széchenyi-kivetülést fedezzünk fel?)

Az alább következő részletek a napló 1815-től 1829-ig terjedő, első feléből valók. (Ezeknek az esztendőknek anyagából fordítottam passzusokat, észrevételeim erre szorítkoznak.) Hogy a későbbi években is előfordulnak ilyen természetű feljegyzésre méltó vagy kötelező élményei: csak következtetés.

S ha nem téves, akkor a harmincas-negyvenes évekből származók annál jellemzőbbek lehetnek, minél jobban közelednek 1848 eseményei. Az a vészkiáltása pedig, amit Kemény Zsigmond jegyzett fel egy-két nappal Széchenyi összeomlása előtt (1848. szept. 4.) – „Vér és vér mindenütt. A testvér testvért, a népfaj népfajt fogja mészárolni engesztelhetetlenül és őrülten. Keresztet rajzolnak vérből a házakra…” –, ez a vészkiáltás immár iszonyú valósággá vált rémlátásainak átéléséből fakad, és Vörösmarty apokaliptikus Előszó-jának legmegrázóbb sorait juttatja eszünkbe.

Hát még hogyan hathatott rá – valamely lucidus pillanatában – az a hír, mely amúgy is újra meg újra elboruló lelkére a magyar vesztőhelyek egyik leggyalázatosabbjának bitófaárnyékait vetette!… (1849. október 6.)

És ezen a ponton az ember gondolkodóba esik: az aradi vársánc, a pesti Neugebäude és a többi 49-es, majd 50-es évekbeli vesztőhely borzalmainak ismeretében nem joggal tételezhető-e fel Széchenyiben, már a legelső kivégzésátélésétől fogva, valaminek az előérzete, ami az időben sűrűsödve közeleg, és amit az események logikája szerint neki is el kell majd szenvednie? Ha ez előérzet, akkor öntudatra ébredéséig és feladatvállalásáig (1825) akár misztikusnak is minősíthető. Azonban 1825-től felfelé, amikor is küldetését többé-kevésbé világosan látja, mi több, az Ellenfél harcmodorát, erejét és cinizmusát is ismeri (kiváltképp miután megkapta Metternichtől azt a két-három, egyenesen személyének szóló történelmi leckéztetést, amit alkalmasint sohasem tud s nem is akar elfelejteni!): ez már több, mint misztikus előérzet, ez már ésszerű, logikus következtetés. És azután már tudatosan edzi magát az előbb-utóbb minden bizonnyal őt magát is sújtandó ítélet emelt fővel való elviselésére. A hóhérkard megvásárlása és pesti lakásában való elhelyezése (1828!) erre nézvést döntő bizonyíték, a gesztushoz fűzött megjegyzései nélkül is. Az pedig, hogy a végső próbára ennyi előkészület után sem került sor, nem megfutamodásnak és bőre mentésének köszönhető. Bízvást szívesebben vállalta volna a vértanúságot, mint a döblingi rácsok mögött a gyötrő önváddal és fölös bűntudattal terhes őrjöngés s a majdnem teljesen tétlen „halódva tengés” esztendeit.

E megjegyzések előrebocsátásával időrendbe fűzve közlöm Széchenyi naplójának a fentiekben körülhatárolt élménykörre vonatkozó néhány jellemző részletét.

*     *

*

1975

Széchenyi István, veszélyek vonzásában vagy keresésében

Széchenyi István naplójából többek közt az is nyilvánvalóvá válik, hogy pályafutása egyetlen összefüggő életveszély-sorozat.

Azzá teszi elsősorban maga a korszak, a társadalom, amelyben él (a megerősödő, de rettegő abszolutizmus a francia forradalom, illetve a napóleoni háborúk után) – s amelyben Széchenyi „rendszerellenessége” már a 20-as évek elejétől egyre nyíltabb, türelmetlenebb.

Csodálni való s egyszersmind érthetetlen azonban, hogy milyen feltűnéskereső, kihívó viselkedéssel, szinte tüntetően bizonygatja ezt. Vagy hogy elvétve milyen naivak és átlátszóak figyelemelterelő kísérletei. Egyénisége annyira nyílt, kifelé fordult, hogy majdnem magamutogató; jellemében konspiratív hajlamnak, álorcaviselésnek nyoma sincs… Mintha tudatából folyamatosan kiesne vagy kihagyna a valóságismeret, s a nyomában és körülette mindenütt lopakodó és hallgatózó besúgófüleket – melyek közt akadnak az ő társadalmi osztályának tagjai is – elhanyagolható mennyiségnek tartaná. Mondhatni: szuverénül jár el, kiváltképpen bizakodó, derűlátó korszakaiban; hatalmat érez magában s maga körül – egy kis állam a nagy államban. (Ez a magatartás alkalmasint főrend mivoltának, családja tekintélyének s apja, részben bátyjai révén a hatalomba való viszonylagos beépültségének tudatából magyarázható.)

Szakadatlan veszélyzónát teremt – az amúgy is meglévőn belül – maga körül. Számtalan, a naplóban alapossággal leírt esete bizonyítja, hogy ő maga provokálja a veszélyt, politikai értelemben elsősorban. De éppígy kimutatható, hogy valósággal keresi a kockázatot fizikai erőpróbák és vállalkozások formájában is, s ezekről jó regényíró tollára méltó színesen és izgalmasan számol be – olykor még aznap vagy az órában – naplójának. Több esetben azonban nem állapítható meg, hogy kétségtelenül ő maga hívta ki s vállalta az életveszélyt; megengedhető, hogy belekerül, belesodródik, valósággal vonzza a veszély… Szándékos, keresett erőpróbáinak gyakoriságából mégis kézenfekvő a feltevés, hogy – (akárcsak a hóhérkard vásárlása s szobájában való kifüggesztése esetében, „szoktatni kell magunkat, edzeni a gondolathoz…” kommentárral) – edzésnek szánja ezeket az erőpróbákat, felkészülésnek a hatalommal vívandó, egyre közeledő élethalálharcra. 1848 márciusától pedig előfordulásuk száma a bitófákat naplójában – az őrá és társaira váró bitófákat – valóságos erdővé sűrűsíti…

A korszakot csak egy kissé ismerve is, alig érthető meg, hogyan mert rábízni annyi „kompromittáló”, önleleplező adatot a bárki által könnyen kinyitható, kis kapcsos zárral óvott naplófüzeteire. Ez a hovatovább nemcsak képzeletben, képzelődésben, hanem valóságban is üldözött lélek – ilyenné válik, zuhanásszerű gyorsasággal, az 1825–26-i országgyűlésen való megnyilatkozásai után – naplóbeli vallomásaival voltaképp folyamatosan kiadja, hogy ne mondjam, „feljelentgeti” magát. Mi több – merő naivságból –, másokat, elvbarátait, küzdőtársait is, kiknek kifakadásait, vélekedéseit csodálatos emlékezőtehetséggel, mintegy magnószalagról másolja le – nemegyszer olyasmiket is, amik fejükbe kerülnének, ha Sedlnitzky grófnak, a bécsi rendőri főhatóság elnökének kezébe jutnak… A bécsi policáj mindent beszövő, óriási hálózatáról a napló első sajtó alá rendezőjének és bő jegyzetekkel ellátójának (Viszota Gyula) idevágó kutatásai az olvasót álmélkodással töltik el: az ilyen meggondolatlanul nyílt, őszinte vallomások hogyan is nem kerültek, hűséges másolatban, a besúgójelentések aktáira? Talán bizony szent volt előttük a levél- s a naplótitok? Országgyűlési keserű kifakadásokból is tudjuk, mennyire nem volt az, s milyen reménytelenül szólaltak fel Széchenyi és elvbarátai az emberi jogok ez egyikének tiszteletben tartása érdekében… Vagy nem találtak Sedlnitzky ügynökei minden hájjal megkent, alkalmas inast, komornyikot Széchenyi szolgálatában, aki a kapcsos zárat gyakorlottan nyitogatva, naponta bele-belekandikáljon a sűrűn egymás alá rótt naplósorokba?… Másik magyarázata, hogy ilyesmire nem került sor: úgy látszik, beérték azzal, hogy Széchenyinek országgyűlésen, társaságokban, esetleg magánbeszélgetésekben tett kijelentései, elejtett szavai és vélekedései – a spiclik jelentéseinek hála – rendszeresen, gyorspostával kerültek a policájfőnök asztalára…

Egészen sajátságos, majdnem kettős könyvvitelszerű jelenséggel találkozunk olykor-olykor ezen a téren: előfordul, hogy éppen ezekből az „adekvát” jelentésekből ellenőrizhető Széchenyi naplóbeli feljegyzéseinek, leírásainak hitelessége!

De a magának teremtett politikai kockázatokról most ennyi elég. Lássunk inkább egy nem tudatosan keresett és vállalt életveszélyhelyzetet, melyre ráfogható, hogy véletlenül, esetleg meggondolatlanul sodródott bele.

1819 áprilisában, a görög szigetekre tett s több, szinte nyaktörő helyzetbe sodró utazás után, a szicíliai Cataniába érkezik. Lelkét Caroline emléke látogatja, bűntudat gyötri, joggal, minden jel szerint. Már a szigetekre is ez elől az emlék elől menekül, de Cataniában kezdi csak igazán égetni a lelkifurdalás… Rég nem gyónt, titkát – reméli – senki sem tudja. – Elhatározza, hogy egy ismeretlen olasz papnak gyónja meg, s tőle kér feloldozást. Ez meg is történik, de nem kielégítőn, utána nyugtalansága talán még fokozódik. Ilyen kedélyállapotban megy el a tengerbe fürdeni… Jelképes cselekedetnek szánta volna, mindenestül való tisztálkodásnak, a csalódást okozó gyónás után?… De szóljon maga a napló:

„Megáldoztam. Mit tartok erről? Senki emberfiának nem akarom megmondani. De nagy magasságba vergődtem fel, Isten felé tudtam szállani, és ezentúl még hitem szokásait is pontosan be fogom tartani. Az, amit Istenről és a mi jövőnkről tartok, azonos mindazok hitével, akik férfiasan gyakran készültek a halálra, és nem vakbuzgók, képmutatók.

Elmentem a tengerbe fürdeni. A tenger nagyon nyugtalan volt, és egy kis borzongást éreztem a mólóról, mely lávából van, a tengerbe ugrani. E szorongást férfiatlannak tartottam s a tengerbe ugrottam. Nem úszom valami jól, s mikor a vízből felbukkantam, egy hatalmas hullám a sziklához vágott – elkábultam –, ugyanaz a hullám inasomat és egy másik szicíliai idegenvezetőt, kik ruhában voltak és engem néztek, oly erővel ragadta el, hogy mindkettő a tengerbe esett. Most mindhárman ugyanabban a hullámban voltunk, én teljesen elkábulva, inasom anélkül, hogy úszni tudna, a szicíliai pedig csizmában és minden bátorság nélkül. Segítség messze volt. Fejemet is elvesztettem egy kicsit, és megpróbáltam a mólóig jutni, de a víz oly keményen vágott a sima lávakőhöz, hogy a fejem betört volna, ha előre nem nyújtom mindkét kezem. Ujjaimról minden köröm leszakadt, s visszavágódtam mélyen a vízbe. Azt hittem, most megfulladok, és a gondolat, hogy félórával előbb teljes alázattal Istennek ajánlottam magam, isteni megnyugvást adott. Itt ér hát utol a végzetem, gondoltam, és hamarosan por vagyok, és azoktól elfeledve, kik engem oly őszintén szerettek valaha. Nem erőlködtem menteni magam, a hullámok le s fel ráncigáltak, szuflám még volt, s még nem nyeltem vizet. Elkészültem a halálra, de moccant bennem a férfiasság, gyalázatos, gondoltam, magam a halálnak ily olcsón odaadni, és teljes lélekjelenléttel, minden lehetséges erőmet összeszedve, a veszedelmes sziklától elrugaszkodtam, hamarosan a nyílt tengerre értem, ahol minden veszély nélkül és nyugodtan vártam meg egy kis hajót, amely nagy üggyel-bajjal a két másik félig vízbefúltat is kihalászta a hullámokból. – Gyakran voltam életveszélyben, de ily boldogan és elégedetten soha nem mentem volna a másvilágra. (…) És e pillanatban egészen nyugodtan és boldogan megyek ágyba, miután tegnap – a szentáldozás után – egy hajszál híja, hogy elpusztultam (…)”

Életveszélybe sodró erőpróbák, végletes vállalkozások – a veszélyvonzás és a vonzó veszély bizonyos pszichés alkatokra jellemző ambivalenciájában – amint említettem, számtalan helyen rögzítődtek naplójában. Ilyenekül utalok elsősorban a párbajaira; ezeket majdnem minden esetben ő kezdeményezi. A nápolyi kormányzó kihívása és megleckéztetése – a végén bocsánatkéréssel, a kormányzó részéről! – szerelmi indítékú, igen jóízű, valóban huszáros história… A többi párbaja sötétebb színezetű, némely esetben véres kimenetelű, Széchenyire nézve nem mindig előnyös társadalmi visszhanggal…

Leggyakoribb erőpróbái a lovaglással kapcsolatosak. Lovasbravúrok, mondhatni „lépten-nyomon” – mintha a korszak világhírű úrlovasának, Sándor Móric grófnak dicsőségét szeretné elhomályosítani… Lóról való zuhanásainak többször kell nyögnie következményeit.

Egyik legérdekesebb naplórészlet köszönhető a Pireneusokban történt hegymászó-balesetének. Egy égig érő hegyormon, melyet őelőtte csak helybeli vadászok és pásztorok másztak meg – összeomlik az erőfeszítéstől; kísérőinek kell úgyszólván ölben levinniök a völgy menedékházáig… Miért kellett erre a nyaktörő vállalkozásra elszánnia magát? – kérdezi az ember – két ismeretlen kísérővel, úgyszólván tanúk nélkül, ismeretlenül… Kiknek vagy kinek akarta volna testi-lelki erejét e félisteneket is próbára tevő vállalkozással bizonyítani?

Nem hagyható ki számtalan hosszú távú úszkálása sem, különböző vizekben, főként a Dunában. Sok esetben tüntető vállalkozás: élvezi, ha nézősereg figyeli a partokról. Ugyanide sorolhatók erőltetett csónakkirándulásai is; egy ízben például Pestről Fótig, egyhuzamban, egy keskeny angol szkiffen, egy-két barátjával…

Úgyszintén gondosan, mint sikerélményeket, jegyzi fel a zajló Dunán jégtáblák közt ugráló vagy csolnakkal vergődő átkeléseit.

Említésre érdemes több tengeri veszedelem is, hajótörés és vízbefúlás közelségének rémületei s ezek nagyszerű leírása.

Lehet-é hát Széchenyi vakmerő erőpróbáinak rugóját pusztán holmi „byronizmusnak” tulajdonítani? Igaz, hogy Byron Széchenyinek első számú bálványa és mintaképe, s a Boszporusz átúszása bizonyára követendő példa a szemében, de veszélykeresése, úgy tetszik, endogén eredetű. – Második férfi eszményképe már 1821-től Wesselényi Miklós – de ez a fanatikus más módon s több testi s lelki erővel megáldott veszélykereső. – Széchenyi eredendően önsanyargató, vezeklő lelki alkat: pisztoly csövébe meredő, halálkereső. Ha nem ilyen volna, egyszerűen a század gyermekének, a magyar reformnemzedék programját követő sportsmannek tekinthetnők, akikről – erdélyi viszonylatban – Újfalvy Sándor feljegyzi, hogy – élükön Kendeffy Ádámmal és Wesselényi Miklóssal – szenvedélyesen edzették magukat minden lehetséges veszély elviselésére, s vadászaton, lovaglásban, vad vizekben való úszkálásban stb. valósággal keresték a férfipróba végletes helyzeteit. – A reformista arisztokrata Széchenyinek egész társadalomra kiható, veszélyt kihívó, veszélyt megvető, épatírozó, a feltűnést, olykor a botrányt is élvező lelki alkatához csak egyvalakié hasonlítható: a plebejus-jakobinus Petőfié – s ezt talán maga Széchenyi is tudatosította, mire Döblingben kedves fiaként emlegeti.

Tűnődések és észrevételek Széchenyi naplójának fordítása közben

A XIX. század Murányi Vénusza

Az ember olyanfajta csodálattal álldogál előtte, ahogy a budavári csonttörmelékes fekete földből napvilágra hozott kőkirálynő előtt a varázspálcás régész álldogálhatott. S a boldog izgalom ez állapotában árnyalatnyi különbség csupán, hogy e csodálat tárgya feltámasztható, életre kelthető: beszél, csacsog, ékesen szól hozzánk – másfél évszázados útirajzával.

Félreértés ne essék: ez nem holmi Pygmalion-hivalkodás! Már az érintkezés kezdetének kezdetén, az Előszó két-három mondata után az olvasó érezten-érzi, hogy nem hideg márvány kebelre hajtja fejét: a dallamos mondatokban benne lüktet írójuknak máig forró, el nem hamvadó szíve. E szív dobogását tovább hallgatva s megismerve rendkívül érzékeny, olykor ki-kihagyó rebbenéseit – a csodálkozás hovatovább egyfajta nem e földi szerelemmé változik, mely viszonozhatatlan voltában is szinte érzékies töltetű, s Wesselényi Polixéna egész lényére irányul, nem csupán fekete bársonyruhájából kifehérlő arcára, nyakára, pompás karjaira… Varázsa elől nők sem zárkózhatnak el; vakmerő, világszomjas és magakereső expedíciója, a társadalomban való forgódása, korát megelőző, humánus ítéletalkotása, a szenvedőkkel, megalázottakkal együttérzése s nem utolsósorban: sajgó, önfeláldozó hazaszeretete követésre méltó hősnőjükké emelheti.

„Férfibú és történeti gyász” – határozza meg Kemény Zsigmond a két nagy Wesselényi, apa és fia szellemi örökségét, mely eldönti szerepüket, és megpecsételi sorsukat. S Polixéna rá a bizonyság – és nem is az egyetlen –, hogy ez a családi örökség női ágon, asszonyszívben is nemzedékről nemzedékre átérzett, átélt és továbbadott tragikus sorstudat.

Háttér, a származás messzi mélyből hozott, feljegyzett földi adatai: apai ágon Wesselényi Ferenc, az ország palatinusa, a nevéhez fűződő, I. Lipót császár elleni szövetkezés szervezője; vállalkozásának csak elbukását, de legtragikusabb részét: küzdőtársai, Frangepán Ferenc, Zrínyi Péter, Nádasdy Ferenc kivégzését nem éri meg. Ennek az országnádora Wesselényinek felesége, Széchy Mária, a Gyöngyösi István megörökítette világszép Murányi Vénusz – mint férje vállalkozásának osztályosa, jószágvesztésre ítélt földönfutó: apácakolostorban fejezi be világi boldogságban-dicsőségben indult életét…

Ha nem is feltétlenül mint végzetdrámába illő személy bukkan fel, a család első tollforgató asszonya: I. Wesselényi Polixéna, magyargyerőmonostori báró Kemény Simon hitvestársa; édesapját, Wesselényi Istvánt búcsúztatják „szomorú kesergő versei”, melyeket 1759-ben Földi rövid pályafutásnak örökké tartó mennyei jutalma… címen Kolozsvárt ki is nyomat. Ettől a költőasszonytól, aki nagy-nagynénje, a mi Polixénánk talentumot, példát egyaránt örökölhetett; ilyen rangban illik hát számon tartani.

Hát még milyen rang illeti meg Polixéna elődei sorában a közvetlenül előtte járt nemzedékből azt a Wesselényi lányt, akinek utazásáról és utazásának céljáról már zsenge leányka korában hallhatott? Wesselényi Zsuzsánna (Bánffy Györgyné) bátyja, az idősb Wesselényi Miklós szabadon bocsátásáért esdekelni 1796-ban férjestül s négy gyermekestül Bécsbe utazott; élményeit aztán, az erdélyi emlékíró-hagyományokhoz híven, írásba foglalta, bizonyára nemcsak szűk családi használatra, hanem a késő utókor okulására is. (Polixéna életében is lett egy korszak, melyben szomorú, de nem elrettentő példaként kísérti e családi hagyomány…)

Ennyi s a Polixéna egyéniségére többé vagy kevésbé, de okvetlenül ható apai ős bemutatása után az anyai, a Kendeffy-ág elhanyagolása igazságtalanság volt. A mondát, mely szerint Kendeffy Ilona a Hunyad megyei Kolcvár ablakában ülve, lenfonalát addig kell fonja, míg az a mélyben rohanó Sztrigy vizébe ér: mert férjura a tatár rabságból csak akkor tér vissza – gyermekkorában számtalanszor hallhatta, s bizonyos, hogy fogékony, álmodozó lelkében nem maradt nyomtalanul. De ennél a két-háromszáz éves mondánál sokkal közelebbről, úgyszólván testközelből hat rá a már életében legendás unokabátyjának, Kendeffy Ádámnak példamutatása és korai elmúlása. A korszak férfi eszményképe ő, Wesselényi Miklós, Bölöni Farkas Sándor legjobb barátja s küzdőtársa. Nincs emlékirat, napló, regény e korból s e korról, melyben nem magasztalón vagy éppen rajongva írnának róla, s váratlan, korai halálát ne szörnyű veszteségként gyászolnák (1834). Így Pálffy János, Újfalvy Sándor emlékiratukban – s naplójában Bölöni Farkas Sándor. Utóbbi feljegyzése – a kolozsvári úgynevezett Viadaliskola 1835. február 1-i nagygyűlése után (melynek Kendeffy egyik alapítója volt) – az eszményített jó barátot így örökíti meg: „Szegény Kendeffy! Ő shakespeare-i ember vala köztünk. Plánumaimmal mindig háta mögé bújtam, s az ő óriási lelke sokat létrehozott, mikből én sokat nem tehettem volna nála nélkül!” A sóhajtásszerű, rövidségében is gyászbeszédnek beillő naplójegyzésből is következtethető: ha ez a Shakespeare-i, óriási lelkű ember férfiakra így hatott, hogyne bálványozta volna a szebbik nem s köztük a nála hat-hét évvel fiatalabb unokahúga?…

Ezek az ősök, elődök Polixénának nemcsak kastélyfalak szuvasodó rámáiból rámeredő, orcájuk szerinti ismerősei; a magyar történelem iránti érdeklődés feltámadásának korszakában – erre esnek a serdülő- és ifjúkora esztendei – egysíkú alakjukat élettel, saját sorsukkal teljesíti ki. És lelkében tetteiket, tragédiáikat továbbszínezgeti, tovább álmodja – tovább éli. Válságaiban fel-felbukkannak; emlékük, példájuk meghatározza tetteit, viselkedését – és helytállásra kötelezi.

Szó-keltette varázs

Találkozásom Postumusszal

Idestova kilenc esztendeje, hogy a nyolcadik gimnáziumi osztály padjaiban megismerkedtem Horatiusszal. Azóta is csak egyszer vettem kezembe, talán négy esztendeje. De most ismét előttem van (Aldus Manutius kiadás, Velence, 1559), s egyre mohóbban olvasom. Mintha az először homályos, másodszor alig világosabb dolgok hirtelen felragyognának! – Nonum prematur in annum – ötlik eszembe; az idő-véletlen ennek az ismert prozódiai jótanácsnak adott hát igazat. S mindezt a romoknak, az antik világ többé vagy kevésbé épen maradt építményeinek köszönhetem. Ezek az órjások által egybehordott sziklaremekek az ásatások óta ismét magasan nyúlnak bele a horizontba, s fennmaradásukkal nemcsak önörökítő isten-császárok réges-régi létét bizonyítják, hanem a szerény és töprenkedő költő rég elhangzott szavainak is hitelességet, elmúlt s versekbe mentett életének pedig örökkévaló létjogosultságot adnak. Volt miért aggodalmaskodjék, töprenkedjék. Ez a kétezer esztendővel ezelőtt élt poéta – bármilyen anakronisztikusan vagy paradox módon hangzik is – már nagyon sokat bajlódott az Idővel. Amikor verseit írta, Maecenas kertjeiben még rabszolgák sepregettek, s fehér márvány- vagy porfíroszlopú templomok hűvösében istenszobrok álldogáltak; a Circusokban folyton folyt a véres játék, s közben tündököltek a napban a márvány diadalkapuk. S közöttük mégis bús elmélkedésben járt-kelt a költő. Bántotta a hamis fényeskedés, a beteges, természetellenes, gyors dekadenciát gyaníttató pompa:

– A királyi birtokok, jószágok maholnap az ekére hagyatnak – így huhogott feddő hangon a városok, az évszázad pompája ellen. S így is történt – míg az újkor emberének, s ki tudja hányadik emberöltőben járó utódnak kíváncsisága – vagy kegyelete – meg nem háborítja az eltemetődött kéjkertek palotáit, márványcsodáinak álmodozását. A reneszánsz kezdte meg ezt a különös elvonó munkát – a bontva építés munkáját –, s mai napig abba se hagyták. S vajon, ki tudja, mikor mondhatja el valaki, hogy nincs tovább, letehetik a csákányt, az ásót, a lapátot, mert rend van a Romokban?

A romok tehát előkerültek, sőt, épségben maradt templomrészek, paloták is támadtak az évszázadok szemetéből alakult földkúpok helyén. De hol vannak azok, akik imádkoztak, kínlódtak vagy kéjelegtek bennük? Hol van a boldog és buta Sestius, kit – amint szintén Horatiustól tudjuk – a kockavetés annyiszor választott borkirálynak, s aki, miért, miért nem: a zsenge Lycidásért rajongott?… Sötét éjszakában bolyong, a Manesek között, rabul tartja Pluto birodalma. És – eheu! – sóhajtunk, hol vagy Postumus, Postumus? Labuntar anni!… Látod, elillantak az évek fejed felett: kegyességed a ráncok, a vénség, a halál ellen hiábavaló volt! Azóta már réges-rég a vonagló Cocytus partján bujdosol, Danaus nyomorult sarjai és Sysiphus közt. S vajon hol van maga a költő, akinek szíve úgy fájt, amikor sötét képzeletében így vonult el a jövendő? Lehetetlen volna, hogy valamelyik este elém toppanjon, és elmélkedő sétára hívjon a Palatinuson?…

Olasz versekről

Ezek a versek, amelyeket mindjárt hallani fognak, nem egyetlen évszázadnak, nem egyetlen fejlődési állapotnak vagy művészeti iránynak termékei. Amikor összegyűjtöttük őket, nem korszakok, nem művészi hitvallások tűnékeny határköveihez, hanem magához az örök Itália arcához igazodtunk.

Az olasz táj: kebelforma dombocska, oldalán sárgálló ház vagy szegelet-torony, élén mendegélő ciprusok vagy ernyő alakú fenyők, a háttérben sötétkék szőnyeg, a tenger – nemdenem ugyanegy s időn felül álló örök valami? S Giovanni Bellini, Filippo Lippi, Beato Angelico, Giorgione s a többiek nemdenem ezt az örök olasz tájjelleget tükrözik-é? S ha az ecset költőinek sikerült megragadniok s az időbe csempészniök ezt az örök vonást – a szavak művészeinek, a lelkiállapot zengő hangokkal való hímezőinek mért ne sikerült volna?

Itália múltja a művészetben is olyan rengeteg nagy, hogy roppant súlya éjjeli rém módjára nyomja, megfekszi a jelen művészetét. Az olasz művésznek, költőnek s képzőművésznek egyaránt, a tizenhetedik századtól fogva mind nehezebb s nehezebb a helyzete: ha nem akar a múlt nagy példáinak fenntartás nélküli hódolója lenni, idegenek követésébe vagy – önállóságát túlságosan hangsúlyozván – fellengzős bizarrságba menekül. Kevesen akadnak olyanok, mint a múlt század második felében működött Pascoli, aki magát egy évezredenként visszatérő típus felbukkanásának tekintvén, nem akart egyebet, mint fajtabeliségének a legegyszerűbb, legkeresetlenebb módon hangot adni. Arany János olasz testvére s kortársa, egy XIX. századi Vergilius.

De nemcsak lelkiállapot, a forma is öröklődhetik s kitarthat a változó felfogású évszázadokon át. Egy ilyen következetesen vissza-visszatérő, mintegy Mendel öröklési törvényét igazoló ősforma: a szonett. Akárcsak az antik világ hamvveder formája, amely ma tejesköcsög vagy virágváza alakjában, urbi et orbi, campagnai parasztasszony kamrájában vagy római kispolgári szalonban jelen vagyon.

Az elmondandó néhány vers keletkezése a XVI., XVII., XVIII. és XX. századra esik. A költők, jelesebbek és jeltelenebbek, aligha tudtak egymás létezéséről, s aligha gondolhatták, hogy egykor, idegen nyelv tolmácsolásában együtt fognak szerepelni – hacsak Pascoli nem tartotta számon Foscolót, s Gozzano viszont Pascolit nem. Van közöttük egy nő is, Laura Battiferri degli Ammannati, akinek verse, a Búcsú Rómától, istenkeresést, burkolt szerelmi sóvárgást, rabsorsának siratását, könnyet és sóhajtást magában foglal, azaz sűrítve, együtt tartalmazza a par excellence, a példának való női vers elengedhetetlenül szükséges alkotóelemeit. Lapozgattam egyszer egy olasz költőnők műveiből válogatott antológiát: van egy kora, a XV.–XVIII. századok közötti idő, melyből minden olasz költőnő édes testvére lehetne a mi Petrőczi Kata Szidóniánknak; hadba vonult, el- vagy fogságba esett férjről, el nem érhető szerelmi boldogságról, a földi dolgok hiábavalóságáról s a menny örömeiről zokogtatja lantját.

Laura Battiferri degli Ammannati, noha költőnő s ilyesmire érzékeny, bocsássa meg nekünk, ha eláruljuk életkorát: legkevesebb négyszázötven éves. Ezért, valamint női mivoltánál fogva, hadd szerepeljen első helyen az előadásban Rómától való búcsúja. Aztán jöjjön Zanella, az észak-olasz verselő abbé, akinek Eső című verse a személytelen szemlélődés műfajában akár a parnassienek első időbeli példája lehetne. Aztán lépjen elő az olasz Byron, Ugo Foscolo, aki bő, felleghajtó köpenyegét alaposan meghordozta a korai romantika Európájának csataterein s a költészet iránt fogékonyabb hölgyek szalonjaiban, s garabonciás életét Albionban fejezte be, száműzetésben, „megkönnyezetlen”. Azóta azonban, hála a halott diaszpóráit is számontartó Firenze gondoskodásának, hazakerült, s most fehér márvány szobormása őrzi porát a dómban. Aztán Pascoli következzék, akinek mintha már a neve is azt mutatná, hogy csendes elmélkedéssel töltötte életét az olasz dombok legeltető-rétjein, mint ősei, az umbriai pásztorok. Végül Sergio Corrazzini és Guido Gozzano kerüljön sorra, akik olyanok, mintha ketten együtt volnának egy kosztolányis költőnek két fiatalkori korszaka: az első, a szentimentális fiúcska dalainak panaszolója, huszonegy éves korában halt meg, míg a másik, mielőtt még a bús férfi panaszait igazán elpanaszolhatta volna, harminckét évesen. Utóbbinak itt következő négy verssora:

akár mindkettőjük közös sírfelirata lehetne.

*

énekelte az újabb költők egyike, Alfredo Oriani. Az idill meghalhat, hallgathatnak átmenetileg a költők is. Az olasz vers azonban, a múlt roppant terhe, a jelen harci zsivaja s a jövőnek talán vers- és költőellenes alakulása ellenére is – akár ama szicíliai mesébe illő búvópatak, az Arethusa – mind tisztábban s tisztábban fog felbukkanni itt-ott az idő zúgó szurdokjaiban.

„Sándor von Serach”

A XIX. század első felében magyaroknak külföldiekkel kötött házassága nemegyszer szolgált közvetítő közegül múltunk, történelmünk, társadalmi állapotunk, irodalmunk megismertetésében. Ezek a családi és baráti kapcsolatokká bővült frigyek többé vagy kevésbé mind-mind élesztgették, gerjesztették a magyar függetlenségi törekvések iránti érdeklődést és szimpátiát, s megalapozói voltak a több égtájról érkező önfeláldozó segítségnek a szabadságharc küzdelmeiben, s az összeomlást követő sötét esztendők alatt.

Egy-kettő az ilyen szerepet betöltő házasságok közül:

Batsányi János bécsi hivatalnoksága idején, 1805-ben vette feleségül Baumberg Gabrielle osztrák költőnőt – aki a linzi száműzetés esztendeiben is hű társa „és gyámola marad.”

Wesselényi Polixéna – „a Nagy Wesselényi” másodfokú unokahúga – 1836-ban megy feleségül John Paget angol orvoshoz – akinek abban az évben jelent meg Londonban (Wesselényi Polixéna tanácsadói, sugalmazói közreműködésével) magyarországi és erdélyi tapasztalatairól szóló erősen magyarbarát beszámolója, a Hungary and Transsylvania…

Teleki Anna grófnőt 1840-ben vezeti oltár elé a francia Auguste De Gerando; ebből a frigyből Degerando Attila etnográfus-geográfus írón kívül az egyik legértékesebb Erdélyről szóló tudósítás, a Voyage en Transsylvanie származik.

Bár az előbbieknél – s még jónéhány vegyes házasságnál, melyre itt nem térhetünk ki – rövidebb tartamú és hatásaiban szerényebb, bizonyos szempontból mégis emlékezetre és emlékeztetésre méltó Alexander Württenberg grófnak Festetich Ilonával, a Georgikon-alapító Festetich György unokájával 1832-ben kötött házassága.

A Koppenhágában, 1801-ben született Alexander huszonkilenc éves koráig a württenbergi hadseregben viseli a családi hagyományból rákényszerített aktívkatona-sorsot. Európában másfél évtizede – a napóleoni háborúk óta – „minden csendes” lévén, a benne feszülő tetterőt, a tétlen, dicsőséggel nem kecsegtető garnizon – s a kaszárnyaélet nem elégíti ki: szerény ezredesi rangban örökre kimenekül a másoktól kapott vagy másoknak adott parancsszavak és trombitaharsogás szabvány-világából. S attól kezdve igazi hivatásának, a költészetnek él. Olyan költők fogadják barátságukba, mint Nikolaus Lenau, Justinus Kerner, Anastasius Grün, s noha életkorához képest későn, részben az ő hatásuk alatt hamarosan gazdag s már saját hangját is remegtető versterméssel jelentkezik.

Festetich Ilonával Bécsben ismerkedik meg, esik szerelembe, s 1832-ben ott tartják esküvőjűket. Ezután látogat először Keszthelyre, s aztán még három ízben, 1834-ben, 35-ben, 36-ban tölt szép hónapokat a Balaton környékén.

A feltűnő szépségű, daliás, de csak látszólag ép testben nyugtalan, vergődő lélek lakozik. A hazájukban rossz közérzetű, második hazát kereső, alkatilag – s nemcsak a byroni, korszakos recept szerint – kóbor költők családjából való. De nem a Novalisék „kék virágát” akarja megtalálni. Miután a katonapályán tettvágyát ki nem elégíthette, vakmerő vadászatokban, vad lovaglásokban, kockázatos alpesi expedíciókban s minden lehető veszélyhelyzetű akciókban vél kárpótlást találni. Weber Bűvös vadász-ának nagyon is valódi s nem színpadi kulisszái között ő maga is valamiféle elbűvölt vagy inkább elátkozott vadász.

Ez a Lenau barátságában már eleve magyar szimpátiával beoltott lélek Magyarországon véli megtalálni ideig-óráig „lelki táját” – azon a földön, mely neki korlátot nem ismerő, megtörhetetlen szilaj, félvad, félnomád szabadságélményt kínál. Saját osztályából kitörő, a felvilágosodás eszméiből táplálkozó humanizmusa fenntartás nélkül vonzza a rabszolgákhoz, a gyarmatosítás áldozataihoz, a társadalom peremére szorultakhoz; őszintébben, szenvedélyesebben, mint ahogy Byront a karbonarizmus vonzotta. Magyar-élményében pedig a csikós-betyár-cigány szimpátia mélyén a török hódoltságkori végvári vitézek árnyai derengnek. (Már gyermekkorában is – olvassuk egyik versében – „A várrom börtönfala mellett a lovagkorról álmodott”.)

Természetes hát, ha lelkében a Kinizsi-monda is termő talajra talál, amikor a Vázsonykőn a klastrom-romban, a hősnek török-sebezte sírköve előtt tűnődik, s hogy amit erről ott hall, a Cigányszimfónia című – több, jellegzetesen cigánymuzsikusok használta hangszerre írt, hosszú költeményben próbálja kifejezni. A sírkőről visszapattanó és vandál kilövőjét elpusztító golyó alkalmasint a Bűvös vadász ördög-öntötte „varázsgolyójára” emlékezteti!

Magyarországi, közelebbről Balaton környéki ihletésű tizenhárom verse Hangok a nádasból című ciklusba szedve jelent meg, már 1837-beli első kötetében. (Másodszor 1841-ben, harmadszor 1880-ban a Fr. von Schmidt által sajtó alá rendezett „Összegyűjtött Versei” közt.) Annak, hogy milyen lehetett a korabeli magyar visszhang, s volt-e egyáltalán, a róla szóló irodalomban nemigen található nyoma. De Fried Lászlónak alapvető monográfiája (Württenbergi Sándor gróf költészete, Bp., 1913) és Klempa Károlynak (Ein deutscher Plattenseedichter, Bécs, 1937) az előbbi munkát imitt-amott kiegészítő esszéje – mindkettő felöleli többek közt Fr. von Schmidt előszavát – bő forrásai a magyarság-élmény e korai verses kifejezőjére vonatkozó tudnivalóknak. Hogy, hogy nem: a tizenhárom balatoni versnek fordítója, tudtommal, mindmáig még nem találkozott. Holott Fried már jó hat évtizeddel ezelőtt így hívja fel rá a figyelmet: A külföldi költőknek abban a nagyon csekély számában, amely szeretetreméltó és megértő érdeklődéssel fordult hazánk felé, kétségkívül Sándor gróf a legkimagaslóbb… Nincs költő (Lenuan és Becken kívül), aki bensőségesebb szeretettel és szerencsésebb költői buzgalommal mélyedt volna bele a magyar föld és nép természetébe… mint a „Bilder vom Plattensee” tizenhárom szép költeményében Sándor von Serach. (Nota bene: álnévül, magyar szimpátiából, már első verseihez ezt a nevet választotta).

Az idézett megállapítás valósággal egy költő Ankerschmidt lovag víziót szuggerál, akivé W. Sándor, képességeinek, hajlamainak hála, változik, ha családi életének válsága, állandó betegeskedése, feleségének nagyvilági (Bécs, Stuttgart) vonzódása maradék életét más irányba nem terelik. Szintígy nem nehéz őt a magyar függetlenségért honvéduniformist öltő idegen önkéntesek, Auguste de Gerando, John Paget vagy éppen Leiningen bajtársaként, sorstársaként elképzelni… Annak, hogy effajta, test s lélek szerint való átöltözésre nem kerülhetett sor, a „bűvös költő” korai halála is az oka.

Szenvedélyes barátságát Lenauval 1844 júliusában bekövetkezett halála pecsételi meg csak igazán, sőt a testüket-szellemüket felőrlő betegség tünetei is hasonlatosak. A még életében keletkezett, egyéniségére, sorsára jellemző legendák közül a legmisztikusabb éppen halála körülményeiből fogant. Fr. von Schmidt, aki először próbálta követni s kirajzolni a költő viharos életének meredek vonalait, ilyenformán adja ezt elő: – 1824-ben, egy vadászaton a gróf kézen lőtte magát, majd a Feketeerdő-beli Wildbadban keresett sebére gyógyulást. Fürdés közben a tóba veszett anyjától örökölt, állandóan viselt drága gyűrűje. Kerestette, kutattatta, de nem került elő. Így szólt ekkor, többek füle hallatára: „A vízi tündér vette tőlem el, az ő jegyese vagyok, engem is utána visz: itt halok meg!” – S az ifjú jóslata húsz év múlva, szó szerint betelt. Az Alpokon kellett átkelnie ahhoz, hogy egészen másfajta betegségét gyógyíttatva, ott érte a halál, Wildbadban, negyvennégy éves korában.

…Vérbeli romantikus költőhöz méltóbb halál el sem képzelhető: „Saját halálával halt” – hogy Rilkének önmagára vonatkozó és önáltató kifejezését idézzük.

A tizenhárom „balatoni kép” közül jónéhány már a születés pillanatában „érett” volt a fordításra, s ha vállalkozó valóban nem akadt, talán a verskötetek példányszáma, tájainkon ritka előfordulása is magyarázza. Ezek közül az egyik legméltóbb az, melyet barátjának Amerikába hajózása után írt, afeletti bánatában is, hogy ő, betegsége miatt, nem tarthatott vele. (An meinen lieben Freund Nicolaus Lenau.) Nagy és tragikus szépségű vers ez, lehetetlen, hogy olvastán eszünkbe ne jutna Tompa Mihály híres költeménye, a Kerényi Frigyeshez írt Levél egy kibujdosott barátom után. Ebben bukkannak fel először a borzongató szépségükkel vonzó kopjafás temetők.

Das schwarze Ross (A fekete paripa) is fordítóra vár; a költő rokonszenve e babonás, balladás ihletésű versben inkább a lóra irányul, semmint a csikós-betyárra, ki a szegény párát halálra nyargalja – még ha tettéért méltóképpen bűnhődik is. Hát még a Stimmen aus dem Rohre (Hangok a nádasból) című, a szél s a hullámok játszadozását, a vihar csapkodását lüktető, rövid sorokban érzékeltető, a Balaton lelkéből lelkedzett hosszú vers!…

A költő természetrajongása – mely Beethoven és Carl Maria Weber áhítatához hasonlatos – a balatoni ciklus versei közül ebben jelentkezik a legmagasabb fokon.

Ez a négy vers itt alább, ha mint vállalkozás a fentieknél szerényebb is, Sándor von Serach első költői korszakának legjobb tulajdonságait hordozza: szívszorongató élményeit a korabeli német költőkével egyenértékű, tiszta dallamú kifejező erővel szólaltatja meg. A zászlós kopjafákkal tűzdelt temető (árbócerdő, halálkikötő); a kopjafák közt imbolygó öreg huszárral s leánnyal való találkozás látomássá fokozott élménye; a cigánymuzsika – ez esetben talán valami szilaj verbunkos – borzongató, titokzatos varázsa: etnografiai értékétől függetlenül is a mélyreható versélmények közé tartozik. S ha így van, akkor szerzőjűk, a tragikus életű Sándor von Serach megérdemelné a Balaton virányaira érvényes post mortem honfiúsítást, vagy legalábbis, hogy némi hálával idézzük egyáltalán nem boldog emlékezetét.

*     *

*

Emlékeztetés Mentovich Ferencre

Neve és a mű, mely nevét fenntartotta, irodalmi olvasókönyvekből ismert. Mondd: Mentovich Ferenc, s rávágom: Unió dalok; az Unió dalok-ról viszont Mentovich Ferenc jut az ember eszébe. Az Unió, mely 1848-ban Erdély és Magyarország frigyét kimondá, Mentovichot is örökre eljegyezte. Nem is igen tudunk mást őfelőle. S ha elolvastuk az Unió dalok-at, dalolójukat csapzott hajú, véres homlokú ifjúnak képzeltük, kinek szava csakhamar ágyúdörgésbe, halálhörgésbe, tüzek rettentő ropogásába vész el, s nemsokára őt magát is elsodorja a fergeteg. Petőfi-, Vasvári-féle sorsot tulajdonítottunk neki: alája képzeltük az Illés szekerét.

Ha megtudjuk a valóságot, vajon nem ér-e csalódás?

Ki is volt tulajdonképpen ez a dalnok, aki a haza történetének egyetlen pillanatában volt szenvedélyes, rajongó, szerelmes, azonban ezt a szerelmet mintha túl korán kiheverte volna, avagy mintha kiégette volna lelkéből a tűz, a vér.

1819-ben született a Belső-Szolnok megyei Nagydebreken. Apja, a Háromszékből odavetődött, elszegényedett horvát származású ember, gazdatiszt. Ferenc fiát – noha katolikus vallású – már elemi iskolába a dési reformátusokhoz küldi, s innét egy kis vargabetűvel már egyenes az út az enyedi Bethlen-kollégiumba. Minden, ami ezután következik, ebből az ősi hagyományú, fejedelmi oskolából származik, ide mutat vissza.

Abban az időben, amikor Mentovich Ferenc szeme a világi dolgok iránt nyiladozni kezd, Enyed lázas esztendőket él. Ebben a kicsi „Athénben” lüktet a megszólalt magyar lelkiismeret. Ekkortájt tértek át a latinról a magyar oktatási nyelvre, az önképzőkör valóságos nemzetnevelő szervként alakul meg, s mindennek mozgatója Szász Károly, a jeles természettudós, a későbbi, azonos nevű költő édesapja, akinek Mentovich éppen a legkedvesebb diákja. Tizennyolc éves: kedves professzora nyolc esztendős fiának nevelője, s ott lakik a sokvendégű, előkelő enyedi házban, ahol gyakran megfordulnak gondolkodó és cselekvő erdélyi mágnások is. A kollégiumban baj támad: a diákok egy része, közöttük Mentovich, a reformeszméket úgy látszik túlságosan radikálisan értelmezi: kettőt consilium abeundi elé vonnak s eltávolítanak, a többit – Mentovich ezek közé tartozik – szigorúan megróják. Íme, első szereplése a közügyek, a politika mezején!

A szerelem is utoléri. Az enyedi diáknak ez éppen úgy kiméretett a komor boltívű falak között, mint a tudomány, vagy mint a konviktusi cipó. Megszületnek az első versek is, s nem egy közülük napvilágot lát az enyedi diákok önképzőköri lapjában, a Virágfűzés-ben. S mielőtt a Kemény család gondoskodásából két esztendős külföldi vándorútjára indulna, el is jegyzi magát Enyed legszebb lányával, a hollófekete hajú, tüzes tekintetű Vajda Anikóval.

Az enyedi esztendők egész életét előre meghatározták.

Németországba megy. A német tudományban talán sosem volt akkora filozófiai hadakozás, mint akkortájt. A metafizikai és a materialista irány harcosai csaptak össze. Mentovich fenntartással és kételkedéssel szemléli a küzdelmet, egyelőre pártállás nélkül, még nem esküszik fel semmiféle rendszerre, fiatal és titánian gyanakvó. A berlini egyetemen Schellinget, a „hivatalos” filozófust hallgatja, s neki, az ösztönös természettudósnak, eleitől fogva gyanús a mester ékesszólása, mert „a józan okosságot és természettani igazságokat tekintetbe nem véve, egész fejezeteket szentelt a kalánfülű ördög és a szárnyas angyal létezésének bizonyítására”. Úgy látszik, ez az édeskés, öntelt transzcendentalizmus kergette költőnket a másik táborba, amelynek szemléletével látszólag örökre eljegyezte magát.

Berlin: sok zenei élmény, múzeumok látogatása, salétromos filozofico-politicai viták. Így élt külföldön a tizenkilencedik század közepén egy nyugtalan elméjű erdélyi diák. Itt hagyja el ősei katolikus hitét, s lesz belőle kálvinista.

Aztán vándorlás következik, tova, a tengerben ködlő Helgolandig. Útjának egyik különleges élménye lehetett Gauss-szal, a nagy matematikussal való találkozás Göttingában. A tudós nagy vendégszeretettel fogadta az erdélyi fiút, s első dolga volt érdeklődni honfitársa, Bolyai Farkas iránt. Hogy nagy tiszteletét bizonyítsa, kedvenc könyvei közül elővette a Tentamen dedikált példányát, s az álmélkodó ifjúnak megmutatta. (Ez a találkozás tizenkét évvel később, amikor a marosvásárhelyi református kollégiumba éppen a meghalt Bolyai természettudományi és matematikai tanszékére hívták meg, Mentovichnak egészen bizonyosan eszébe jutott!…)

De elmúlik a két tanulmányi esztendő. A világpróbált erdélyi ifjút hazahívja szolgálatra a kicsi, távoli ország: Mentovich Ferenc a kétesztendős külföld-élmény fejében nevelősködést vállal pártfogója, a gáldi Kemény család kastélyában. Az Érchegység havasalji magányába nem egyedül tér: magával viszi újdonsült feleségét, Vajda Anikót is. A kastély ott áll a hegyoldalban, a Maros széles síksága felett; néhány puskalövésnyire terül a marosszentimrei csatatér, ahol a címerszerző ős, Kemény Simon, hősi inkognitóban, Hunyadi János öltözetében feláldozta magát. S látszik a zord csúcsíves templomocska, melyet a nagy törökverő a diadal emlékére emeltetett: Erdély múltja s jövendője zsibong, áramlik körülötte.

S Erdélyen megint rajta a nehéz történelem. 1847-ben járunk. A gyanús, vihar előtti fél-csendességben ösztönös kényszerűséggel sietne összebújni, egymást takarni a magyarság elszórt nyájacskája. Az Uniót kívánja minden magyar. S ennek a szükségnek és parancsnak leglelkiismeretesebb átélője és szavakba foglalója éppen báró Kemény Dénes, Alsó-Fehér megye országgyűlési követe, Mentovich Ferenc házigazdája és pártfogója. Mentovich Ferenc a nagy ügyet közvetlenül e felelős erdélyi államférfi környezetében éli át.

Irodalmi előzményeket is számon tarthatott. Lisznyai Damó Kálmán és Petőfi Sándor már 1845-ben hallatták terelgető, égi pásztorszavukat. 1847 tavaszán elhangzott a Szépirodalmi Figyelő szózata is, mely szerint „a költészetnek tisztében áll melegen tartani az eszmét, hogy kifejlődhessék belőle az élet valódisága”.

Alsó-Fehér megyében […] legelemibb létérdek volt az Unió minél sürgősebb megköttetése. Állandó félelemben fogyott a magyarság életereje, morzsolódott a szíve. Véletlen-e hát, hogy éppen itt, a málladozó szigetecskék egyikén szólal meg az ossziáni előérzettől sajgó lelkű költő, hogy innen küld üzenetet a magyar kontinens felé? Szava nem hörgés és nem sikoltás, inkább csendes panasz, a reménykedés és kétség váltakozó sóhajtásai:

Nem énekelt eddigelé fájdalmas szerelmet, mert szerelme beteljesülő és eleitől fogva boldog volt. Ám hazaszeretete csal lantjára szerelmes költőre valló hangokat. Ez az ő nagy és megrázó szívügye, az elérhetetlen után való fiatalos sóvárgás, ez az ő „Kesergő szerelme” és „Lilla-dalai”. S íme az álmok valóságra válnak. Megjön csendes dalaira a leghatalmasabb „visszazengés”: 1848. május 30-án Kolozsvárt kimondják az Uniót.

Mentovich Ferenc, aki szerénytelenség nélkül érezheti, hogy a nagy épülethez egy-két téglát ő is szállított, ott van a nagy ünnepen, hogyne volna ott. Gyulai Pállal s volt neveltjével, Szász Károllyal huszonnégy versből álló kötetet adnak ki, A Nemzeti színek-et, barátságuk, lelki szimbiózisuk eredményét: verseik ebben az egyesülési lángolásban fogantak.

De már rajtuk a fergeteg. Akik összefogtak, görcsös kézzel hasztalan kapaszkodnak egymásba; vad erővel szakítja el őket a Szabadságharc forgószele. A kitört vész emberfejekkel labdázik az égre. Lángolnak a falvak, égnek az udvarházak s a havas megbolydult darázsfészek módjára ereszti le a Maros síkságára dúló rajait. Aki teheti Enyedre, Felvincre, Tordára menekül. Mentovich családja, Keményékkel együtt, Enyedre húzódik. Ő maga nemzetőrnek áll. 1848 tele közeledik, a vérfürdők ideje. Mentovich hamarosan átesik a tűzkeresztségen: hogy az összefogdosott magyarokat megmentsék, egy csapat nemzetőr, gyér számú honvéd, az Alsó-Fehér megyei Krakkó alá vonul. Sűrű a köd, az ember nem láthat tovább az orránál. A románok tömegét nem lehet megmérni, s Mentovichék az elfogott több száz magyar életéért remegve, támadásba kezdenek. A foglyok sorsát ezzel megpecsételik: a felbőszült havasiak egytől egyig lemészárolják őket. A kudarcot vallott felmentő csapat pedig hanyatt-homlok visszafordul Enyed felé.

A költőnek – minden jel szerint – igen nagy és igen véres volt ez a történelmi lecke. Összeroppanva, vacogó idegrendszerrel leteszi a nemzetőr-puskát, és – még Enyed pusztulása előtt – családostól Kolozsvárra menekül. Nemsokára Váradon találjuk; lelkiismerete parancsára ismét tevékenyen szolgálja a bajba jutott haza ügyét: kémikus barátjával, Jánosi Györggyel egyetemben tölténygyártásban foglalatoskodik. Úgy látszik, természettudományos képzettségét ilyen formában akarta gyümölcsöztetni. Mindhiába.

Világos után Pestre kerül. Majd egy Nyitra megyei faluba, nevelőnek. Innen pályázik Nagykőrösre tanárnak. Néhány tanári, nyomorúságban gazdag, főleg a szellemet tápláló esztendő következik. Az elveszett hazát, az elveszett szülőföldet Arany János ragaszkodása és igaz barátsága pótolja. Kvaterkázó, adomázó, evő-ivó, az abszolutizmus gyötrő intézkedései ellen akasztófahumorral védekező tanárvilág. A múzsa, a régi, halkszavú, sápatag hölgy, meg-meglátogatja, s családjáról, természetről, honfibúról verselteti. 1854-ben kiadja második verskötetét, a Száraz lombok-at. Életének erre az időszakára esik nyolcvankét halotti vers megírása; ezeket külön kötetben adta ki.

1856-ban meghívják a Marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a meghalt Bolyai János katedrájára.

Túl forradalmon, csalódáson, kihevert idegösszeroppanáson, az érett férfi körültekintő bölcsességével szeretett volna éldegélni Nagykőrösön. (A krakkói vérfürdő emléke is Arany János karikatúráján jelenik meg: Mentovich Ferenc puskáját eldobva, hanyatt-homlok menekül a csatatérről…) A hajdani lánglelkű költő öregedő arcán egyre több biedermeier vonás ütközik ki. Vidéki életének sava-borsa második nagy életélménye: a természettudományos és filozófiai vitatkozás. Éppen olyan hévvel, ahogy annak idején versben, vagy ha kellett, prózában állt ki az Unióért, bizonygatja most bel- és külhoni tudományos ellenfeleinek a racionalista világszemlélet jogosultságát. Tétele némileg ellenkezik a materializmus sablonos formájával: szerinte a természettudomány nem ellensége, hanem éppen támasza a vallásnak. Jól akarja lakatni a kecskét, úgy, hogy a káposzta is megmaradjon. „Én ma sem hiszem – állapítja meg majd búcsúztatójában Szász Károly –, hogy igazi meggyőződése lett volna e felületes, szellemtelen tan. Csak belovagolta magát a következtetések útján.” Aztán szégyellt visszavonulni, következetes akart maradni ifjonti önmagához. Könnyező materialista. Barátai észreveszik, amikor egy temetésen (báró Kemény Pálné temetésén) zokog. – Hogyan sírhat egy materiálista? – évődnek vele. – Könnyű nektek – feleli –, ti hiszitek, hogy viszontláthatjátok a síron túl, de én tudom, hogy sohasem látom többé a jó bárónét! – és tovább zokog.

S versei közt is mennyi töredelmes, mennyi áhítatos, transzcendens hitet feltételező panasz és áhítozás! De hangja egyre erőtlenebb. Már-már igazoltnak látjuk költői lelkének ifjan való eltűnéséről alkotott gyanúnkat: az Unió dalok-ban kilobogta magát, a többi csak a felszínen maradásnak az élet hosszabbodásával egyre vegetatívabb tevékenységekre kényszerülő ösztöne. Él a világban, jókat eszik és iszik, adomázik és vitatkozik a vásárhelyi tanársoron. A darwinista angol természettudós, Huxley (a mai író nagyapja) mellett síkraszáll az őt ledorongoló és kioktató Brassai Sámuel ellen. Az ember, igenis, majomtól származik – szögezi le –, s talán azt is hiszi, hogy híre eljut a Szigetországba: vagy Marosvásárhelyről ismét át lehet ölelni Európát, akárcsak néhány évtizeddel ezelőtt, Gauss és Bolyai levelezésének idejében…

Hatvanéves korában halt meg, 1879-ben. „Ravatalát koszorúk borították el, a ravatal előtt Lénárt József beszélt, s a Dalkör s az iskolai énekkar énekeltek. Az elhunyt tanítványai régóta tervezett táncvigalmukat elhalasztották, s kalapjukra mindnyájan gyászfátyolt kötöttek.” Így az egykori tudósító. Szász Károly – ő tudta, miért – azt írta róla, hogy azok közé a ritka férfiak közé tartozott, „akik a Jóistennek a mosolyából születtek”.

S most álljunk meg egy pillanatra sírja felett a marosvásárhelyi temetőben. Ez a sírhant akkora, mintha valóban amaz óriások egyike pihenne alatta, akiknek a Szabadságharc hőseit vélnők: oly hatalmasak lehettek, mint a kolozsvári Mátyás-szobor bronzvitézei… A kollégium által 1929-ben emelt új sírkövön nincsen verses felirat. Pedig, már csak ama nyolcvankét búcsúztató verséért is megérdemelné. Egy szép természeti verséből, mely vetekedik Lenau legszebb ciklusával, a következő sorokat választottam:

Tolsztoj és Rilke

Nemcsak néhány fényképről, néhány műből vélem ismerni őt, az „Örök Oroszt”, hanem Lou Andreas-Salomé feljegyzéseiből is, aki a századfordulón, Rilke kalauzaként két ízben meglátogatta. Az ő Tolsztoj-élménye (minden jel szerint a Rilke benyomásainak tükörképe) él bennem is tovább… Akkor, midőn másodszor találkoznak vele, Jasznája Poljánában, már botra támaszkodó aggastyán. A hatalmas, félelmes zöldár-hömpölygésű mű már javarészt mögötte. Maga azonban dúlt és keserű titán maradt: mintha a csendes öregség koldusnak-királynak kijáró adománya egyre jobban távolodnék tőle. Igen, mögötte a Háború és béke új-orosz éposza, az Ördög pokoljárása, az Iván Iljics lassú máglyatüze, a Feltámadás kálváriája – de ő még mindig úgy szenved és háborog, mintha a közvetlen vagy közvetve átélt emberi szenvedések kiírhatatlan, orvosolhatatlan voltának intő bizonysága volna. Majd egy évszázad, a vajúdó régi orosz világ utolsó évszázada áramlott át a lelkén; ennek üledéke, a kükloptikus arányú Tolsztoj-opus, akkor már világ-kincs; imádják és tagadják, hogy állandó forgószél járja körül, akár a hatalmas középkori templomokat. És zarándokok keresik fel őt magát is, a tolsztojánusok világszektájának tagjai, a századvégi általános veszendőség-érzéstől gyötört emberiség küldöttjei – így Rilke is, akit nemcsak az ő szenvedélye vonz Oroszországba, hanem a világgá hangzó orosz szenvedés; amint egy levelében vallja, orosz szeretne lenni, „hogy joga lehessen érezni minden csapást és szenvedés lenni e roppant szenvedésből”. És tudja, hogy Tolsztojnak ez megadatott: osztályát-tagadó gúnyában kóborolva, vagy a cipészmesterség igénytelen eszközei között, vagy áldatlan családi élete változataiban azonosul, stigmatizáltan, honfitársai hétköznapjaival.

Rilke első látogatása Moszkvában, éppen az orosz húsvét ünnepére esik. Tolsztoj szükségesnek tartja búcsúzó vendégét óva inteni: „Ne hódoljon be a babonás népszokásnak! Ne vegyen részt a húsvétünnepen!” – Úgy látszik, valamit szégyell, valami kényelmetlen neki, amit Rilke teljesen nem érthet: hisz ő a szenvedő orosz népben az istenközelséget keresi!… Második látogatása még furcsább élménnyel bővíti Tolsztoj-ismeretét: a jasznája-poljánai nyári lakból családi zivatar mennydörgő basszusa és katonás tenorja harsog ki a tavaszi parkba. Ez utóbbi Szófia Andrejevnáé, akit a végzet amolyan ellenanimának rendelt e boldogtalan titán-animus kísérőjéül egy hosszú életre… Sokáig kénytelenek fültanúi lenni a házban tomboló viharnak. Végre Tolsztoj kijön, láthatólag restelkedve és bosszúsan, s miután be nem invitálhatja őket, sétára hívja a parkba. Nagyokat lép, le-lehajlik egy-egy kis virágért, majd szórakozottan leejti. Oroszul beszél, amiből Rilke nem mindent ért meg; a síkságról szél fúj, muzsikzubbonyába, meglobogó szakállába kap. És Rilke úgy érzi, Próféta oldalán halad. Mert ha a beszédből ki-kiütközött is a tőle idegen, a nem-közös, „hellyel-közzel kilátás nyílt mégis a mélységesen közös világló hátterére”.

S alkalmasint ez az, ami ebből a prófétából és a próféciáiból az egész emberiséggel közös, ami tisztaságával világítani fog minden eljövendő nemzedéknek.

Rainer Maria Rilke posztumusz versciklusáról

*     *

*

Móricz Zsigmond ébresztése

Négy éve, 1942. szeptember 6-án halt meg – jobban mondva: igazodott bele abba az örökkévalóságba, melyből már csak a világvége billenthetné ki. Hatvanhárom éves volt, Jókai vagy Victor Hugo életkorához képest még alkotóereje teljében lévő, még mindig nagyobbra menendő „fiatal”. Az egyiptomi királysírokat kutatók fáraó-átka fogta-e meg ezt a nemzedéket – kérdeztük döbbenten halálának tudomásulvételekor –, hogy mindnyájuknak ily hamar el kell mennie? Ady, Krúdy, Kosztolányi, Babits Mihály, Móricz Zsigmond… Melyikük művéről érezzük, hogy folytathatatlan, hogy mestere mindent elmondott s nem vitt magával semmit a sírba? Melyikük ment el úgy, hogy ne hagyott volna ijesztő űrt maga után? Halála ama gyümölcsfa képét idézte bennünk, melyet akkor hasít ketté egy kósza villám, amikor gyümölcse érleléséhez már csak néhány nap kellett volna…

Ám az óriások törzséből való ő, Adyéból, Szabó Dezsőéből, Krúdyéból, akiknek mintha már magvuk is szakadt volna. Az időben egyre komorabban nő felénk intelmes, sújtó keze, egész bozontos alakja. Pályáját, ahol vaskos léptei döngtek, mint elszórt, zordon kőbálványok, jelzik művei. – A legszebb magyar ifjúsági regény szerzője – mondogatjuk –, s a Légy jó mindhalálig-ra gondolunk. „A legnagyobb magyar történelmi regény” alkotója – tudjuk –, hisz az ő ökle fejtette ki a múlt alaktalan hordalékából, zavaros krónikákból és megperzselődött céhkönyvekből, ókollégiumok könyvtárának táncoló porából: az Erdély-trilógiát.

Ki tudja, mi elől ment el ily sebbel-lobbal, ki tudja, mit kellett volna vénségére megérnie? – kérdeztük akkor –, mert életének utolsó esztendeiben szellemének legfrissebb hajtásai egyáltalán nem irodalmi fórumokról érkező kárhoztatást és gyalázatot szenvedtek. A ferde-eszménykép-teremtés, a hőstelen hőskultusz vádját sütögették reá. Rózsa Sándort nem ismerte el szalonképes regényhősnek az a nemzedék, amely pedig még Eötvös József Violáját gyermekkorában szívébe zárta. Kései bűnpártolás vétségében marasztalták el, mint rég halott betyárok és szegénylegények későn felbukkant cinkosát – mert nem vették figyelembe, hogy a művész, az alkotó ösztönszerűen mindig az elbukottak, a kitaszítottak oldalára pattan, s ha nem így reagálna, el is vesztené hitvalló becsületét. A lovát ugrató s szemöldökét összevonó betyár végeredményben nem más, mint a XIX. századi Európa elhanyagolt és türelmet vesztett földnépének egyetlen hősi egyéniségére rántott, sűrű jelképe. Móricz Zsigmond csak azt tette a XX. század derekán, a feudális Magyarország végóráiban, amit Eötvös a XIX. század közepén: a jobbak lelkiismeretét rázta fel vagy igyekezett felrázni. S ehhez éppen a nemzetéért korokon átívelő fájdalommal sajgó tiszaháti kisúrnak, paraszt apa s szegény papleány anya fiának ne lett volna joga?

Ugyanez az érdeklődés, a föld népe felett való gyámkodás, igazságtevés vágya hozta le közénk is, Erdélybe, 1941–42 nyarán. Ismert tájakon, ismert csontozatú arcok és ismerős csillogású szemek közt járt-kelt. Az Erdély-trilógia előtanulmányaiból mindent tudott, amit ez a föld szenvedésben, szépségben, gaztettben és nagy emberi példákban felvethetett. Nyitott teherautón, rázós fakószekéren, botját lába közé fogva, kalapját szemöldökére rántva, poros szempillák alól is fürgén figyelve hallgatózott, vallatott, jegyezgetett. S mindenütt megnyíló szívek és rég előkívánkozó vivátok fogadták, ahogy az már a „nagy fejedelem” bölcsességének letéteményesét meg is illette. Úgy járt Erdély sokat szenvedett népe közt, olyan nyilvánvaló segítőakarattal, mintha egy – éppen jóságáért soha trónra nem ülhetett s tán még életében mesékbe foszlott – jó magyar uralkodó lelke költözött volna bele…

Vajon az a kicsi fekete notesz, amelybe erdélyi útján jegyezgetett (merőlegesen tartotta szeme elé, a plajbászt pedig majdnem vízszintesen irányította reá) s a többi rengeteg emésztetlen élmény és rovás méltó kezekbe vagy netán ebek harmincadjára került? Eljön-e az idő, amikor olvashatjuk ezeket a számunkra szokatlanul értékes, esetleg orákulum-értékű jegyzéseket?

Ha van egy szikra, amely a porhüvelyt túléli, a Móricz Zsigmondé most a rom ország bizakodó lelkeire igyekszik lángot lobbantani. Ugyanaz a hit vibráltatja és táncoltatja lélektől lélekig, kunyhótól kunyhóig, amely a könyveiben a magyart erős, de erejét rossz irányba fogott idegen érdeknek szolgáló fajtának látta, s amely hitben minden lehetségest elkövetett, hogy tévedező fajtáját az igaz ösvényre vezérelje.

Kós Károly arcképéhez

Csak álmélkodó gyermekszemmel nézhetek Kós Károlyra, most is, ebből az időbeli és térbeli messzeségből is.

Ez a csodálkozás eleinte a leveleinek szólt, tíz-tizenkét éves koromban, melyek apámhoz érkeztek, Sztánáról Nagyenyedre. Betűik formája, a tinta színe, de még a papirosuk is a Bécsi Képes Krónika vagy az Ómagyar Mária-siralom hasonmás pergamentjeit juttatták eszembe, ahogyan a még meséskönyv gyanánt lapozgatott Beöthy-féle magyar irodalomtörténetben láttam. Mintha egyenest a kalotaszegi dombok közt megtorlódott történelemből érkeztek volna ezek a barát-betűs, szépmíves levelek! És mindig volt bennük valami, a gyermek számára alig érthető közlés, amitől a címzett, vagyis apám, egyszer felvillanyozva, másszor mélyen elgondolkozva járkált egy-két napig, amíg a választ, ha nem is ilyen régies, de hasonló mívességgel rótt betűkkel papírra nem vetette, és el nem küldte.

Aztán, amikor szemtől szembe láthattam, talán tizennégy éves koromban, csak igazolódott az ódon mívességű levelek sugallta sejtés. Kós Károly maga is a történelemből, nem évtizedekkel, csak évszázadokkal jelölhető időből érkezett. Olyan volt nekem, mint a mondabeli nagybajszú vitézek és fejedelmek. Rekedtes öblös hangja visszhangzott a boltozatos szobákban, s ahogy járt-kelt, valóságos forgószelet kavart maga körül. Csupa mozgás és indulat volt, és hatalmas ökle olykor az asztalra vágott, hogy nyomatékot adjon igazának. Haja homlokába omlott, pápaszeme orrahegyére zökkent, lázasan, széles taglejtésekkel beszélt, s ha ellentmondtak neki, ízes szitokkal szerezte meg mondanivalóját.

Attila király volt, Nagybotú Lőrinc volt, a Varju nemzetség feje volt, az Országépítő volt, az időtlenségből feljáró revenant volt, s mindez, gondolom, nemcsak egy regényes képzeletű gyermek szemében, hanem felnőttszemekben is. Ezért tisztelték és becsülték, s tisztelik és becsülik máig is Kós Károlyt, és hajolnak meg annyian fájdalmas-bölcs hite és akarata előtt.

Azt is el kell róla mondani, hogy a költőket nem tartotta minden esetben a nehéz időkhöz méltó, cselekvőképes, a köz javát szolgáló szépmíveseknek. Több gyakorlatiságot, küzdőkedvet várt volna el tőlük, kiváltképpen a fiataloktól, mint amennyit műveikben elárultak. Ezt a véleményét nem rejtette véka alá, s a költők valamiféle rossz lelkiismerettel néztek a szemébe, ha mégoly ártatlanul is.

Egy délelőtt, még a 30-as évek derekán, beviharzott a kolozsvári Belvárosi Kávéházba, s körülnézett: hol talál üres asztalt, amely mellé lezökkenhetne, s kipihenhetné a Sztánáról való beutazás fáradalmait. Üres asztalt nem talált. De az egyik mellett felfedezte Dsida Jenőt, valami fehér papírlapok felett.

– Szervusz, Jenő! – köszöntötte. – Hát te mit csinálsz itt?

Dsida illedelmesen, talán egy kissé megszeppenve válaszolt:

– Verset írok, Károly bácsi.

Kós Károly valósággal felhorkant:

– Fényes nappal?! A nyavalya törje ki!

Azzal a papírlapot félreseperte, leült, az asztalra könyökölt, s mintha mi sem történt volna, kezdett valami történelmi leckébe a remegő költő-ifjúnak.

Később híre járta, hogy ez vagy egy hasonló találkozás indította el Dsidában azt a lelki folyamatot, melynek hála, megszületett egyik legmegrázóbb költeménye, a Psalmus Hungaricus.

Benedek Marcell irodalmi kalauza

– Szeretem azt, amiről írtam: az irodalmi formában kifejezett életet – olvassuk a könyv belső borítólapján a szerző vallomását. Nem véletlen, hogy irodalmi formában kifejezett életet említ! Valóban, úgy hajlik tárgya fölé, mint akár szerves lét kutatója, a biológus, hiszen az irodalom örökkévalóságában minden él és hat tovább. Talán ennek az együttlétezésnek érzékeltetését is szolgálja, amikor óriási anyagát nem időrend, nem nemzetek szerint, hanem műfajok s ezeken belül művészi irányok és hitvallások alapján csoportosítja. Ebben a szellemi értelemben rokoni szálakat és kapcsolatokat számon tartó, családfa módján terebélyesedő előadásban természetesen kerülnek együvé ősök és ivadékok: Horatius és Berzsenyi, Aiszkhülosz, Euripidész és Racine, Homérosz, Vergilius, Tasso és Zrínyi.

Ez irodalmi családtörténet ág-bogain áhítatosan követjük kalauzunkat. Ma ő itt a legméltóbb rá, hogy kínált vezető kezét gyermekes ragaszkodással és bizalommal megfogjuk: nem első műve ez, melyet idegenvezetőként helyez az irodalmi labirintus bejárata elé. Annál kajánabb fiúi tapasztalásra szolgál, ha néhol rajtakapjuk, hogy szeretete melegét részrehajlóan osztja el, s ebből kisebb-nagyobb aránytalanságok származnak.

Maga az a tény, hogy költészetről és a voltaképpeni regényről együttvéve nem hallunk annyit, mint a drámáról, Benedek Marcell elemi erejű dramaturgiai érdeklődéséről tanúskodik. (Vagy lehetséges volna, hogy csupán e műfajnak a többivel szemben mutatkozó életrevalóbb voltára figyelmeztet?) – Az előadás kristályos csermelye itt-ott a hegyi patakok módján gübbenőt alkot, vize elmélyül és széles örvényléssel kavarog. Ilyen gübbenővel áldoz Benedek Marcell a görög drámának, a francia klasszikusoknak, Hamletnek, Bánk bánnak, Az ember tragédiájá-nak, Adynak. Ezek valóságos kis esszék, az érzékeltetés és meggyőzés remekei. Tolla átforrósodik, ő maga hol Hamletbe, a „magányosság és rokontalanság” hősébe olvad bele, hol pedig a nemzet s a király kettőssége közt őrlődő Bánkba, vagy a Tragédia Ádámjába, akiben a kivételes ember végzetességét látja. Ezzel szemben például a Faust mellett ugyanez a csermely egy-két bukkanással rohan tova: Rilkét Stefan George után egyetlen kis hullámmal intézi el: „A nyomában járók közt legnagyobb művész R. M. Rilke”; az Apollinaire-nek szentelt hat sorban pedig inkább a költő termékeny „zavarosságát” méltatja figyelemre, elhanyagolva a látszólagos és többnyire akart „zavarosság” alól kibukkanó, szokatlanul termékeny lírai televényt s a belőle kiinduló művészeti forradalmat; Krúdy Gyula pedig kevesebb szóra érdemesül, mint a francia vagy magyar színműipar egy-egy kérészéletű mesterembere.

Mindezt valaki – aki a tudományos tárgyilagosság rideg zuzmó-zónájában otthonosan érzi magát – gyöngeségnek vagy hézagosságnak is minősíthetné. Mi azonban hajlandók vagyunk e tudósi „fogyatékosság”-ban egy hiteles író és érző ember szellemének csapongását látni. Ilyen természetű mű csak ezekkel a szubjektív képet sugárzó tulajdonságokkal válhatik kedvcsinálóvá, lelkesítővé. Tudjuk, hogy nincs ízetlenebb, sótalanabb-borstalanabb valami az egy-kaptafára vert, rideg jellemzésekkel megtömött szokvány-irodalomtörténetnél, melyben a szerző az írók művét a születés és halál évszámai közé satuzva, bizonyos hierarchikus sorrendben, kimért sorokra porciózva vonultatja fel – s hogy mi sem tévútra csábítóbb s egyoldalúságra nevelőbb, mint a csak-rajongásra és csak-ellenszenvre épített irodalomtörténet, amelyben a szerző korszakokon át saját egyéniségét keresi és ünnepli! Benedek Marcell műve e két véglet közt foglalja el a legszerencsésebb helyet. Hézagai, ismétlem, vannak: de lehetséges, hogy a szerző sem tekinti könyvét véglegesnek, hisz maga mondja, hogy „az író egész életében ugyanazt a könyvet írja”; ne nehezteljen hát, ha úgy érezzük, hogy könyve – például a csodálatos Rilke művének megmutatása nélkül – nem tartható befejezettnek…

Ismétlem, ez csak kívánalom, nem kifogás. Annyira tiszteljük Benedek Marcellt, hogy minden általunk tisztelt íróról szeretnők véleményét hallani.

A könyv irodalomtörténeti része előtt fontos alapfogalmakat tisztáz, a szerzőre jellemző gyémántos csillogású, megbecsülhetetlenül világos előadásban. (Író és irodalmi alkotás, Vers és próza.) A végén pedig az irodalom határán mozgó tudományokkal, majd a stílus mibenlétével ismerteti az olvasót, jutván e fejezetben a hozzáértés és csalhatatlanság „Empireumába”. Hasonlóan éles és villogó sugarakkal világítja meg a szerkesztés mások számára áthatolhatatlan titkait.

A könyv legfőbb értékét azonban az adatszerűségen és stiláris magasrendűségen túl a szerző minden megállapításából kicsengő humanizmusa képviseli; olvasóinak leginkább erre a hangra kell figyelmezniük, ebből származhatik rájuk igazi művelődésbeli gazdagodás.

A „luxus-tanár” Kuncz Aladárról

1972 áprilisában, nem sokkal a Szappanyos Gabriellával folytatott beszélgetés megjelenése után, az alábbi levelet kaptam Kuncz Aladárnak egy hajdani tanítványától, Bán Endrénétől:

„Kuncz Aladárról szóló írásában azon tűnődik, él-e még valamelyik tanítványa. Nos, büszkén jelentkezem, no persze nem arra vagyok büszke, hogy élek, bár ez sem csekélység a mi generációnkban, hanem arra, hogy tanítványa lehettem… Ha érdekel valakit az a kevés, amit tudok róla, szívesen elmondom.”

Bán Endréné levelét valóságos irodalomtörténeti vonatkozású „értéklevélnek” tartottam – s ehhez képest tettem is el olyan jó helyre, hogy csak két és fél év múlva került ismét a kezembe. Köteles mentegetőzés és magyarázkodás árán sikerült elnyernem bocsánatát – és szaván fognom a vallomásra jelentkezőt.

Az a „kevés”, amit tud róla, arra volt gyanús, hogy Bán Endréné valami rendkívül jellemző, még fel nem derített mozzanatot vagy adatot rejthet a francia internáltságból visszatért s a társadalomba, irodalomba éppen hogy beilleszkedő Kuncz Aladárról.

Hét darab, 1923–24-ben, már Kolozsvárról Pestre küldött Kuncz-levél ugyanis egy meg nem nevezett nőnek állít akaratlanul emléket, többször is kifejezésre juttatván, hogy valósággal előle menekül vissza szülővárosába. (Szappanyos Gabriella tudott a nőről: húsz-huszonkét év körüli, budatétényi vagy nagytétényi lakos volt…) Nos, Bán Endrénétől e nő pontosabb kilétét vagy Kuncz Aladár körüli szerepét illetően is reméltem némi felvilágosítást. Ez a reményem azonban csak vajmi ködös-fátylas formában teljesült.

Annál érdekesebb viszont az a „kevés”, amit látszólag kristályosan rögződött, el nem homályosult emlékképek alakjában őrzött meg, és a beszélgetés során fel-felszikráztatott. Az új élet küszöbén vergődő és a társadalommal a legkontrasztosabb helyzetben érintkező Kuncz Aladár egyénisége és alakja áll elénk – egy luxus leányiskola fülledten-pazar környezetében!… Mintha a Fekete kolostor-ban látott álmai közül valósult volna meg a legmerészebb: hetente kétszer tíz-húsz áhítatosan élveteg, virágzó lány árnyékában, egy nagy asztal körül! Valamiféle „Kínok Kertje” ez is: a hírhedt századvégi francia bestsellerből kimaradt fejezet. Nem csoda, ha ez a környezet rendkívül zaklatóan hatott reá, és újfajta próbák, ha nem is éppen megpróbáltatások elé állította.

A Försterné alapította és vezette Bulyovszky utcai (ma Rippl-Rónai utca) Leánynevelő Intézetről van szó; a tízes évek eleje óta egy előkelő, századvégi kertes villában működött. Ahogy Bán Endréné meghatározta: „Luxus-iskola volt, melyben luxus-tanárok luxus-leányokat tanítottak”. A tanári kar tagjai közül az angoltanárnőre (Bertha von Greiffenstein baronesse-re), a franciatanárnőre (egy Pallavicini grófnőre) emlékszik – továbbá két íróra: az egyik Füst Milán, a másik Kuncz Aladár. Csak humán tantárgyak voltak – történelem, magyar irodalom, művészettörténet, kultúrtörténet, nyelvek, zene – még matematika sem! „Általános műveltség volt a fontos.” Érettségire az intézet nem jogosított, a növendékek bizonyítványt sem kaptak, csak úgynevezett minősítést…

Érdeklődésem aszerint fokozódik, ahogy egy-két mondattöredékből, jelzőből, utánzott mozdulatból egyre élesebben kezd elém állni és kamaszkori emlékeimmel kontrollálhatóan megelevenedni Kuncz Aladár.

Kérdéseim nem lehetnek módszeresek; előregyártottak sincsenek. Tehát alkalmazkodom a kisebb-nagyobb kanyarokat vető emlékezéshez, és lehetőleg folyamatosan jegyezgetek. Az alábbiakban dőlt betűkkel jelzem, amit szó szerint sikerült papírra vetnem Bán Endréné mondataiból és kifejezéseiből: valósággal sugárzik belőlük az egykori tizenhat-tizenhét éves diáklány, Bőhm Sárika rajongása a sápadt, enervált megjelenésű Kuncz Aladár iránt, akinek, több jel szerint, ő lehetett a kedvence… És ahogy szemben ülök vele, nem is olyan nehéz a hajdani kecses idomú, kreolos szépségű, eleven szemű leányintézeti növendéket látni benne, akit Kuncz Aladár is láthatott.

Mindezt előre kellett bocsátanom, jelzendő, hogy egy nem titkolt lánykori rajongás aranykeretbe foglalt Kuncz portréját ismertem meg, és közlöm itt (Bán Endréné beleegyezésével), ehhez képest az adatok ellenőrzését megkísérelni is illetlennek tartanám. Fogadjuk el „hitelesnek”, még ha imitt-amott egy-egy dátum vagy részlet, szigorúbb mértékkel mérve, nyilvánvalóan helyesbítésre szorulna is.

– Két évig voltam a tanítványa. 1921 szeptemberétől 1923 júniusáig. Ő volt az intézetben a magyartanár. Tudja, ki volt az elődje? Füst Milán!… Csak arra emlékszem, hogy mindig dühös volt, hogy egyáltalán tanítani kell.

– Kuncz Aladár hetenként kétszer tanított, magyar irodalmat, és csak a délelőtti órákban. Majdnem végig csak Adyról beszélt. Főleg Ady szimbolikáját magyarázta nekünk, de nemcsak A fekete zongorá-t, hanem a Héja-nász-t is: ami nem éppen kislányoknak való téma volt. Ez nem volt véletlen!… És azt is Kuncz Aladárnak köszönhetem. hogy elintézte, és tagja lettem a Nyugat-barátok körének, tizenhat éves koromban! Minden csütörtökön a Británniában Ascher szavalt, és Nagy Endre lépett fel, és beszélt az ő hiperpacifista dolgairól…

Egy-két újabb kérdéssel Kuncz pedagógiai módszerét firtatom. Bán Endréné egy kissé naiv, de rendkívül jellemző viszontkérdéssel kezdi válaszát:

– Mondja, volt egyáltalán tanári diplomája Kuncz Aladárnak?… Merthogy nem tanár módjára tanított, az biztos, sőt nem is kislányoknak való módon! A előkelő tanári karral nem nagyon érintkezett, sem a vezetőséggel – ő csak jött és ment. De az a kötetlen előadói stílus, amit az intézet megengedett, nagyon megfelelt neki. – Én voltam a kedvence. Például: ha dolgozatot íratott, minden lánynak más-más témát adott: így nekem is adott egyet. Megírtam, ő megdicsért érte, de egy hét múlva ugyanannak a témának az ellenkezőjét adta fel, vagyis ellenkező szempontból – én pedig mindkét változatban ugyanazzal a lelkesedéssel írtam. „Magáért kár, kisasszony, mondta erre, mert magából kitűnő újságíró lenne, de férjhez megy és elhülyül.” – Igen, szó szerint ezt mondta, nem, nem finomkodott – „Elhülyül, mint a többi”, ezt mondta.

Belenyugszom, hogy az internáltság viselt világfi-tanáríró, a kolozsvári tankerületi főigazgató fia, ezzel a kissé durva igével figyelmeztette tizenhat éves kedvencét az asszonysors kockázataira. (Az emancipáció híve volt?) És hogy megtudjam, nem fájt-e neki akkor, vagy talán később, ez a keserű általánosítás, igyekszem beljebb hatolni a Kuncz Aladár-i kötetlen stílusú pedagógia rejtelmeibe.

– Nem, nem volt abban az intézetben semmi hospitálás, árgus tekintetű ellenőrző vizsgálatok – mondja. És a szabadosságra olyan példát hoz fel, hogy hitetlenkedve hallgatom.

– Padok ott nem voltak, sem katedra. A lányok egy hatalmas kerek asztal körül ültek. Kuncz Aladár is egy ugyanolyan széken. (A lábát keresztbe tette? – kérdem, mert erre a jellegzetes szokására jól emlékszem.) – Igen, ez szokása volt. S az is, hogy a jobb kezével, melyen két ujja csupa sárga volt a nikotintól, bizonytalan mozdulatokat tett, mintha minduntalan legyintett volna… Szóval a nagy asztal körül ültünk, és nem padokban, és ettől intimebb volt a kapcsolat. Kuncz egyszer elmesélte: írók és újságírók közt ült még jóval 1914 előtt Nagyváradon, abban a híres kávéházban… Ady, Lackó Géza és a többi is mind költő volt, legalábbis akkor – és ez a storyból ki fog derülni –, és volt ott egy kasszírnő, aki mindegyiküknek nagyon tetszett, és mindegyikük szívesen, hogy is mondjam csak, elment volna vele. Erre elhatározták, hogy mind írnak egy verset ahhoz a nőhöz, és akinek a versét a legjobbnak ítélik, az menjen el a nővel… Hát hozzáfogtak verset írni, és amikor elkészültek vele, beledobták egy kalapba. Laczkó kivette az elsőt és elolvasta: „Mit bánom én, ha utcasarkok rongya” – így kezdődött és Laczkó végigolvasta. Aztán ezt mondta: „Ezek után ugye, mi nem pályázunk?” – És több verset nem is vettek ki a kalapból. (Az anekdotát megkérdőjelezés nélkül adtam vissza. Cáfolhatósága, ebben a formában nyilvánvaló, s az is, hogy Bán Endréné évszámot, neveket találomra említ benne.) – Ezt mesélte. De úgy, mintha nem vette volna észre, hogy leányoknak, tanítványainak mesél. Ő egyenrangú félnek tartott bennünket… Kisasszonynak szólított.

Egyenrangú felek! – sóhajtok magamban. A harminchat éves, szörnyű emberi és férfisorsot próbált pokoljártas írótanár, alig két évvel a női testet csak kínzó álmokban fel-felkínáló internált élet után: az egyik fél; a másik: a vele szemtől szemben, testközelben izgő-mozgó, jól ápolt, kíváncsi, kellőképpen sznob és kalandszomjas leánykoszorú. A „Kínok Kertje” ez, csakugyan, még ha a sokkal rafináltabb, kínai környezetben játszódónak csak távoli, enyhébb, elpolgáriasult pesti változata is… Ne csodálkozzunk hát a kockázatos pedagógiai divagációkon vagy miken, inkább azon, hogy Kuncz Aladár semmiféle személyes emlék, sem a korabeli fáma szerint nem lett e kívánatos nyájacska prédára vetemedő, kiéhezett farkasa. Az én csodálatomat Kuncz Aladár iránt és szolidáris megilletődésemet sorsa felett csak fokozza ez az emlék. Fénykép nem maradt fenn vagy nem került még elő ebből a korszakából. Ezért az előbbi jelzések után alaposabb személyleírását kérem a hajdani tanítványtól:

– Sápadt, enervált megjelenés. Lézser (sic!) elegáncia. Bizonytalan kézmozdulatok, legyintések. Cigarettás kéz. Ha arra gondolok, hogy mivel azonosítsam – a Törley-reklámmal! Arra a tartásra gondolok. (Nb. egy báva tekintetű, elpilledt ficsúr ült pezsgős palack előtt, ernyedten csüngő kezében mutató- és középső ujja közt kígyóvonalban füstölgő cigaretta.) – De ezek csak külsőségek, ugyebár! Őneki a szellemi kisugárzás volt a lényege. Mindegyikünk rajongott érte. „Ezt K. A. mondta” – hivatkoztunk rá gyakran, és olyankor nem lehetett más vélemény.

És végül egy olyan emlékről számol be Bán Endréné, amely már nem a leánynevelő intézet nagy kerek asztalánál költözött a rajongó tanítvány lelkébe, hanem felnőttek között, ahogy mondja, mondén környezetben, talán éppen rajongása tetőfokán. Így történt: Szüleim egy koranyári vasárnap délután elvittek Nagy Endre úgynevezett Nyári Kabaréjába, a Városligetbe. (Kollégerszky Café-Restaurantjában működött.) – Sokan voltak, előkelő közönség. És egyszer csak megpillantottam Kuncz Aladárt egy nővel! Képzelheti, milyen érzés volt ez egy tizenhét éves idealista diáklánynak…

Megpróbálom elképzelni, s talán sikerülne is, ha nem asszociálnék hirtelen arra a bizonyos nőre, aki elől Kuncz még abban az évben, röviddel a tanévzárás után, Kolozsvárra menekült. És személyleírást kérek, életkort, bármiféle küllembeli jellegzetességet, de Bőhm Sárika azon kívül, hogy a nő nála jóval idősebbnek látszott – természetes védekező ösztönnel –, minden egyebet kitörölt az emlékezetéből.

Hunyady Sándor: Magyarországi kaland

A „magyarországi kaland” főleg a most tomboló világháború előtti Magyarországban zajlott: az idegenforgalomra, luxusszállókra és golfpályákra berendezkedett, „újbarokk” társadalomban, amelyben – sajnos – Hunyady Sándor olyan otthonosan érezte magát, ahogy csak egy valamikori szegénylegény képes: csupa elismeréssel s vajmi kevés bíráló tendenciával, egyszóval hálásan azok iránt, akik maguk közé fogadták. Ezek az elbeszélések, akár orrát korszerűen reparáltató pesti dáma, akár fürge velencei csaposlegény a hősük, általánosságban olyanok – (s ezzel nemcsak bírálunk, hanem hódolunk is) mintha egyszersmind fílmszüzsének is készültek volna; csak egy-egy lazítás, hézagolás itt-ott s kész a forgatókönyvük. Magukban hordozzák a nemrég elhunyt kedves író minden erényét és fogyatkozását.

Nagyszerű, ahogy belevág a tárgyba, ahogy megszegi a témát, ahogy mindjárt „az elején kezdi”, s szavait sohasem „ölti egymásba”. Ez alkalmasint a századeleji mesélő elődök öröksége: az életre szóló biztonság. A kisszerű, lakályos építésmódnak ilyetén könnyedségét a mai íróink közül, akik általában az elemzés és nem a cselekmény mívesei, ezt a módszert egy-kettőben ha fellelhetjük, épületei naposak, magasföldszintesek vagy legfennebb emeletesek, alaprajzukban könnyűszerrel áttekinthetőek, pedig nem is „bauhausok”, hanem tágas, századelői családi lakok a város ligetes negyedében. De legtöbbjüknek valami csattanós anekdota a hallja – ebből nyílnak jobbra-balra a helyiségek. Eljárása mindenütt szemmel tartható: kiválaszt egy kirívó társasági esetet – esetleg éppen a kutyák társadalmából – s a kézhez kapott anyaggal csak félig-meddig érvén be, íróilag munkába veszi, toldozza, foldozza, egyszóval augmentálja. Akik közelebbről ismerték, azt is tudják (lásd: Cs. Szabó László búcsúztatóját a Magyar Csillag-ban!), hogy készülő novelláit, frissen történt jóízű esetek formájában gyakran mondta el, csak azért, hogy megfigyelhesse a hatást. Ha sikere nem volt teljes, a témának legközelebb már színesebb változatát lehetett hallani: időközben hozzáadott egyet-mást, vastagította vagy torzította, ahogy ízlése megkövetelte. Ezért érezzük némelyiknél, hogy immár túlzás: a csattanó fokozása a valószínűség, elhihetőség rovására ment. De ez a túlzás még nem volna baj, sőt legfőbb írói erényei közé tartozott: ezáltal volt Hunyady Sándor maga előtt is titkolt, realizmusba bugyolált romantikus. Egyik eszköze a mindenáron való elhitetésre és meggyőzésre a hatalmas hasonlatok gyakori alkalmazása; ezekből jobb szimatú ember gyanítja ugyan, hogy nem a „helyszínen”, hanem bizony csak az íróasztalon, a toll végén születtek, mindazonáltal – talán éppen a lódítást súroló, jellegüknél fogva, mulatságosak, hatásosak. Minden elébe kerülő tárgyról és helyzetről meg akarja mutatni, hogy tudja, mi fán terem. A kültelki ház kapuja alatt olyan szag fogadja, „mintha avas mákos nudli savanyodna valahol”. Remek. Valóban jól eltalálta, gondolja magában az olvasó, pedig esetleg sem Hunyady Sándor, sem ő nem orrontott ilyen illatot a valóságban. Továbbá: a hölgy úgy sír, hogy a könny valósággal spriccel a szeméből. Ez már egy kicsit sok ugyan, de még mindég impozáns nagyotmondás.

A túlzásakat élvezheti az olvasó, de már az ismétléseket nem szereti. Ez az írói hitelességet ássa alá. Kicsit sok az ötvenöt éves bájait mindenféle kínos kozmetikai manipulációval mentő, félig-meddig nagyvilági dáma (esetleg amerikai, esetleg francia, de néha pesti is akad); s megelégeli az ember a vissza-visszatérő nyegle szőke praxi viselt dolgait is. Hát még az a sok kutyakomédia? Ezek egyikének-másikának csak abban az esetben volnánk hajlandók megbocsátani, ha az író, isteni igazságszolgáltatás helyett, a végén keserves kínhalállal költöztetné ki őket az árnyékvilágból. Hunyady Sándor azonban éppen a továbbélés büntetését szabja ki, némi részrehajlással, reájuk. Igazi keresztény lélek kell ehhez, vagy olyan cinikus bölcsesség, mellyel az a magát fokozatosan halálba köhögő jó ember rendelkezett, aki volt. Milyen felemelő érzés fog el, amikor ennyi széllelbélelt dzsentriség és praxiság, bridzsszalon és bukmékerség után egy szegénykórház lepedőszagú fehérségébe érkezünk (Emberi vér), „becsületes” zsebmetszők közé a dutyiba (A kabáttolvaj ebédje), vagy egy orfeum-színpad kulisszái mögé (A színfalak mögül), galambszívű artisták társaságába. Ezek az emberségesebb írásai; érzik, hogy a világfi író is könnyezett. Ezek a maradandóbbak is: tovább hordozzák Hunyady Sándor jellegzetes írói arculatát.

Halász Gáborról

Finomcsontú, törékeny alkatú, csupa ín és ideg ember képe él bennem. Állandó felhúzott szemöldökű figyelés állapotában vélem látni, őrlélekként, nyugtalan, igazságkereső és nagy összefüggéseket felismerő látnokként…

Egyesek Erazmus szellemi rokonát vélték látni benne. Lehet, hogy tévedek, de szenvedélyesebb, érzelmesebb s mi a legfőbb: harciasabb szellemet becsülök Benne én.

Nemegyszer láttam és hallottam fehér könyvtáros-köpenyben, kezében hosszú, hegyes ceruzával, szinte fenyegetően magyarázni a Széchényi Könyvtár valamelyik termében vagy a folyosón – de mintha vívótőrrel bökögetett volna, úgy villogtak és „ültek” találatai… És láttam különböző társaságokban, Rédey Tivadaréknál, Sárköziéknél, Cs. Szabóéknál vagy a Nárday-vendéglő lugasa alatt, mindig választékos öltözetben, többnyire sötét ruhában… És térdepelő helyzetben, rajongó lovagi hódolás pózában is megidézhetem: nagyon szép, fiatal nők lábai előtt…

És – gondolom – sokunknak, akik 1939 tavaszán részt vettünk a zugligeti Disznófő vendéglőben rendezett mulatságon, emlékezetes marad asztalon álló alakja, amint szalonspiccesen egymás után vagy tízszer kurjantja üveghangon, hogy „még egy pohár Mecsekit” – a híres likőrnek akkori plakátfelirata szerint.

Közvetlen emlékeim őróla 1941 májusában megszűnnek. Kolozsvárra kerültem, az Egyetemi Könyvtárba.

Műveivel fennmaradt s csak mélyült a kapcsolat. Ettől az időtől a Nyugat-ban, majd a Magyar Csillag-ban s a Protestáns Szemlé-ben egyre türelmetlenebb, figyelmeztetőbb írásai jelentek meg. A fiatal írónemzedék biztatásai továbbjutásra a megrekedéssel fenyegető egyhangúságból és, előérzetesen, testamentumszerűen olyan tanulmányai, melyekben voltaképp Európától búcsúzik, attól az Európától, melynek értékeit olyan szívós munkával gyűjtötte, akárcsak XVII. századi elődje, Apáczai Csere János, és igyekezett a hazai művelődés közkincsévé tenni. Bartók Béla állhatatosságával küzdött a magyarság felemeléséért és rangjának elismeréséért a világban – és a kor legnagyobb gondolkodóival együtt aggódott az emberiség sorsáért.

Legékesebben szóló, földi hatalom kegyét nem kereső szenvedélyes Írástudónk mártír-koszorús feje kiemelkedik a meszesgödörből, s műve által „a végtelent hirdeti továbbra is!”

Illyés Gyula új verskötete

Kicsi, zsebkönyv alakú kötet, háborús papír, komor borítólap: bizony, annyi luxuskiadás után most koldusköpenyegben indultak országgá legnagyobb élő költőnk új versei. S méghozzá micsoda versek! A bujdosó lelkiismeret 1944 és 1945 szeptembere közötti vergelődésének írott jegyei, a magyar apokalipszis krónikás énekei: állandóan bennük dübörögnek a halál vaspatás lovai.

Illyés Gyulát, mint annyi mást, ez az esztendő nemcsak emberségben és magyarságban, hanem mint költőt is irtózatos tűzpróbára vetette. S e kötet verseinek apróra vétele után sok fájdalmunk és csalatkozásunk kárpótlásaként dagadó kebellel állapíthatjuk meg, hogy ha valaki, akkor Illyés Gyula megállta a próbát. Az országra szakadt, vakon csapkodó villámú történelmi vihar három fázisában: a végét érző, véres nyilas farsang tombolásában, a végkifejletében semmi egyéni érdemre, személyi érzékenységre nem tekintő háború utolsóítélet-szerű harsogásában s végül a „feltámadás szomorúságában” keletkezett versek mindenike teljes értékű, magyarságát és humánumát megóvó emberként mutatja meg.

Ami pedig a költőt illeti: műveinek java részét ismerve, megállapíthatjuk, hogy az utóbbi évek mindinkább elprózaisodó, elszikesedéssel fenyegető, észfogantatású Illyés-versek költőjéből éppen ez új Apokalipszis, az üldözöttség, az alig elviselhető lelki sebek, az átélt borzalmak szabadították fel a tudatalatti sikoltásait és látomásait. Az állandó fájás részegsége, a szakadatlan szenvedés mámora Guillaume Apollinaire pontot, vesszőt elsodró látomásosságában buzogtatta fel belőle a legmélyebb én gejzírjeit. Némely versében pedig éppenséggel a tébolyodott Vörösmarty Vén cigány-ának rekedt hegedűje zokog.

Íme, a „történelemmel farkasszemet néző” költő így rögzítette és hagyományozta az utókorra emberfeletti élményeit. Szomorúság és újjáéledő reménység váltogatja egymást e feljegyzésekben, aszerint, hogy a költő szemtanú az égő Budát vagy a még vérharmatos ugaron meginduló első ekét figyeli-e.

A megpezsdülő életkedv, a régi harc folytatásának parancsa odaállítja az újjáépítők gyűrött táborába. Saját munkája és verejtéke jogán kiált fel, amikor a tavaszváró cinke ezüstharsona-hangján hirdeti:

Jankovich Ferenc: Elégia

Kenyérszegés, 1932. A nagy, nyolcadrét alakú versesfüzetre jól emlékszünk: ott volt annak idején nem is egy Eötvös-kollégiumi diákasztalon. S dereng bennünk egy-egy vitatkozás emléke is: a Párizsban megjelent magyar verseskönyv gyér számú védelmezői a seregnyi megítélők érvei előtt már-már megtántorodtak. Tagadhatatlan, egy kicsit sok volt benne a szándékosan parlagi, és Simon Andor rekedtes hangja még sok helyütt átütött Jankovich Ferenc bársonyos basszusán. Ebben a kötetében – talán éppen a nagyvilági esztendő és a Budapest-élmény reakciója alapján – ösztönös védekezéssel tapadt a röghöz, amelyből vétetett.

A következő köteteiben (Barangoló, 1937, Viharhoz, 1939) verdeső lélekkel kezdte bebarangolni hazánk és kontinensünk egét-földjét. De nagy útjairól mindig feltört, sebes lábbal tért meg, hogy a Dunántúl szent ugarára roskadjon, s onnét gyűjtsön erőt az új barangolásra. Már a Barangoló-ból mindenki megtudhatta (az is, aki a Kenyérszegés keserű és mokánykodó cselédhangját korszerűen erőltetettnek találta), hogy Jankovich földszagú magyarságélménye a legőszintébb és a legtragikusabb. Igazi és véglegesnek tetsző hangját ott hallottuk azután gyönyörű zsongással a Szántód partjainál bársonyos-fekete áradásában.

Milyen is volt ez a hang? Száz közül is meg lehet ismerni. Dunántúli, de csontos, férfias; mintha Berzsenyi legendás mellkasa volna hangszekrénye. Weöres Sándor csokonais, latin-bécsi feminin dunántúliságának ellentéteként, egyéniségéből valami pannon-pogány masculinság dörmögése hallatszik, mely azután az Elégiá-ban kíméletlen és türelmetlen dohogássá válik. Elérkezett a legnyugtalanítóbb férfikor kellős közepébe. De barangolásának pályavonala immár véglegesen a hazai földre hajlik vissza. Emlékező feje még Toulouse egében – de lába nehéz sarat dagaszt: Pöntöle.

A korszak kétszeresen nyugtalanító: mert a világ ezredévre szóló háborúban füstölög, s a költő nem dönthetett afelől, hogy az újnak felkínálja-e könnybe mártott kardját. („Semmi közöm az itt múló világhoz – Az utolsó szál, elszakadt az is…”) Elefántcsonttorony senyvesztő békessége helyett azonban a magánosság és a védtelenség szabad hegyfokát választotta. – „Így ért a világ fölé…” De nyugtalanító az ő életkora azért is, mert a harmincas és negyvenes évek között imbolygó életre hullámszerű támadással tör rá a kétség: megtette-e kötelességét népe s hazája iránt, s ha igen, úgy-e, ahogy – fiatalabban és vadabban – a Kenyérszegés idején követelte volt magától? S ha nem, van-e még ideje a mulasztás helyrehozatalára? Rossz pillanataiban erejét vesztettnek érzi magát:

s később:

Szava ettől a kettős nyugtalanságtól lett foktól fokra vészt-jóslóbb s egyben kíméletlenebb. Háta mögött Vajda János, az üldözött és üldöző „Mont-Blanc-ember” oroszlánfejének árnyéka sötétedik fel, s a mindent-kimondás parancsától nógatva merész szóhasználattal keresi a benne dulakodó táj- és időélmények kifejezésbeli egyenértékesét.

Máskor zilált hozzávetőlegességgel is megelégszik – mintha a festő, hirtelen méregrohamában, behunyt szemmel csapdosná a vászonhoz vastag ecsetét:

Egyre több a lázas látomás. S ha néhány verset célzatosan összefűznők, mondhatnánk: ezek az ő végítéletes Jelenései. A Dunántúl szelíd tájhangulata itt-ott össze-vissza dülingélő apokaliptikummá vadul. (A nyugtalanság éneke, Véres ködök, Mulandóság című verseiben.) Mire kialakultak, ilyen félelmes, szorongásos nagyversekként születtek meg a Vár alatt és Széchenyi emlékezete című költemények, a Szántód partjainál-nak testvérdarabjai.

A fülledt levegőjű látomások erdejében napfoltos, lepketáncoltató tisztás módjára kecsegteti békéltető pihenéssel az embert némely zsongó csendből és békességből szőtt verse. Íme, a nagy versfreskók alkotója, mintha csak kódex-margót illuminálna – égi kékségű és mennybéli aranyú képeit a lélekbe költözteti:

S a szép hangú költőnek megszólalnak és dalt zengenek a chartres-i templom angyalai.

Nemcsak súlyos, szenvedésre hajlamos egyéniségétől, hanem az idő alakulásától is függ, hogy kényszerül-e Jankovich továbbra is apokaliptizálni – avagy a férfikor dele felé, jó dunántúli módon, osztályszemléletre kényszerített, múltat s egyéniséget ziláló jelenéből kikászálódva, fog-e lantján „latinabb” és lágyabb húrokat zsongatni. Úgy érezzük, a megcsendesedés még itt a földön osztályrésze lesz. S a „futó szélben itt marad dala s cirpel a temetők felett”.

Egy fiatal költő olvasása közben

A tizenharmadik versben leltem ezekre a sorokra, itt állapodtam meg legelőször. Úgy találom, Vatai László tökéletesen határozza meg világhelyzetét. Miért is, hogyan is írna különben, ha nem azért a halálos érdeklődésért, mely fölött álmegnyugvással siklanak el a mindennap emberei, s melynek barlangos mélységeibe csak a költő mer fáklyás tudatával leszállani.

Megtaláltam tehát a kényszert, mely minden műalkotásban elsősorban érdekel. S ha ez a kényszer ennyire kristályosan jelenik meg, sőt akkor is, ha csak sejthetem az anyag mögött, az alkotó legtöbb esetben megnyeri rokonszenvemet, s a forma esetleges fogyatékosságáért talán meg is bocsátok. Mert többet várhatunk attól a költőtől, kinek verseiből formai bizonytalansága ellenére, kiérezzük az ösztönösséget, az elsődleges élményszerűséget, mint a virtuózkodótól, ki másodlagos, formai kényszer hatása alatt, néha zseniális külső megoldások segítségével, végeredményben nem csinál mást, mint öröklött keretbe hordja össze olvasmányai tücskét-bogarát. Az előbbinél élmények, kínok szűrődnek le verssé, az utóbbi versélményeket kohol magának kínosan, melyeket utólagos alkalmazkodással igazol.

De lássuk a kötet többi versét.

Vatai morfondírozó költő. Kiköt olyan probléma-partokon, melyek felé talán egy-két év múlva már nem fordítaná költői ébersége kormánykerekét. A mélyrehatolás illúzióját keltve „szőrszálhasogat” kérdéseket, melyek holnap alig érdekelnék. Nem változatos. Amit e kötetben felvonultat, azt talán egy-két év múlva, nagyobb nyelvi felkészültséggel és bölcsebb tömörítő erővel egyetlen nagyobb filozofáló költeménybe gyömöszölhetné. Mostani impresszibilitását inkább elhamarkodásnak nevezhetjük. Az anyag pedig nagyobb küzdelmet kíván és érdemel, s az ellene intézett fiatalos ostromok hihetetlenül edzenek. Vatai mintha könnyebb végét fogná a munkának. Ki önmagát annyira remegtető és kietlen sejtelmekkel már annyiszor szembenézett: merjen szembeszállni a forma sziklában lappangó kísértetével! Versek, melyeknek foszlányszerűsége csak nagyon letűnt irodalmi korszakban lett volna érdemül felhozható, versek, ezek a körülhatárolatlan; cseppfolyós és szilárd halmazállapot között nyuladozó testecskék, hogy állhatnának meg a fogas időben? Gondolati formába tömörített szavak, melyek csak megbirizgálják, megsuhintják a „sejtelmet” magát, hogy adhatnának hálát szülőjüknek, ki tudja, hogy

Néha úgy érezzük, úgy lehet egy-egy versével, mint az anya, ki fiút várt s lánya született: nagy a különbség az önmagában hordozott s a világra jött teremtmény között. És ez nem is nagy csuda: ritka költő az, aki húszévesen már elérkezik addig a magaslatig, hol összhangot teremthet élmény és kidolgozás között, keserves évek, megtagadott, elégetett versek a kilométerkövei s turistajelzései ennek az útvonalnak. S Vatai László még nem jutott el e magaslatig. Azonban jó úton haladását s közeli megérkezését nem egy érdekes, lüktető zenéjű versszak vagy vers bizonyítja. Főleg erős bizonyíték maga a költő, az alak, kit hús-vér szerint érezünk ezekben a versekben és töprengő, morfondírozó, komoly mivoltában nagyon megszeretünk.

Egyetlen könnycsepp mindenekelőtt

Hadak Útja – Tündérasszony vászna

Tündérasszony vászna: így is nevezték a székelyek a Tejutat a múlt század derekán – olvasom egy réges-régi tudományos folyóiratban. Gyönyörű elnevezés, mennyei hangzatú szó, s szép a többi név is, amellyel a magyarok vagy más népek illették még s próbálták felérni „a szivárvány sápadt éjjeli mását”, azaz a Tejutat, de én mégiscsak a Hadak Útjára szavazok ebben a szépségversenyben, s ezt is lássam ott fent, egy nyírfakarós táblára ráróva, ha meghalok. Elmondom, mi magyarázza ebbeli megcsontosodásom.

Réges-régen történt, az Úr 1922-ik esztendejében.

Éjfélre járhatott az idő. A nyári éjszaka hűvössége s a szokatlan éjközépi ébresztetés idegbántó hatása meg-megborzongatta gyermektestemet. Öltözködni kellett szaporán, meginni egy csupor meleg tejet, s szedelőzködni kellett sebtiben, mert a szekér már ott állott a kapu előtt. Álmélkodva, dideregve, szinte még félálomban tettem-vettem, tibláboltam az ezermester molnár, Nagy András uram házában, mely is állott Erdőfülében, a pisztrángos, ingolás, botikós Kormos vize partján, ahol ezen a nyáron ütöttük fel először a sátorfánkat, apám, anyám, öcsém, húgom meg én…

Sokat hallottunk brassói rokonainkról, nagyapám és nagyanyám öreg hozzátartozóiról s gyermekeikről, de, habár idestova hat-hét évesek voltunk, még egyetlenegyet sem láttunk közülük. Innen, a Brassótól húsz-huszonöt kilométerre fekvő háromszéki faluból, végre meglátogathattuk őket.

Hogy a szekér deszkáin vagy szénájában miként foglaltuk el a helyünket, ki látott bennünket induláskor, hogyan búcsúztunk el anyánktól, alvó húgocskánktól – erről semmi emlékem. Félálomszerű bóbiskolásban kezdődhetett s úgy is végződhetett a reggelig tartó utazás.

Az éjjeli szekerezés élményén belül csak egy élményem volt, azt az egyet viszont sohasem fogom elfelejteni.

Valahol – mintha egy hosszú, hosszú székely falu, Bardóc vagy Olasztelek utolsó házikóin is túl lett volna – megláttam fejem felett a milljom csillaggal ékes, roppant nagy boltozatú, éjjel még soha nem csodálhatott eget. Holdvilág nem volt, s mégsem volt egész sötét. Világított az út, s csillogott a Bardóc-patak. Úgy sziporkáztak az égi csudák, úgy nyüzsögtek, ezüstlöttek a mérhetetlen magasságban, hogy lélegzetem akadozni kezdett, valami nagy-erős mindenség-nyomás szorította mellemet. Ha a tenger fenekén ébredtem volna, akkor sem lehettem volna riadtabb s álmélkodóbb. Ment, ment a szekér, kísértetiesen kocogott a ló, amelyet jóformán nem is láttam, bóbiskolt a velünk utazó tanítónő, szundikálni látszott apám, öcsém s a bakon a szekeres is – s én már-már kezdtem azt hinni, hogy álmot látok, a mi csillagos egünk álombéli mását s nem a valóságos, egyetlen és örök égboltozatot. Eleddig csak akkor volt részem látni ilyen rejtelmes és nyomasztó, másviláginak, nem általam valónak mondható csudát, amikor öklömmel szemem nyomkodván, szebbnél szebb, a valóságtól s az eddig látott dolgoktól mind jobban s jobban távolodó ábrák, alakzatok, üveggolyókban folytatódó utak, akváriumban zöldellő tavak, sehol nem létező mélységek és magasságok jöttek elő és tünedeztek a semmiségbe, hogy végül is helyet adjanak a legszebb látomásnak, a kék-csillagú, szemembeli égboltozatnak…

Messziről baljóslatú kutyavonítás hallatszott. De a székelyek mélyen aludtak kicsi házaikban a rengeteg erdők, feketezöld színű, borvizes források táplálta, vas-salakos patakjaik mentében.

Néztem, néztem az eget, s egyszercsak észreveszek valami szivárványszerű, de fátylas-fehér színű hosszú vonalat, mely a kék boltozatot égaljtól égaljig vonulván, pontosan kettébe osztja. Olyan vele, mint á Székelykő kőfolyása Torockó felől: csillag csillag hátán gurult, gomolygott, szikrázott odafent. S mi mind, mind éppen alatta, a csudálatos égi csillagfolyó mentében ügettünk – mintha a lovacskát is ez vezérelte volna.

– Az a nagy fényes vonal a fejed felett, a Tejút: másképpen a Hadak Útja – szólalt meg váratlanul apám jól ismert hangja. Kiéreztem ebből, hogy már régóta figyelheti álmélkodásomat.

– A Hadak Útja – mondá még egyszer, feledhetetlenítő rejtelmességgel. A szavak ősi borzongást kiváltón hatoltak belém. S ha volna valahol a lelkemben egy tábla, amelyre az ilyen gyermekkori új, titokzatos értelmű szavak felíródtak első hallomásra, ezt – a Hadak Útja – ott találnám a közepén, legmélyebbre róva…

Apám mesélni kezdett. Ott, ahol most a sok-sok kicsi csillag fehérlik, Csaba királyfi vonult egykor, Attila királyfi, csillámló patkójú fehér lován. Még a koronája is csillagbütykökkel ékeskedett, s nyomában tenger nép vonult, mind fehér harisnyás, kurtacsizmás, szárnyasbajszú, szikár székelyek. Közülük való voltam, velük egy voltam, az éggel, a földdel, sötéttel s csillogással egy – ahogyan csak a tízesztendős gyermek tud beleóriásodni pillanatokra zsenge lelkével s testével a végtelen világba…

Hogy azután mi módon érkeztünk meg a sokbástyás, véntemplomos, szűkutcás ősi városba – apám szülővárosába, a szász rokonok Brassójába – csak hazudozással tudnám lefesteni. Biztosan aludtam, amikor behajtottunk valamelyik régikapu-utcán; a sok rázás, a friss hajnali levegő elkábíthatott.

Apám aznap délután felvitt bennünket a Cenkre, végeérhetetlen kígyóúton kanyarogtunk egyre feljebb, s alattunk – ahogy a fák közt néha-néha kikukucskáltunk – mind kisebbek, játékszerűbbek lettek a nagytetejű házak. Eszembe jutott a Brassó-külvárosi hatalmas testű medveölő román, akiről nagyanyám mesélt, a Cenk háta megett csalogatta magához medvebőrbe bújva a fenevadakat, aztán jó közelről hosszú vadászkéssel szíven döfte őket – míg az egyik sebzett anyamedve halálra nem szorította… Eszembe jutottak a kísértetek, akik innen ereszkedtek le éjszakánként a városra…

Esteledett. Fent az égen egyre több csillag, lent a városban egyre több lámpa mutatkozott. Hol a mélybe bámultam, hol a magasba: a Hadak Útját kerestem az égen.

De még korán volt. Csaba királyfi népe egyelőre nem mutatkozott.

Egy elesett ifjú emlékére

A minap, áprilisi időjárásban a Corso Umbertón sétáltam. A napsugár eltűnt hirtelen, a város fölé fekete felhő vonult, s hamarosan kövér cseppekben esett is az eső. Egy kisebb, szerényebb külsejű templomot vettem észre, az úttesten átugrottam s beszaladtam. Félcsend, félhomály, mécsesek, tömjén- és liliomillat. Öregasszonyok. Egy mellékoltárszerű fülkében hat márvány mellszobor. A homályból szakállas, Henri IV. ábrázatú, csipkés gallérú alakok tekintenek vizsgálódva rám, a váratlan férfilátogatóra. – Hát ti kik voltatok, szegények? – kérdem magamban, s belépegetek a márványszagú fülkehomályba. Egytől egyig mind Frangepán! Hirtelen Zrínyire s a magyar történelem egyik szomorú fejezetére gondolok. Vajon van-e valami közük a bécsújhelyi halálraítélthez?

Aztán tekintetem egy fiatal daliára esik, aki a jobb fal legkülsőbb mélyedésében áll. Mellét nem csipkés dolmány, de szép veretű páncél borítja, haja antikul homlokába omlik, szeme nyugtalanul a messzeségbe néz. A mellszobor talpazatán megkopott felirat. Elolvasom:

Tehát Délmagyarországon, Szabács viadalánál, élete virágjában esett el ez az ifjú Frangepán, Szabács viadalánál, ahol annyi magyar, olasz és horvát vitéz… A messzi Magyarországra, a nagy világveszedelemre, a déli háború hullottaira gondolok, ahogy az előttem álló márványalakkal hosszan, hosszan szembenézek. Akárhol porlad is a teste: Requiem eternam dona ei Domine!

Emlékezés egy elhibázott márciusra

Egy másik márciusra emlékezünk. Nem arra, melyen Petőfi a Múzeum lépcsőjéről elharsogta a „Talpra magyar”-t, hanem 1941 márciusára, amikor a múlt idézésének szokatlan módján jelentek meg a pesti utcákon a szabadságharc dicsőséges követei: a megtépett, viharvert zászlók, melyek kilencvenhárom esztendeig a moszkvai hadtörténelmi múzeumban álmodoztak a távoli hazáról. A budai hegyekből, a jégtől megszabadult Dunáról süvöltött a rügybontó tavaszi szél, s a szíveket ugyanakkor másfajta tavaszodás fuvallata töltötte meg friss vérrel, reménységgel: egy hatalmas meleg áramlat, mely keletről, a Szovjetunió végtelen térségéről érkezett, s az a széles baráti gesztus indította el, mellyel Sztálin marsall, a Szovjetuniónak Magyarország iránt táplált, cseppet sem ellenséges érzelmeit bizonyítandó, visszaadta a dicsőséges emlékű szabadságharc golyó-mart lobogóit.

A nagy nap reggelén a Keleti pályaudvar körül, a Baross tér aszfaltján tengernyi ember hullámzott, katonazenekar rézhangszerei csillogtak a pazar kedvű nap sugarában, idegesen csöngettek a tömegben el-elakadt villamosok. Tele voltunk emlékezéssel és várakozással. Átkötött fejű, véres mentéjű honvéd hősöket láttunk, amint magasra tartott zászlóval rohannak, s az ostromlott Buda házormairól integetett felénk egy-egy füstös s rojtos rongydarab, a piski hidat, a Branyiszkói-hágó téli vérfoltjait láttuk és hallottuk s Héjjasfalva elesettjeinek halálhörgéseit – mert mindez a szélben csapkodott, mint egy lélekben forgatott film végtelen, remegő szalagja. S láttuk a lavocsnei határállomás szovjet díszszázadát is, a válogatott, kétméteres szőke legényeket, akik ünnepélyes arckifejezéssel nyújtják át magyar bajtársaiknak apáik kilencvenhét rongyos lobogóját. Éreztük és tudtuk, hogy akkor, amikor a szovjet katona és a magyar honvéd keze a vérfoltos zászlórúdon egy pillanatra összeért, lélekben a két haza, a két nép fogott egymással testvérkezet. A nép így érzett, így remélt: a zászlók visszaküldésével kibontakozott a várva várt új keleti politikai tájékozódás körvonala. Azt hittük, végre eljött az az idő, amikor a mesterséges válaszfalak leomlanak, s hatalmas új társadalom barátságára és tapasztalataira támaszkodva megkezdődik nálunk is a szükséges átalakulás.

A Himnusz felzendült, a tömeg tárulkozó lélekkel emelt kalapot, s a könnyező szemek szivárványán át láthatóvá vált a pályaudvar hatalmas üvegboltjából kiáramló, magasra tartott zászlótábor. Kossuth Lajos üzenetének, Teleki Blanka jelmondatának aranyhímes betűi, megkopott címerek, hős dandárok és szabadcsapatok győzelmi jelvényei imbolyogtak és táncoltak a szélben. Perzselt, golyótól lyuggatott brokátfoszlányok duzzadtak, fodrozódtak, mintha csak a hazai levegőtől élet költözött volna a két emberöltő óta halott múzeumi anyagba. Éltek és a nagy ügyet hirdették ismét, melyet szolgáltak volt, s mely ügy elveszhetett akkor, de csak úgy, mint a hamvába haló Phőnix madár, melyet nem megöl, de új életre kelt minden elhamvadás. Nem volt szem, mely száraz maradt volna, nem volt egy lélek az ereklyék árnyékában, mely nem esküdt volna fel némán a szabadságra! S egy idegesen izgő-mozgó, idegenszerű embert, aki nem vette le előttük a kalapját, dühében szinte eltiport a rég kiontott vértől, régi dicsőségtől megittasult tömeg…

Aztán a zászlóerdő megmozdult, s árnyékában a szálas magyar testőrökkel, végigimbolygott Budapest palotasorai közt, felkanyarodott a budai várba vezető szerpentin úton, benyomult az egykor ostrommal elfoglalt Vár szűk utcáiba, s végül elhelyezkedett méltó otthonában, a Hadimúzeumban. Nyomában új életkedv, hála és reménység sarjad az európai háborúk csapkodó tengeréből szigetként kiemelkedő ország fővárosában.

De a jóakaratú emberi terveket egy megbőszült isten végzése elsodorta. S e tomboló Mars szolgálatába éppen az az embertípus szegődött, melynek egyik példánya ott, az ünneplő tömeg kellős közepén, sötét árnyék módján, merényletek és cselszövések gubancával a lelkében, vakmerően nem emelt kalapot a kettős jelképül vonuló zászlók előtt.

S most irtózatos a tudat, hogy ezek a zászlók talán saját hazájukban, éppen az örökkévalóságukat biztosítani hivatott épület romjai alatt tán cafatos ronggyá nyomorítva, összetörve és megbecstelenítve málladoznak, s nem érhették meg a szabadság új hajnalát, melyet – mindennek ellenére – mégiscsak az a keleti nap virrasztott reánk.

A Ferenc-rendiek nyomdájában

Kolozsvár, június 16. Vaskos, kétszázhetven oldalas könyvecske került a napokban a szerkesztőségbe. A fehér címlap piros betűkkel hirdeti: Módszeres magyar–orosz társalgó, összefoglaló nyelvtannal. Szerkesztette: P. Mezei Mór – s alább ugyanez oroszul.

Már a szerkesztő neve előtt a P. betű sejtette, hogy a nyomtatvány összefüggésben van a megújuló s igazi hivatására: a nép minden téren való nevelésére és lelki épségben tartására ráébredő egyházzal. Az impresszum adatai aztán meg is győztek sejtésünk alapos voltáról. Mert az első lapján ez áll: Kolozsvár, Bonaventura kiadás, 1945.

Az adatok, íme, arra a szerzetre vallanak, melynek tagjai mindenre elszántan vállalták az erdélyi sorsot, s Csíksomlyón éppen úgy, mint Kolozsvárt, meghúzódtak évszázados klastromaik zugaiban. Az assisi költő, a Poverello unokái ők, azé, aki a puszta emberi szó fegyverével állt a gubbiói farkasnak elébe…

Kezünkben a Ferenc-rendiek nyomdájának legfrissebb kiadványával, meg sem állunk, amíg a nyomdába nem érünk. Érdekel a környezet, mely minden ódonsága ellenére az idővel ilyen mértékben képes lépést tartani.

Az óvári kolostor ölnyi vastagságú falai még a középkor nyirkos leheletét árasztják, de már bent, a kacskaringós folyosók útvesztőjéből hirtelen kinyíló, világos felső-ablakú nyomdateremben jellegzetes ólomfesték-szag és korszerű felszerelés fogad. Egy másik terem a könyvkötészeté. Az egyik asztalon ott találom a legfrissebb nyomtatvány még kötetlen példányainak halmazát, testvéri egyetértésben a Páduai Szent Antal tiszteletére írt imakönyv piros garmadáival.

A nyomda vezetője készséggel vállalja kalauzolásomat, múltban, jelenben. Mindenekelőtt bemutat Rókus és Ádvent testvérnek, akik éppen könyvkötéssel foglalatoskodnak, s képzett mesterember mivoltukat felgyűrt ingujj és a szerzetes-csuha elé kötött viaszosvászon kötény bizonyítja. Megkérem a vezetőt, aki most az én vezetőm is (mellesleg megjegyezve, akkor került ide a nyomdába, amikor a klastromudvar hatalmas diófái még csemeték voltak), beszéljen valamit a tudós páterről, aki a testes könyvecskét egybeszerkesztette.

– Mezei páter ősz óta éjt-napot eggyé téve dolgozott. A szláv nyelvvel még mint a Csucsa környéki szláv katolikusok lelki gondozója ismerkedett volt meg. Ez a munkája – ahogy ő maga vallja, itt az előszóban – „segítőtárs akar lenni azok számára, akik inkább kézzel-lábbal, semmint szájjal igyekeznek megértetni magukat ügyes-bajos dolgaikban… Át akar segíteni azokon a nehézségeken, amelyek az orosz katonákkal való társalgásban felmerülnek.”

A könyvet szerzetesek szedték, nyomtatták, fűzték…

Valami eszembe jut erről: évekkel ezelőtt egy hatalmas, guillotine-szerű szerszámot mutatott nekem itt a zárdában egy öreg szerzetes. Megkérem vezetőmet, vigyen el a szobába, ahol őrzik, hisz, ha emlékezetem nem csal, ez itt az őse és kútfeje mindennek: Kájoni János háromévszázados könyvsajtója, mely a csíksomlyói zárdából került volt ide.

Elindultunk a félhomályos, zegzugos folyosón. Mintha sziklába vájták volna emberi menedékhelynek, olyan vastagok ezek a falak. Nem csoda, hogy mindmáig semminő történelmi dúlás nem tudott erőt venni rajtuk!

Végre ott állunk

A KÜLÖNÖS FAALKOTMÁNY

előtt. A boltíves ablak régi ólombetűkre világít; faládikákban sorakoznak, jelezvén, hogy tartalmuknak már csak múzeumi jelentősége van. A fal mentén, hosszú asztalon, furcsábbnál furcsább, régi nyomdász-szerszámok: faragott kézirattartó (tenaculum), szedővas, aranyozó pálca – disznóagyarral a végiben. A „guillotine” polcán, egy magasságban a présólom hatalmas gombjával, jókora bőrkötésű könyv: énekeskönyv, 1805-ből, egyike annak a számtalan iskolai és egyházi kiadványnak, melyeket 1675-től fogva ugyanez az emberi verítékkel megszentelt derék szerszám segített világra.

Vezetőm kezembe nyom egy füzetet, mely a csíksomlyói zárdát ismerteti. A Kájoni-féle könyvsajtó fejezetére lapoz. Tekintetem az első kiadvány, a Cantionale Catolicum bevezetőjének ama soraira esik, ahol a szerző művének céljáról beszél: …„hogy az Isteni Szeretetre felindítsa az embereket, és a Mennyei Szent Tüzet felgyújtsa a meghűlt szívekben…”

Íme, némi korszerű változtatással, ugyanaz a hang, mely most, 1945-ben a magyar–orosz társalgó előszavát is áthatja, hisz e mű szerzője is megértésre, vagyis szeretetre akarja „felindítani az embereket”.

De azért mégsem itt, hanem időben jó két századdal feljebb vélek találkozni azzal a szellemmel, mely

A JÓ FERENCES BARÁTOKAT

koronkint el-eljegyezte a haladással. A füzet szerzője – némi fanyalgással ugyan, de – arról is tájékoztat, hogy ugyanez a kezdetlegesnek látszó szerkezet sokszorosította 1848-ban a székely szabadságharcosok kiáltványait és újságjait, a Hadilapot és a Csíki Gyutacsot! S érdemeit nem kisebbíti az sem, hogy Kájoni János szerepét ez időben a zárdafőnök vonakodása miatt egy református prédikátor-kapitány, Bíró Sándor vette át…

A régi fagépezet előtt most hajtunk csak igazán, a nagy idők tanújának kijáró tisztelettel, fejet. Valaha ugyanazt a célt szolgálta, mint tőle nem messzire Gábor Áron ágyúi. S bizonyára az akkori csíksomlyói székely szerzetesek közt is akadt nem egy, aki – a zárdafőnök aulikus szolgalelkűsége ellenére – lelkesen és szívósan nyújtott a református lelkész-kapitánynak segítő kezet, akik testvéri találkozást ünnepeltek a szabadságért való küzdelem igézetében.

Egyetlen könnycsepp mindenekelőtt

1. Nevem-e az eredeti családnév – vagy az Áprily név?

Erre az első kérdésre a legkönnyebb válaszolnom. Az Áprily nevet apám 1920 körül írta versei alá, mikor először jelentkezett velük egy kolozsvári folyóiratban. Ezzel a névvel vált hovatovább ismertté, s mire én, 1930 körül írogatni kezdtem, illetlenségnek, tisztességtelen versenynek éreztem volna az ő nevével fellépni: rám foghatják, gondoltam, hogy apám hírével és nevével igyekszem egyszeriben felröppenni a Parnasszusra, mint Aesopus ökörszeme a sas szárnya alatt. Így, vagyis eredeti nevemmel, önnön képességeimet is ellenőrizhetni véltem, ámbár, meg kell vallanom, elég hamar ismeretessé vált, szűk irodalmi berkeinkben, hogy voltaképpen kinek a fia „bújik meg” a nevem alatt! Teljesen objektív magam-felmérésére ilyenformán az első időkben nem is kerülhetett sor. Valamiféle más, most már harmadik nevet választani az irodalmi pályára: akkor már késő lett volna, s amolyan megfutamodás vagy az úgynevezett „személyiség-megbetegedésnek” kezdeti tünete. Egyébként, ha valakit általában is érdekel az irodalmi álnév használat, Gulyás Pál Magyar írói álnév lexikon-ában mindent vagy majdnem mindent megtalál. Maga az álnévkérdés azonban, csak praktikusan tartozik a bibliográfia tudományához: inkább a lélektanra tartozó jelenség, legalábbis azt hiszem.

2. Hogy költői élmény szempontjából hová sorolom a műfordításokat?

Erre a kérdésre sem nehéz megfelelni, bár bonyolultabb választ kíván. A régi irodalmakból tudható, hogy a műfordítás és az eredeti költői élmény között nem volt oly éles határvonal, mint manapság – már csak azért sem, mert nem volt szerzői jogvédelem, s a plágium – meg plágiumper fogalma ismeretlen. Még Csokonai is vígan át-átköltött magyarra, géniuszának gazdagító, színező elemeivel, egy-egy olasz vagy német verset, s csak az irodalomtörténészek mutatták ki emberöltők múlva, hol lappang az eredeti, s hogyan viszonyul a magyar változathoz. Ez csak a kérdés egyik részére vonatkozik. De beszéljünk a jelenről. Nos, miért ne tételeznők fel, hogy egy idegen mű, megfelelő nyelvtudás birtokában, szépségével, tartalmával valami eredeti élményhez hasonló benyomást tehet az olvasóra, aki történetesen tollforgató? S ha szabad a magam tapasztalatairól beszélnem – bár a tapasztalatok inkább egyéni érvényűek, s még annak is csalókák –, valahányszor olyan versre vagy prózai alkotásra bukkantam, mely igazán szívenütött, s értelmet-képzeletet megragadva hatott rám: olyan izgalom és irigységgel vegyes mohóság fogott el, mint valami ősembert a jó lakomát kínáló őz vagy bölény láttán, melyet ha nem tudott azon nyomban elejteni, barlangja falára pingált, a jelképes megszerzés vágyának kényszerével!

De itt már a harmadik kérdés területét érintjük, mely így szól:

3. Mennyire nevezhető a fordítás önálló alkotásnak?

Amennyire az elejtés izgalma lehetővé teszi közben a hódítás józanságát és szakértelmet kívánó műveletét. Képletesen: az eredeti pontos vagy varázslattal „megszépített” visszaadását a barlang falán. Hát van hibátlan, pontos visszaadás, vagyis tökéletes fordítás? – kérdezhetik. Ebben Péterfy Jenő, az első modern magyar esszéíró, a Szász Károly-féle Dante-fordítást bírálva kételkedett. Aggályait olasz szójátékkal fejezte ki: aki a Divina Commediá-t fordítja, fordítóból ferdítővé válik, a traduttore traditore lesz, vagyis áruló, mert lehetetlen a monumentális eredetit magyarul méltó formában visszaadni! De aztán, egy emberöltő múlva, megjelent a Babits-fordítás, a magyar Isteni színjáték, s ha nem is hibátlan, de semmiképp sem elárulása az eredetinek, és joggal tekinthető önálló alkotásnak. Ilyen önálló alkotásnak számítható a legnagyobb magyar műfordítói előzmény, Arany Hamlet-je is: idők folyamán teljesen összeforrt fordítója nevével, és eredeti művétől úgyszólván elválaszthatatlan.

Az ilyen önálló alkotásnak minősíthető fordítások létrejötte sok mindentől függ; első feltétel, gondolom, bizonyos szerencsés találkozás, mint a szerelemben vagy a házasságban, valami áldott konstelláció, mikor a fordító lelki alkata, nyelvi érdeklődése, stílustörekvése az eredetiben önigazolásra talál, vagyis amikor eleve tudja, hogy munka közben majd a „saját állatát etetheti” – vagy pedig úgy érzi, s ezt is idézőjelben mondom, hogy azt a művet „ő is megírhatta volna”. Ellenben nem hiszem, hogy az „önálló alkotás” rangjáig felérő műfordítások születhetnének a fordító egyéniségétől, eredendő érdeklődésétől elütő művekkel való vergődés közben. De van-e manapság műfordítónk, aki nem szaporított volna ilyen műveket is?…

4. Mi áll közelebb hozzám a műfajok közül?

A vers, természetesen. De nem akármilyen vers, vagyis olyan költői termék, melynek vers-mivolta ritmus és rímek elmés összerakásából ismerhető fel… Hanem annak az alkotói állapotnak és felkészültségnek gyümölcsei, melyekben valami csodálkozás, döbbenet, prófécia, az emberiség sorsáért való aggodalom vagy szerelmi vívódásból fakadó sóhajtás jelenik meg, mégpedig sűrítve, míves elrendezettségben, minden szószaporítás, felesleges nyelvi ornamentika nélkül. Lehet ez akár regényrészlet is, mint például Krúdy Gyula számtalan víziója, borzongató tájfestése, mert hisz ezek, amint tudjuk, vetekednek a legnagyobb költők verses megnyilatkozásaival… Ezzel szemben, s ezt nem dicsekvésképpen mondom, az okoskodó, rideg, praktikus-cerebláris verses termékek megbecsülése iránt, sajnos, sohasem éreztem hajlamot.

Lehetséges, hogy van ars poeticám, de sohasem próbáltam megfogalmazni, még a magam okulására sem, nemhogy közhasználatra merném megfogalmazni. Annyit mondhatok azonban, ha már megkérdeztek efelől, hogy például a híres Verlaine-féle követelményt – „De la musique avant toute choses”, vagyis muzsika, dallam mindenekelőtt – nem tartom kizárólagosnak, habár elismerem, ez is nélkülözhetetlen eleme még a szabadversnek is! „Egyetlen könnycsepp mindenekelőtt” – így kezdeném, ha egyszer megírnám ars poeticámat. S ez a könnycsepp lehet az öröm könnye is, nem okvetlenül a hirtelen fájdalomé, vagy sajgó emlékezésé.

5. Most pedig ugorjunk át az ötödik kérdésre. Szeretem-e a Dunakanyart annyira, mint édesapám szerette?

Attól tartok, kevesebb és erőtlenebb vagyok őnála ebben a szeretetben is. De nem a Dunakanyar az oka – hisz nekem is második szűkebb hazám lett idők folyamán –, hanem én magam, vagyis az, hogy nem érek apám nyomába a tájjal, a természettel, a földdel való azonosulásban, sem az emberekkel való közvetlen jóságú, keresztyéni türelmű és alázatosságú érintkezésben. A Dunakanyar azonban megújuló erőforrásom, magányra, békességre s kiváltképpen csendre áhítozó pesti napjaim menedéke, még akkor is, ha ezt az áhított csendet és békességet nem mindig lelhetem meg, még a legsűrűbb kisoroszi berkekben sem… De ha természeti szépre vágyom, elég, ha néhány szál kankalinért bejárom a visegrádi várkert virányait, a források szabdalta, árnyékos völgyeket, ott, az évszázados gesztenyék között; ha szülőföldem mását akarom megtalálni, a pilismaróti templomdombra sétálok fel, beállok a temető kopjafái közé, félig behunyom a szemem, s teljes az illúzió. A dunabogdányi római rommezőben, a part óriási fűzgyökerei előtt pedig akár a hindu kőtemplomok alá képzelhetem magam. De nem akarok idegenforgalmi propagandát csinálni – pedig, ha ezt a bogdányi romot kiásnák egyszer, vonzana annyi látogatót, mint például a Vöröskő-étterem!

6. Belső kényszer vagy családi hagyomány tett-e íróvá?

A kettő együtt, gondolom. Vagy így is mondhatnám, az lettem, a családi hagyomány, pontosabban: apám költői tevékenysége és szerepe ellenére. Félreértés ne essék: ez csak a kamaszkor mindent tagadó s minden ellen tiltakozó idejében volt így, amikor egy apai igenre két fiúi nem felelt, s egy apai nemre csak azért is igen. Azt azonban nem állíthatom, hogy valami lakatlan szigeten vagy eszkimóviskóban is íróvá alakultam volna. Könyvek, a falon írók, muzsikusok arcmásai, apám-anyám irodalmi beszédtémái, íróféle emberek látogatásai, később értő, megértő és elnéző apai irányítás vett körül. Olyan ez, mintha a fiú az apja műhelyében kezdené az inaskodást, s ha el is kívánkoznék egy-egy pillanatában más műhelybe, a gének, a tapasztalás, a műhelytitkok, a munkaeszközök odakötik. De így is természetes ez bizonyos fokig. Ez volt, elég korán kiderült, az egyetlen járható út számomra. S ez az út most Szentendréig vezetett, nolens volens. Köszönöm a meghívást, érdeklődésüket és türelmüket!

„Látogatóban Jékely Zoltánnál”

Fegyelmezett, szikár, magas, kortalan férfi, éles metszésű arccal, divatot gondosan negligáló öltözékben. Aki először találkozik vele, zárkózottnak hihetné, a figyelmesebb szemlélő azonban hamar felfedezi a tartózkodó magatartás mögött az intenzív értelmi élet, a le nem higgadt szenvedélyesség jegyeit. Magános, mindig sietős alakja ismerősebb a felső-budai utcákban vagy a Lukács-fürdő kora reggeli galériájában, mint a művészeti közélet fórumain.

Író és költő, nemrég elhunyt kiváló poétánk, Áprily Lajos fia, akiben a családi folytonosságon túl egy szűkebb pátria kultúrájának és magatartásformáinak folytonossága is megtestesül, a família legendás művészteremtő vidékről való. Jeles formaművész, akinek egyszerre emocionális és intellektuális líráját már igen korán az ígéretesek között tartották számon a beavatottak. Igazán széles körben pikareszk meseregényei váltak ismertté, és ugyancsak sokan találkoztak vele mint fordítóval, klasszikus és modern költemények, regények és drámák átültetőjével.

A látogatás most azért jött létre, hogy első kézből szerezzünk hiteles információkat személyéről és életéről.

A kérdező: Lukácsy András

Az „Őrjöngő ősz” megjelenése elé

Amikor az ember, különböző megtisztelő s egyszersmind zavarba ejtő felkéréseknek engedve, műveiről nyilatkozik, kénytelen-kelletlen önmaga irodalomtörténészének csap fel néhány pillanatra.

Igen ám, de lehetséges-e ebből a magunkra öltött pózból, mint valami alkalmi katedrácskáról, valóban tárgyilagos vagy legalább szenvtelen megállapításokat és észleleteket közölni? Kitörhetünk-e önmagunkból, kettészakadhatunk-e, bár e szükséges néhány pillanatra is, a hűvös, távlatot adó harmadik személy használata nélkül, mely, mellesleg megjegyezve a lélekgyógyászok megfigyelése szerint némely lelki baj jellemző tünete, s csírája ott bujkál például Kosztolányi kettős felkiáltással kezdődő versében: „Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én!”

Egyszóval nehéz és nem kellemes feladat ez az ön-irodalom-történészkedés. Azonban elismerem, hogy bizonyos helyzetben hasznos kötelesség. S ha az, igyekezzék az ember úgy teljesíteni, hogy közben se meg ne gyűlölje, se meg ne gyűlöltesse vizsgálódása tárgyát…

Retorikus kérdéssel kezdem: vajon kínál-e ez a verskötet az eddigiekhez képest, ha többletet nem is, legalább valamiféle új változatot, új vagy más színt, amiért a kiadó közzétételre érdemesítette? Talán igen, ha mégoly mérsékelten is. Az életkor áldásai és átkai következtében az érés vagy immár a hanyatlás folyamatának bizonyos tüneteit és áruló jegyeit. A vajúdó tavaszok, túl heves nyarak után az „őrjöngő őszök” riadalmát a remélt higgadtabb rés szelídebb tél küszöbén. A hosszabb lélegzetű, nagyot markoló s talán keveset fogó „verses vállalkozások” megszűnése után rövidebb, lazultabb formájú, olykor rímtelen vívódások, döbbenetek szavakba foglalt kivetüléseit – melyek, természetesen, a korábbi fejezetekkel (egy-egy verskötet) alkatian összefüggő lírai „önéletrajz” kiegészítő darabjai… Mintha egy zarándok vagy vándor bizonytalan hosszúságú útja mentén rovásokat és jeleket vetne a fák oldalára, hogy nyomukat követve, ha az Idő engedi, valaha talán gyermekkorába vagy önmagára ébredésének pillanatára visszataláljon.

Az Idő… sebesebben száguld, mint valaha, s a versek értékét is szuverén és befolyásolhatatlan módon változtatja, akárcsak a különféle fémekét vagy féldrágakövekét, úgyszólván országonként, és a szellemi áramlások ősi és új, nagyon kacskaringós „borostyánkő-útján” haladva, ha megérjük, még magunknak is furcsa meglepetéseket okozhat. E tőlünk függetlenül spekuláló Idő-börze mérlegén, tudjuk, a megformálás is nyom valamit, a pillanatnyi értéket nem mindig a puszta anyag dönti el… E felismerés adott hozzá bátorságot, hogy ebbe a gyűjteménybe – vagy ötven újabb vers közé – néhány régebbi verset is beiktassak, főként olaszországi naplóm lapjairól; ezek a két előbbi verskötetből kimaradtak: akkor túl kegyetlen voltam hozzájuk, most talán túl kegyeletes.

Körülbelül hasonló meggondolásból ajánlottam fel a kiadónak egy 1956 első felében elkészült verses történelmi játékomat vagy verses játékomat a történelemmel; az ál-Zrínyi-fiú Erdélyben való ártalmatlan, de Apafi Mihály fejedelmet mégis nehéz próbára állító szélhámoskodását választottam tárgyául, e hiteles, több krónikás és emlékíró feljegyezte eseményt, melynek ürügyén egy kissé széphistóriás stílusban, a magyar barokk múzsának adózva elkeveredhettem a XVII. századvégi erdélyi udvari élet tarkabarka, érdekellentétekkel, intrikákkal át- meg átszőtt forgatagában. S még valami kínálkozott a téma természetéből: kísérlet a nyelvújítás előtti, csodálatosan gazdag, hajlékony és rugalmas magyar nyelv és szókincs felelevenítésére.

A gyermekirodalomról

Szükséges-e közeli kapcsolat a gyermekekkel a gyermekköltészet műveléséhez?

Amint bizonyára azok is tudják, akik e kérdést megfogalmazták: nem feltétlenül szükséges. Erre éppen a legvonzóbb, felnőttekre és gyermekekre egyaránt gazdagító hatású gyermekversek szerzője, Weöres Sándor a példa. Sőt, az ő esetében elképzelhető, hogy – ha öt-hat gyermekes családapa vagy zsivajgó gyermeksereggel vesződő pedagógus volna, meg sem írta volna ezeket a verseket. Weöres Sándornak közkézen forgó gyermekversei, kivált azok, melyeket annak idején Kodály Zoltán karolt fel elsőül és zenésített meg, a költő ifjúkorában keletkeztek: amikor még nagyon közel volt hozzá öreg szülők közt töltött, magányos gyermekkora. Egyetlen játszótársa volt: az a bizonyos Jancsi bohóc. A kis dunántúli falu rozoga udvarházában megállt az idő, s a homályos szobákba alig hatolt be a falusi gyermekek játszadozó társas életének jellegzetes, harsány zsivaja. Ilyesmiben ő nemigen vehetett részt. De amióta megtanulta a betűvetést: írogatott vagy rajzolgatott. Érett költő korában aztán ezt az elsődleges, primitív ihletet rekonstruálta, s ebből merítve írta meg a mindenkori gyermeklélekhez annyira közelálló, játékos, érzelmes, dallamos verseit, amilyen például a Tündér Bóbita, a Galagonya, az Altatódal, a Liba pék, a Száncsengő vagy a Haragosi című. S még valamit, Weöres Sándor gyermekköltészetéről: ha mégoly zárt magányban töltötte is a költő gyermekkorát, a falu mégis beszivárgott hozzá, s ezek a versek ősi módon népies ihletésűek, szókincsük, dallamformájuk, képalkotásuk szerint – és éppen e tulajdonságaiknál fogva plántálódnak tovább minden elkövetkező nemzedékben.

Ha Weöres Sándor példája nem volna eléggé meggyőző bizonyíték arra, hogy a gyermekköltészet közvetlen kapcsolat nélkül is művelhető – hivatkozhatok Charles Lamb angol íróra is; agglegény életet élt, vénkisasszony nénjével egy fedél alatt, s hogy, hogy nem, mégis ő görgette-kerekítette mesékké a gyermekek számára Shakespeare bonyolult színműveit. Ő is saját gyermekkorára támaszkodott, gondolom, e vállalkozásban.

Milyen élmények váltják ki egy-egy gyermekvers vagy mese megírását?

Erre a kérdésre kénytelen vagyok a magam tapasztalataival is előhozakodni, bármennyire szerettem volna elkerülni a szubjektív hanghordozást.

Azt hiszem, belső és külső élmények közt kell mindenekelőtt különbséget tenni, ha mégoly durva is az ilyenfajta elhatárolás ihlet és ihlet között. Belső élménynek tarthatjuk az emlékezés bizonyos állapotát, amikor is a gyermekkor valamilyen hangulata vagy eseménye merül fel, álomból vagy a hétköznapok mozzanataiból. Ilyen ihletésű például a Falusi reggel vagy a Gyermeki alkonyat című versem. Ezek s még egy-két hasonló régebbi vers, hogy úgy mondjam, a magam szórakoztatására íródott, semmiféle közönséget, tehát gyermeki közönséget sem láttam magam előtt.

Az ötvenes évek elején azonban gyermekeim már óvodáskorúak voltak. Az ő játék-, mese- és álomélményeik – tehát külső élmények – hatottak rám olyan mértékben, hogy megpillanthattam bennük azt az örök életű mesefát, mely minden új nemzedékben kilombosodik. Akkoriban ismerkedhettem másodszor – először a magam gyermekkorában ismerkedtem volt, de természetesen tudatosság nélkül, naiv fokon – a gyermeklélek több dimenzióban puhatolódzó, a világ dolgaiban és jelenségeiben eligazodást kereső erejével, amelyben talán a mitológia gyökereit láthatjuk.

Erre példaképpen elmondanám egy hosszabb verses mesém keletkezésének előzményeit.

Leányom ötéves lehetett, amikor távoli szülővárosából Visegrádra került, nagyszülei védőszárnyai alá. Az előző környezetben már-már eligazodott, itt azonban, merőben új környezetben, a hatalmas várromok, a félelmetes nagy folyó és közeli erdők világában új fogalmak vártak reá. Hallott Nagy Lajos királyról, Mátyás királyról, Salamon királyfiról, aki börtönben fejezte be életét, látta a feneketlen kutat a felső vár romudvarán… Sok mindent megértett, csak éppen az idő, a múlt, az évszázadok ejthették zavarba – és természetesen a történetek hősei, akiket nem tudott hirtelenében, ikonográfiai támpontok segítségével sem, ismerősei közé besorolni… De mi történt? Az álom, a nálunknál sokszor bölcsebb, tárgyi akadályokat nem ismerő álom segítségére sietett: a meredek szőlőhegy kacskaringós ösvényén – s most az ötéves kislány szavait idézem, aki lázasan igyekezett rekonstruálni, szavakba foglalni csodálatos látomását – eljöttek hozzá „biciklin bonultak a királykák, sok-sok, és jött egy majomka is velük, az rolleren bonult”… S aztán játszadozni kezdtek az udvaron, az ott talált, nappal eldobált játékszerekkel, labdáztak és kergetőztek, és az egyik királka, akit Cendrőnek hívtak, hogy, hogy nem, beleesett a kútba… Kiderült, hogy ezek a főrangú látogatók – amikor személyleírásukat kértem – a szomszéd nyaraló gyermekeihez hasonlítanak.

Ez volt tehát az „alapötlet” a Csunyinka álma című verses mesémhez. A Cendrő nevet csak később fejtettem meg: Szentgyörgy törvényszerű leegyszerűsítése, ugyanis mindez a Szentgyörgypuszta nevű határrészben történt. (Úgy lett a Szentgyörgyből Cendrő, ahogy a Sándorból Sándro némely vidéken…)

Még annyit ehhez, hogy a környezetünkben lévő gyermekek meseigénye is termékenyíthet, nemcsak mesealkotó fantáziája. Sőt, maguk a gyermekek is szeretnek „mesét mondani”, esetleg éppen szüleiknek vagy testvéreiknek, s amikor fantáziájuk egy-egy ponton elakad, vagy szókincsük hiányos, hálásak, ha átsegítik őket ezeken a gübbenőkön. Az ilyen valóban gyermekmesékben tetten lehet érni a már feldolgozott s a még idegen ismeretanyag olykor mulatságosan motívumtévesztő keveredését.

Felnőtt meseíróknál azonban az ilyen motívumtévesztés többnyire képzavar vagy tárgyi ismerethiány eredménye. A műmesékben elég gyakori eset… Kormos István, a Vackoros Kormos, akinek a nevét minden óvónőképzős ismerheti, ilyenekből egész csokorravalót gyűjtött össze. Egy immár világgá ment költőnk hangulatos falusi ihletésű költeményében ugatnak az esti kutyák és a „sövény felett búsan száll az ártány”. Vagyis e törekvő városi költő falusi versében szárnyas disznó született, talán a Pegazus, a Szárnyos Ló, mintájára. Egy szapora meseírónő apró mesehősét valahogy így jellemzi: „kicsi ez a leány, éppenhogy anyányi…” Nem hiszem, hogy ezeket a szerzőket a gyermekekkel való közvetlen kapcsolat ihlette volna, inkább „belső kényszerből” ragadhattak tollat… akarom mondani, írógépet.

Az utolsó kérdésre, hogy véleményem szerint van-e szakadás az idősebb s a fiatal generáció között, nem is próbálok objektív választ adni. Ide szociográfus látószöge és megfigyelései kellenének, olyané, aki gyökerükig ismeri a társadalmi erőket, és nem személyesen átélt esetlegességekből, hanem statisztikákból vonja le következtetéseit. Egyébként a szakadás nyilvánvaló, s minden jel szerint mélyebb, mint amilyent a régebbi társadalmak átéltek. Képletesen szólva: napjainkban szakállas fiúk néznek farkasszemet szakálltalan apákkal. Ez régebben megfordítva volt… Mindkét félnek, vagyis az idősebbeknek s a fiatalabbaknak egyaránt mentsége, hogy a technikai civilizációban a változtatások s az állandó kísérletezések magával az emberiséggel olyan természetellenesen gyorsak és olyan arányúak, hogy egyik fél sem követheti őket normális reakcióval. Érthető hát az idősebbek tartózkodása, még ha nem is mindig bölcsességgel, hanem kényelemszeretettel vagy éppen meszesedéssel magyarázható. A fiatalok egy része viszont sokszor olyan buzgón és lázasan vagy olyan gyermekies majmolással igyekszik lépést tartani a rohanó változásokkal, hogy szellemi emésztésük megzavarodik; külsőséges divathóbortba esnek, s ellenségessé teszik szüleiket, nevelőiket. Kitagadottság, meg nem értettség szenvelgésével büntetik a társadalmat, végső fokon saját magoknak okoznak kárt, de mindezek ellenére próbáljuk meg remélni, hogy lehiggadásuk húsz- és harmincéves koruk között bekövetkezik, s a káros hatásokat kiheverve, a jót és hasznosat tovább vive, kiforrják magukat és valahogy eligazodnak a megállás nélkül változó világban. De ez csak amolyan kegyes óhaj, rózsaszínű utópia… A jelek nem éppen biztatóak. Mélyebbre hatolni e kérdésben nem tudok, de nem is kívánok. Örülnék azonban, ha a hallgatóság soraiból valaki bizonyítani tudná, hogy aggályosságom nem eléggé indokolt.

Leggyakoribb élményeim?

1. Ha úgy lépne be, hogy semmit sem tud rólam, mit mondanék magamról? Lehetséges, ijedtemben azt mondanám, nem is én vagyok az, akit keres… Kvietált tengerész vagyok, és színesen kezdeném ecsetelni a hajótöréseket s különféle viharokat, melyek végül is e szigetre vetettek… a hatalmas budai ház negyedik emeletén, a külvilág egyre vadabbul paskoló zajhullámai közt… Persze, hamar gyanút fogna, mert nem sokáig győzném képzelettel, s különben is miféle tengerész lehet az, aki ha mégoly hetvenkedve is, csak viharokról és hajótörésekről beszél, és történeteiben vajmi csekély szerep jut az idillnek, a jóízű kalandnak s a révbeérés tártkarú, boldog pillanatainak?

Valahogy így zajlana, ha mint ismeretlenhez lépett volna be hozzám. Aztán, egy-két feszegető kérdésére bizonyosan beismerném, hogy tévútra akartam vezetni, csak azért, hogy ne kelljen első személyben, köldöknéző önszemlélettel, leplezetlenül magamról beszélnem. És nyugtalanul keresném a szót, mely szabatosan kifejezi foglalkozásomat vagy hivatásomat, s megvillanna egy pillanatra az irodalmár, de erősen nyelvújítás-íze miatt elvetném; a költőt sem merném kimondani, hisz én magam is csúfolkodtam egynéhányszor azokkal, akik túlságos hangosan hirdetik költő voltukat; végül talán az író-nál állapodnám meg: sokan megszenvedtek érte, hogy azok – s olyan fedezete van napjainkban is, hogy vállalhatom, és szeretnék mindvégig méltó lenni rá.

2. Leggyakoribb élményeim?… Hát máris megbánjam, hogy nem tartottam magamon egy kissé tovább a tengerészség viharköpenyegét?… Ha a múltat kérdezné, talán szerelmekről regélnék… Ezek külső és belső élmények is voltak egyszersmind. Sokszor olyannyira belső élmények, hogy versekké váltak, keserűség és bűntudat lázában, kétségbeesett ragaszkodás vagy még kétségbeesettebb menekülés egyensúlyzavarában… Hogy tengerésznyelven fejezzem ki magam: túl sok bizonytalan hajózás volt nyílt vizeken, és nagyon kevés nyugalom, biztonságos kikötőkben! Ha furcsállná, hogy múlt időben beszélek, emlékeztetnem kell arra, hogy első kérdésére adott válaszom elején kvietált tengerészséget emlegettem! Elég volt hát a viharokból és hajótörésekből…

3. A következő kérdésre, hogy sűrűn vagy ritkán írok-e? – azt hiszem, részben már az előbbiekben megfeleltem. Tehát ritkán, egyre ritkábban írok. Inkább olyankor, amikor valami már megélt vagy megélthez hasonló helyzet vagy hangulat jelentkezik, az álomnak más látószöget, szokatlan távlatot nyitó vagy ijedelmet okozó erejével. De az ilyen mélyről jövő élmények sem válhatnak mind verssé: némelyik, epikus vagy drámai elemeinél fogva, novellának kínálkozik… külső élmények is inspirálnak, természetesen, ha egyáltalán lehet az ilyen termékenyítő pillanatokat és helyzeteket éles határvonallal külső és belső élményre választani. Pontosabban fejezném ki magam, ha úgy jellemezném a mostani periódust, hogy egy-egy versemben vagy akár novellámban több tapasztalat és emlékréteg van jelen, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. És úgy érzem, az álmok hordozzák mindenkor a legtöbb emléket és tapasztalást… Ezért tulajdonítok nekik különös jelentőséget.

4. A költő (vagy az író) és anyanyelvünk jelenlegi helyzete… Valóban bölcsészkoromban francia és magyar nyelvi és irodalomtörténeti tanulmányokat is folytattam… Az, hogy írásaimban, úgyszólván a kezdet kezdete óta, a köznyelvben ritka vagy szokatlan szavak és kifejezések szerepelnek, ebből a filozopteri tudatosságból is következik, nemcsak abból, hogy Erdélyből származom…, valamint abból, hogy a harmincas évek költői nyelvét egy kissé túlfinomultnak, színtelenedőnek éreztem… A XVI. századi francia Ronsard és köre, a Pléiade nevű költőcsoport, már akkor tudatosan hirdette a még régebbi nyelvből való táplálkozás és megújulás hasznosságát. Csokonai is régies és népies elemekkel védekezett korának szenvelgő, finomkodó stílusa ellen… Arany János is bölcsen kerülte a nyelvújítás elburjánzó túlzásait: a bihari nyelvet előbbrevalónak tartotta, s elég gazdagnak a legárnyaltabb érzések kifejezésére is… Ezek a példák bátorítottak… olyannyira, hogy műfordításaimba is megpróbáltam beiktatni egy-egy kihalt vagy a köznyelvben ismeretlen tájszót, amiért is sokszor ért a „modern neológusok” részéről rosszalló figyelmeztetés…

5. Arra kíváncsi tehát, miféle káros vagy ártalmatlan szenvedélynek hódolok? Gyógyíthatatlan horgász vagyok. S hogy mennyire az, abból is látom, milyen izgalom fog el, ha erről beszélek. Azért ne ijedjen meg, ezen a téren sem szokásom szakmai előadásokba merülni, és azt sem állítanám magamról, hogy a horgászat minden csínját-bínját ismerem… Inkább a lélektani részét érinteném ez esetben, a rugókat vagy gyökereket, melyeikből ez a passzió származik – a gyermekkort, természetesen.

Akkoriban, hegyi patakokban, kiöntésekben, holtágakban jóformán ősi módszerekkel s mindenféle halász-szerszámmal fogdosták a halakat, még magam-gyártotta szigonnyal is – s valami ősemberi vadászösztön, hogy ne mondjam, a fiúgyermekek szadizmusa volt a hajtóerő… De húsz-harminc év alatt mindjobban erőtlenedett ez az ősemberi tényező… Mostanában inkább az egykor nagy izgalmakat kínáló környezet, a vízpartok, a gátak, a berkek emlékidéző világa vonz, a gyermekkori gondtalanság illúziója… A magamfajta horgász tehát nem okvetlenül azért ruccan ki, néha távoli vizekre is, hogy vergődő, véres vízilényekkel térjen haza… hanem azért, hogy a horgászat ürügyén fenntarthassa a természettel kötött hajdani szövetségét. Hogy beleolvadjon egy-egy órára, napra a vízmorajba, a nádsuhogásba… És a várva várt, mesebeli csodát már nem a nagy vagy még nagyobb hal partra vonszolásából remélem… A csodával sokszor más formában találkozom, vagyis a vízparton barangolva, rendszerint oly távoli pontokon, ahová a horgászat, vagyis az eredeti szenvedély centrifugális ereje nélkül aligha penderültem volna ki…

Hogy micsoda csodák lehetnek ezek a horgászat ürügyével elérhetők? Nimfák? Sellők – vagy elsüllyedt török gályák kincsei???

Néha egyetlen szál sárga vízililiom a májusi berekben, orgona módján zsongó, méhek elözönlötte, virágzó fűzbokor alatt… Máskor aranyozott női saru, rajta a bécsi cég bélyegzőjével s valami tragikus vagy huncut csónakkirándulás igézetével… Ismét máskor a ritka, kiveszőfélben lévő, kék-zöld-arany szárnyú jégmadár látványa, amint a vízszinttől kétarasznyi magasan, káprázatos tükörképével együtt suhan… És nemrégiben, Dunavecsén is túl, a Kunsági Nagycsatorna nádasai felett gyönyörködhettem, teljes pompájában az alföldi napszentületben, s monumentalitásából hirtelen megérthettem Petőfi Alföld-imádatát… És nézze meg ezt a kőbaltát! Vagy azt a bölényborjú alakú fát a könyvespolcon, az idő és a víz szoborremekét. A vízparton találtam.

Lehet-e ilyen élmények keresését abbahagyni? Ugye, nem. És fogyhatnak a halak a fertőzött vizekben, csappanhat a rájuk fenekedő szenvedély: ezek a fő-élménnyé növekedő mellék-élmények egyelőre kifogyhatatlanok, megunhatatlanok.

Ezt a felismerést fejezi ki a nemrégen, horgászgatás közben összeverődött négysoros:

A kérdező: Eöry Éva

„Kedves lemezeim”

Magányos, titkos muzsikaélvező vagyok. Az ismeretlen ablakból indázó hegedűszó alatt elomló Rilkét jobban megértem, mint a Scala páholyában figyelmező, alkalomszerűen öltözött Stendhalt. A zavartalan magány zenei élményeimnek egyenesen föltétele! A művel kettesben, vagy ha az nagyon személyes, harmadikul a szerzőjével – és, de csak szólók esetében – az interpretátorral negyedikül – a rádió vagy a lemezjátszó mellett: nagyobb adomány minden operai vagy hangversenytermi kirándulásnál.

Igazi, mély és maradandó zeneélményeim még így is többnyire váratlanul fognak szíven: ha eleve készülök rájuk, vajmi ritkán kapom azt, amit reméltem.

„Igazi, mély és maradandó” élmények – mondom –, de milyen közmegegyezéses módon győzzem meg felebarátaimat a rám tett hatás hőfokáról? Hiszen zenei élményekről beszélni voltaképp ellentmondás: avagy nem már maga a zeneszerző is olyasmit fejezett ki, amit másként, mint zenében, sehogy sem fogalmazhatott volna meg?… Nem akárki áldatott meg Thomas Mann írói talentumával és zenei felkészültségével.

Lelkesedésemet és rajongásomat tehát meg sem kísérlem magyarázni; reménytelen vállalkozás volna, s egy kissé illetlen is – mint azé a lovagé, aki csámcsogva ecseteli asztaltársainak a pásztorórák gyönyörűségeit.

Előadásmódom tehát, zenei élményeimről vagy kalandjaimról beszélve, olyanszerű legyen, mint valami útleírás stílusa, s nem olyan, mintha álombeli tartományokból tértem volna vissza, csodákkal töltekezve… A továbbiakban pedig legyen az időrend a vezérfonal. És ha közben-közben versek bukkannak fel, egy-egy maradandó zenei élményem emlékei, megszólaltatójuk olyan előadóművész legyen, aki e verseket, mennél romantikusabbak, annál szenvtelenebbül mondja el… Egyébként éppen ezek a versek bizonyítják, hogy egy-egy zenemű belénk áradását a pillanatnyi lelkiállapot s az adott környezet határozza meg, s a ránk tett hatás, ehhez képest, merőben egyéni és esetleges. Hiábavaló kísérlet ugyanúgy és mindenestől másokra kényszeríteni…

De hadd kezdjem már az útleírást, a szó szoros értelmében azt, mert hisz a háborús Velencében, a sötét kis Cortile Grimani egyik lépcsején talál a következő pillanat. Ez hát a környezet. A lelkiállapot pedig érzelmi összeomlás, magányos kóborlás, a vízi sikátorok homályánál is sötétebb gondolatok… De hirtelen megszólal, magasan a fejem felett, egy gordonka meg egy zongora – valóságos mentőexpedíció! Évekig kísértett a dallam, az a vigaszkereső zokogás, míg megtudtam, mi volt. Az A-dúr szonáta, melyről maga Beethoven is azt jegyezte fel, latinul, hogy „könnyek közt és gyászban” fogant. (A „Scherzo” tétel!)

Nem sokkal ezután, már újra Budapesten, Bach volt a mentsváram és templomom. Behunyt szemmel, ahogyan hallgattam, ő vitt a legmesszebb ahhoz az abszolút birodalomhoz, melyről beszámolni képtelenség. Kísérő érzéseimet azonban, mint egy-egy álom után is, versben próbáltam kifejezni, laikus-melománul, tudománytalanul. (De szólaljon meg előbb a II. Brandenburgi verseny „Andante” és „Allegro assai” tétele.)

Néhány év múlva, a világháború harmadik évében, koraőszi erdőn kószáltam, Kolozsvár határában. Alkonyodott, s a szellőben zizegő fák és bozótok borzongatóvá tették a magányt. Ezzel a borzongással értem haza, s a rádióból, az egész kertre kiáradón, valami gyönyörűségében is borzongató zongoraszó fogadott. Úgy, ahogyan azóta is csak Schumann tud gyönyörűséggel borzongatni. („Az árva gyermek” az Ifjúsági album-ból!)

Ezt az élményt is versben próbáltam feljegyezni:

És azután megint Budán, 1947 telén! Tengődő életek mocorognak a vár oldalának omladékai közt… De egy vasárnap délelőtt napsütés, ragyogás, olvadás, s egy terecske romházának romablakán ezüstlőn, aranylón zubog ki a zongoraszó! Megbűvölve ácsorogtam, hit és remény árasztott el a kihaltnak látszó romladék között… Chopin H-moll szonátá-jának „Finale”-tétele!

Igen, ez a Chopintől eléggé szokatlan derű és viruló életkedv s a romok szürke ellentéte fakaszthatta a Zongoraszó című verset:

A következő vers egy másik téli nap emléke, Visegrádról. Ott, az erdők alatt jobban ízlik a tej, a kenyér, s minden egyszerű étel visszanyeri ősi ízeit… A muzsika is tisztábban zeng a rádióból, nem zavarják sem külső, sem belső zajok. A hangokat, dallamokat valósággal több dimenzióban érzékeli az ember, és nemcsak amolyan metafora az, hogy patakzik, zubog, csörgedezik a muzsika! Különösen akkor, ha Mozart G-moll szimfóniá-ja tölti be a házat.

(Egy tétel ebből, a legpatakzóbb, aztán a vers:)

Bizonyos életkorban az ember azt hiszi, hogy zenei örömeit a régebb szerzett élmények ismétlődéseiből remélheti. De egyszer csak, váratlanul, készületlenül, hallunk valamit a rádióban, amit addig soha, szerzőjét se tudjuk, és izgatottan találgatjuk magunkban, ami nem csökkenti a mű lenyűgöző hatását. Kegyelmet kérő s némi reménységet pislogtató zongora-gordonka-hegedű akkordok után gordonka és hegedű rémült, hosszú vacogása következik, a zongora meg-megszakadó dobpergést jelez, vesztőhelyek irtózatát szuggerálva belém, máglya látványát, amelyből már felcsapnak a lángok…

Rahmaninov D-moll, úgynevezett Melankólikus trió-ja volt! (Az első tétel – „Moderato” – második felében körülbelül.)

Bocsánat, amiért fogadkozásom ellenére a posztromantikus zeneműről preromantikus módon nyilatkoztam…

És ezzel voltaképp be is fejezhetném – ha záróakkordnak nem volna olyan egyértelműen tragikus. Jobb hát, ha egy korábbi zeneélményemet tartogatom befejezésül. Ez pedig Vivaldi La Notté-ja, az éjszaka erőszakos és szép lidérceivel… Áloműző és gyönyörűséghozó boszorkák ezek, el-elszenderítők és felriasztók – már amilyenek az Ospedale di Pietà lányiskola paptanárjának álmai lehettek…

(G-moll concerto, I. tétel, Largo, Fantasmi…)

A színház álmom marad?

Gyermekkorában az ember, több talentuma közt, színész is, ősi komédiás vagy éppenséggel varázsló: még rögzítetlen, formálható egyéniségét egyetlen fintorral, görcsbe-rántott vagy kiterjesztett karral, vállára kanyarított idegen ruhadarabbal, lábára húzott ormótlan bakanccsal átváltoztathatja: óriás vagy törpe, angyal vagy ördög, galamb vagy keselyű, király vagy koldus lehet, méghozzá e varázslattal meghódított, bekebelezett másik lét teljességének és valódiságának hitével… Artikulálatlan hangok, rejtélyes mondókák, versikék és szózatok fejezik ki és teszik még meggyőzőbbé ezt az állapotot; aszerint, hogy a fenti ellentétpárok melyikébe illeszkedünk bele, jó vagy ártó szándékúak vagyunk, s mint ilyenek, magunk is rémüldözünk, miközben azt hisszük, hogy rémítünk, s végül éppoly lázasan keressük a visszautat „civil” állapotunkba, mint amilyen lelkendezve igyekeztünk kiválni belőle, egy-két perccel azelőtt… Rilke feljegyzése a kis Maltéról, aki egy hatalmas női ruhásszekrényben garázdálkodva, egyik szoknyát és kabátot a másik után ölti magára, mígnem egy hosszú uszályos, sallangos ruhában valakivé vagy valamivé válik, s nem tud igazi magához visszatalálni, végletes példája az ilyen gyermekkori, határokat nem ismerő, dimenziókat csereberélgető mágikus színészkedésnek.

Azt hiszem, a színdarabírás is ennek a gyermekkorunkban cserbenhagyott, nem méltányolt, kigúnyolt, elfojtott színész-énnek nyugtalanságából és sérelmeiből táplálkozik.

Szemünkben a színház sokáig, vagy mindvégig, ennek a varázslatnak engedményes területe és titokzatos otthona.

Valami módon kívánkozom bele, valósággal visszakívánkozom a színházba, talán azóta is, amióta az elemi iskola dobogója alatt bujkálva és leskelődve, a karácsonyi műkedvelő előadás előtt tetten értem az éppen szárnyait szerelgető angyalt és a bundájukat nyakukba kanyarító pásztorokat… tehát valami átlényegülés tanúja lehettem, amelyhez hasonlókat én magam is produkáltam már odahaza, rögtönzött kulisszák mögött, vagy később, nyers fenyődeszka illatú, recsegő-ropogó, dülöngő és imbolygó iskolaszínpadokon…

Persze azért még nem mindenki lesz színész a szó gyakorló és művészi értelmében, amiért gyermekkorában több ízben álmodta sikeresen táltos paripának vagy fejedelemnek magát. A színdarabírás azonban egyenes folytatását kínálja a gyermekkorban megnyilatkozó mímosz-ösztönnek; és, ami nem jelentéktelen tényező, kapcsolatot ígér, bejáratossággal kecsegtet a Színház áldott és átkozott birodalmába.

Most pedig hadd idézzem fel az igazi színházzal való első érintkezésem néhány mozzanatát – az emlékezés fátyolfüggönyét immár csikorgatva széthúzó s egyáltalán nem varázsló mozdulattal…

Az Angalit és a remeték fogantatása, megírása és előadása idején Erdélyben éltem. A Kolozsvári Magyar Nemzeti Színház nagyszerű társulattal működött; repertoárja igényes volt és változatos. Két vagy három Tamási-darab is sorra került azokban az esztendőkben – s ezt nem véletlenül említem. A Csalóka szivárvány-ról ugyanis elismerő, majdnem rajongó hangú beszámolót írtam volt: mert ebben és általában Tamási színműveiben véltem megtalálni azt a dramaturgiát és játékstílust, melyet annyira hiányoltam a korabeli magyar színpadon. Tamási a színészek ősi játékösztönét szabadította fel ezekben a darabokban, az Énekes madár óta, jellemcsereberékkel, átváltozásokkal, lelki bukfencekkel olyan szuggesztíven és varázslatosan, mintha eleven lángok cikáztak volna egy-egy pillanatban a színpadon. (Cocteau-, Giraudoux-, Pirandello-művekben találkozott az ember ilyesmivel.)

Életemnek e kivételes periódusában, a középnagyságú magyar városi élet egyik előnyeként, személyesen ismerhettem a színtársulat mindkét nembeli tagjait. Többször megcsodáltam más-más szerepkörben négy nagyszerű színészt, vérbeli mímoszokat, kik hol tragikus, hol komikus szerepben bukkantak fel a színpadon, külön-külön – de együtt, egyszerre még egyetlen darabban sem élvezhettem játékukat (Andrásy Márton, Csóka József, Tompa Sándor, Váradi Rudolf). És ott élt a közelemben Jancsó Adrienne, az előadóművészet reménysége, aki egy csodagyerek vagy médium átélésével és talentumával árasztotta magából a régi és új magyar verseket…

Igen, bátran elmondhatom, hogy ennek, vagyis a színházzal, az előadóművészettel való inspiráló kapcsolatomnak köszönhetem, hogy megírtam az Angalit-ot, a magam vigasztalásán és mulatságán kívül azoknak a kedvére, akiket itt név szerint felsoroltam. A témáért nem kellett a „szomszédba” mennem: egy-két valóságban átélt, vagy álomban felfokozva, rémületesebben megkomponált végletes helyzet magától kínálkozott, hogy a soha le nem zárható férfi-női per egy fejezetét színpadi cselekménybe fogjam össze. És a megírás után alig fél évvel megadatott, hogy láthattam a négy színészt az öltözőben, amint civil állapotukból lázasan és lelkesen változtak át, pillanatok alatt, toprongyos szörnyetegekké, s élvezhettem, kicsiben, a teremtés diadalát, amikor aztán megjelentek és igen, játszottak, vagyis őselemükben, a mesében, az álomban, tomboltak és cikáztak a színpadon. (Jellemző mozzanatot hagynék ki, ha nem mondanám el, még itt, hogy a főpróba előtt Tompa Miklós rendező megkért: verjek lelket Váradi Rudolfba, a szerelmi hiányérzetét állandó vadászizgalmakkal pótló, félőrült Dexendóresz alakítójába, aki attól fél, nem állja meg a helyét e szerepben: túl közel van hozzá! Hát az öltözőben, már teljes dexendóreszi ornátusban, hosszú szárú csizmában, átlyuggatott, zergetollas zöld kalapban, négy szál remegő drótbajusszal találtam. „Meg fogok bukni – hangoztatta –, egy szó sem jut eszembe a szerepemből, pedig érzem, ez volna életem legnagyobb alakítása!”)

És hadd idézzem most a korán és fájdalmasan elhunyt Vitányi János beszámolójának néhány sorát: „Az alakítások közül Jancsó Adrienne-é emelkedik ki… pedig ez első színpadi szereplése volt.” Váradiról pedig, aki attól félt, hogy szerepét sem tudja elmondani, a legjobbat írja a férfiak közül: „Annyi humorral, torz komikummal keltette életre a nyugtalan vadászt, hogy ez az alakítása az eddigiek közül is kimagaslik, s vele a színház legjobb erői közé emelkedett.” (Ehhez tudni kell, hogy a kitűnő, öregedő művészt jobbadán csak epizódszerepekben foglalkoztatták addig. Ezekben a szerepeiben – ha kétszavas volt is, egy kissé szürrealista ösztönű, túl finoman beszélő jellemszínésznek bizonyult ez a francia származású ember, családneve szerint Byblos – maszkját saját maga csinálta, nem tűrt beleszólást, és „abgangját” valami csodálatos képességgel úgy tudta intézni, hogy még az ilyen kétszavas szerepek után is hatalmas taps követte.)

Nemrégiben, amikor az Angalit huszonöt éves porosodás után felbukkant a budapesti Irodalmi Színpadon, volt alkalmam új szereposztásban találkozni ismét a rengetegbeli átváltozások csodájával, s noha a szereplőkhöz nem fűzött olyan kapcsolat, mely feljogosított volna öltözőjükbe hatolva tetten érnem őket az átváltozás előkészületeiben – feltételezem, ez az élmény sem maradt volna a kolozsvári mögött. Anélkül, hogy benyomásaimat részletezném, és színészenként-szerepénként taglalnám, a címszereppel kapcsolatosan annyit bízvást elmondhatok, hogy az első Angalitnak kivált lírai és drámai versmondásban való tündöklésével szemben Béres Ilona az érettebb és tapasztaltabb nő és színésznő játékos magakelletésével és csábművészetével tette számomra ezt az alakítást emlékezetessé, s keltette, mindenestül, azt a hitet, hogy nem is annyira porosodó, mint inkább patinásodó színdarabbal álltam ismét a közönség elé…

Hogy ennyit beszéltem erről, talán megbocsátható, hisz első igazi színházi élményem; olyan emlék, mint az első igazi, beteljesült szerelemé.

A következő „szerelmek” már erre az alapélményre rakódnak. Ehhez mérjük őket, az akart-akaratlan összehasonlításban.

Nem sok „következő szerelemmel” dicsekedhetem. S ha voltak is, nem jártak át az Angalit-adta tavaszi lázzal, hálával és beteltséggel.

A színháztól, a csodák és varázslatok birodalmától egyre távolabb kerültem. Réges-régóta nem kukucskáltam sem dobogók alól, sem öltözők kulcslyukain át. Inkább – még mindig – az egykori mímosz-gyermek kiéletlen ösztöneinek jóvoltából – egy-egy színdarabbal, mint ablakon át bedobott virágszállal, jelzem fel-felpislákoló érdeklődésemet.

Azok a színdarabok, melyek itt-ott felbukkantak, túlnyomórészt fordításaim vagy átdolgozásaim voltak. Mint átdolgozó, élvezhettem Naszreddin Hodzsa csínyeit a Madách Színházban, és láthattam az élemedett emírfeleség hárpiaszerepében Kiss Manyit (Otum-Bibi!)… s annyi kiváló férfiszínész jóízű mókázásait…

És már mint szerző nézhettem végig egyszer-kétszer a Mátyás király juhászá-t a Bartók Színházban, gyermek módján hahotázva Zenthe Ferenc kolontos Kölöntéjének bukfencein vagy Győrffy György (Burkus király) csetlés-botlásain, felsülésein.

A Bábszínház is megajándékozott nem is egy, majdnem szerzői élménnyel… Itt élheti ki magát igazán a bennünk rejlő gyermek-én: olyan síkban és dimenzióban játszathatja hőseit, amilyenben jólesik. A Bábszínház ma: a színpadi határtalanságok teljhatalmú birodalma. Restség és invenciótlanság akadályozza, hogy e határtalan lehetőségekkel istenigazában éljek is…

Végül itt kell bocsánatot kérnem a Gyulai Várszínház társulatától, amiért az egyik leg-szívem-szerint-valóbb színpadi művem, a Fejedelmi vendég előadásán nem lehettem ott. Régebben kidolgozott programú külföldi utazás szólított el e kötelességtől – s most már azt hiszem, azzal vezekelhetek, hogy a Fejedelmi vendég-et sohasem láthatom többé színpadon.

De ez már nem álmom – hiszen már megvalósult, még akkor is, ha nélkülem.

Álmom azonban: Az élet álom! Calderónnak ezt a Hamlet súlyú és méretű művét már 1967-ben kiadta a Klasszikus spanyol drámák-ban (II. kötet) a Magyar Helikon. De már jóval azelőtt, talán 1965-ben, amikor fordítottam, egyszersmind rövidített, színpadra alkalmazott változatot is készítettem belőle, s elküldtem legalább három színháznak. Úgy látszik – hasztalan. A színházi szakemberek nem találnak benne semmi mához szóló mondanivalót? A darab irizál, annyi szent. Idestova negyven esztendeje adták Magyarországon, Harsányi Kálmán átdolgozásában. No de egy ilyen halhatatlan mű pályafutásában negyven vagy ötven év nem sokat számít…

Félek, ez az álmom Az élet álom reprízéről csak álom marad.

Nyelvőrzés

Mint költőt nem egy elismerés ért ama hóbortnak is minősíthető törekvésemért, hogy Pegazusomra ismeretlen, régies vagy népies szó-szárnyakat vagy kifejezéseket csatoltam.

Mint műfordítót azonban nem egy gáncs és bírálat is ért ugyanezért. Az ilyen bírálat bizonyára jogos volt olyan esetben, amikor a régieskedés vagy tájnyelvi szóhasználat stílustörést okozott, s mint valami kölönc, akadályozta a mű szárnyalását…

Magyarázatot, vagy ha úgy tetszik: mentséget erre a nyelvészkedő hóbortomra, abban a hagyományos küzdelemben látok, melyet az erdélyi irodalom és tudomány folytatott a húszas években az anyanyelv megtartása érdekében.

Középiskolás korom erre az időszakra esett. Tanáraim Enyeden vagy Kolozsvárt – annak az eszmének a továbbvivőiként, melynek úttörője Apáczai Csere János volt, magyar nyelvű tanítást követelvén a latin helyett –, enyedi és kolozsvári tanáraim éberen őrködtek a nyelv tisztaságán, s hol szigorral, hol csúfondárossággal gyomlálták feleleteinkből s dolgozatainkból – immár nem a deákizmusokat, hanem az újkeletű germanizmusokat és neolatinizmusokat.

Ilyen bölcs vigyázója és tudósa volt a magyar nyelvnek a Szatmár megyei Csűry Bálint, a tiszaháti nyelvjárás kutatója, aki később a kolozsvári középiskolai katedráról a debreceni egyetem nyelvész tanszékére került.

Az anyanyelvbe való kapaszkodás szózatát ebben a korszakban Reményik Sándor versben fogalmazta meg, s ez ott visszhangzott az iskolai önképzőkörök és művelődési egyletek előadótermeiben. „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, / és áhítattal ejtsétek a szót! / A nyelv ma néktek végső menedéktek, / a nyelv ma tündérvár és katakomba…”

Ez a figyelmeztetés pesti diákéveim alatt kezdett csak igazán visszhangzani bennem. Más mondathangsúly, más hanglejtés sértette a fülemet, és nem tudtam megszokni, hogy a parittyát csúzlinak, a porolót prakkernak, a dióspatkót bájglinak mondják.

Tiltakozás és védekezés váltotta ki belőlem az ízesebbnek, gyökeresebbnek érzett erdélyi nyelvhez való ragaszkodást. S ha osztálytársaimat csúfolni mertem hangsúlyukért és szóhasználatukért, ők sem maradtak adósok, s volt mit halljak „góbésnak” vagy éppenséggel románosnak minősített beszédemért…

Később, esztendők folyamán, nyelvészeti és irodalomtörténeti vélemények s a magyarországi ép és változatos tájszólásokkal való megismerkedés jóvoltából a nyelvi lokálpatriotizmus görcsös állapota feloldódott. A régi nyelvből vagy a tájszólásokból ott merítettem, ahol értem.

Hogy honnan merítettem?

Például Páriz Pápai Ferenc szótárából. Ez a szótár valóságos kincsesbánya: címszavaival és a használatukat, mondatbeli értéküket jelző szólásokkal és közmondásakkal a XVII. századi magyarországi s a fejedelmi udvarok nyelvhasználatát rögzíti. Továbbviszi és gazdagítja elődjének, az első magyar-latin szótáríró Szenci Molnár Albertnek eredményeit.

Páriz Pápai Ferenc, enyedi professzor, udvari orvos, amikor a XVII. század végén munkához látott, bizonyára tudatában volt annak, hogy néhai professzortársa, Apáczai Csere János szellemében cselekszik: a háttérbe szorult, elhanyagolt magyar nyelvet kívánja a művelt európai nyelvek rangjára emelni. Mily boldogító áram járhatta át munkája során, észlelvén, hogy minden latin szónak és kifejezésnek megvan a magyar egyenértékese! Zrínyi szózatát igazolta ez: egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók!

És hogy örvendezhetett, amikor a Dictionarium Latino–Hungaricum és Hungarico–Latinum első példányai a messzi Lőcséről megérkeztek! Hátha még tudhatta volna, hogy vaskos művét több kiadásban, még vagy két évszázadon át forgatják Magyar- és Erdélyország minden felekezetének iskoláiban, s táplálkoznak belőle a nyelv olyan mívesei, mint például Csokonai vagy Jókai!…

Ez a példány, melyet már idestova harminc éve tallózgatok, böngészgetek, 1762-beli, nagyszombati kiadás. 1849-ben Hollaki Ferenc írta bele a nevét, majd talán a fia, 1864-ben. A pergamen kötés felső jobb sarkán s vagy tíz első lapja megégett s elporladt. Ebből gyanítható, hogy ez a könyv egyik hírmondója és tanúja a szabadságharc idején pusztító enyedi tűzvésznek.

Hogy mi hasznát vettem, nem tudnám elsorolni. Kincse elfogyhatatlan, kimeríthetetlen. Miért ne kezdeném el kiaknázását mások hasznára és élvezetére is? Manapság nagy buzgalommal ásunk ki nagy mélységből palota- és templommaradványokat, és nagy költséggel konzerváljuk őket. Hát akkor miért ne tennénk kísérletet kihalt szavaink és kifejezéseink feltámasztására, melyek valaha ezekben az épületekben visszhangzottak, s kihalásuk, elfelejtésük talán okozati összefüggésben van e szép boltozatok elpusztulásával…?

Ilyen megfontolásból kezdtem szemelgetni jóízű, szépcsengésű, de az élő nyelvből már rég kiveszett s esetleg csak valamelyik tájnyelvben fennmaradt szókat és szólásokat. Már az F betű elejéig jutottam. Addig is, amíg a végére járok, s e furcsa szógyűjteménynek esetleg kiadót is találok, ízelítőül elsorolok itt egynéhányat belőlük, a hangulati tartalom éreztetésével, melyet sugallnak.

Ennyi most elég, talán sok is. Abbahagyom. Nehogy szódagállyal árasszam el hallgatóimat!

„Legkedvesebb olvasmányaim”

Most, amikor megpróbálok beszámolni „legkedvesebb olvasmányaimról”, voltaképp egy igen régi adósságot törlesztek, mely a boldog emlékezetű Kőhalmi Bélával szemben áll fenn azóta is, hogy 1937-ben elmulasztottam válaszolni ilyen értelmű érdeklődésére… Azazhogy válaszoltam, de a válaszomat túlságosan általánosítónak és fogyatékosnak találván, sohasem küldtem el, s talán meg is semmisítettem.

Mivel nemrégiben nemcsak e kötet^* szerkesztője, hanem a Rádió Irodalmi Osztálya is felkért hasonló nyilatkozatra, e két irányból érkező buzdítás eredményeképpen megkísérlek – lexikális felsorolások, terjengősség s mindenekelőtt szépítés nélkül – vallani azokról a művekről, melyek mélyebben belém gyökereztek, és alakulásomat, esetleg fejlődésemet maradandóan befolyásolták ifjúkoromban.

Ifjúkoromban, mondom, mert ha a későbbi olvasmányaimat is megpróbálnám felölelni, a témába túlságosan belebonyolódnék; mint ahogy ahhoz sem érzek e pillanatban elég erőt, hogy a szerkesztő kívánságának megfelelendő, képzőművészeti és zenei élményeimre is kitérjek.

Lényegre szorítkozó rövidséget s főként spontánságot e vallomásban, úgy vélem, a Szondi-tesztekkel kísérletezők módszere kínál: az első felszólításra kirakni az asztalra a legvonzóbb arcokat, még akkor is, ha eljárásunk csak pillanatnyi lelkiállapotunkat tükrözné; így lehet rá remény, hogy valami igazán jellemzőt tudhatunk meg magunkról s árulhatunk el másoknak is –, még ha nem is mindig hízelgő a végső diagnózis, vagy divatos szóval: kiértékelés…

*

Ezt a rögtönző módszert követve, tízegynéhány név és tízegynéhány mű került elém egy papírdarabra; az eredmény felett most már elmélkedhetem! Már az első pillanatban megdöbbent, hogy ez a körülbelül tucatnyi név és tucatnyi mű egytől egyig a két utolsó évszázadból való. Másként, élesebben fogalmazva: az antikok, a gótika, a reneszánsz, a barokk irodalma nem szerepel. Még élesebben, önnönmagamat kérdőre vonva: hol maradt Vergilius, Ovidius, Dante, Villon, Shakespeare, Goethe, Hölderlin? – akik pedig nemcsak holmi kötelező olvasmányaim valának, s ha jobban meggondolom, máig is itt tündökölnek a fejem fölött, mint elsőrendű csillagok… De lám, e spontán felsorolásban mégis kimaradtak az első tíz-tizenkettő közül!… Már ez a felismerés is elég volna (nb. e két évszázadra terjedő irodalmi horizont tudomásulvétele), hogy az ember valami riadt önvizsgálódás állapotába essék. Mielőtt azonban erre sor kerülhetne, a következő felismeréstől még nagyobb riadtság fog el: a felsorolt tízegynéhány mű legtöbbjének tárgya, versben és prózában egyaránt, voltaképpen azonos vagy legalábbis hasonló motívumot tartalmaz: egy túlélő férfi ártatlan vagy bűntudatos gyászát egy halott fiatal nő felett.

Lehet-e most már ezt a motívumot egyetlen pillanat vagy egyetlen nap melankolikus telítettségére fogni? Lehetséges, hogy a felsoroltak többsége, Tennyson, Petőfi, Csokonai, Nerval, Laforgue, Gogol, Alain-Fournier, Ady, Krúdy, Bacovia ezen a témán kívül mást nem is kínált volna nekem? És ha lehetséges, akkor velem született hajlammal vagy valami szerzett tulajdonsággal magyarázható-e ez a furcsa elkötelezettség és egyoldalúság? Akárhogy is, őszinte és tárgyilagos vizsgálódás árán meg kell kísérelni a természetes és valószínű magyarázatot.

Mindenekelőtt számításba kell vennem gyermek- és ifjúkorom érzelmes fogékonyságát mindenre, ami gyász, mulandóság és pusztulás. Három- vagy legfeljebb négyéves korombeli emlék: egy ismeretlen kislány jeltelen sírhantja, négy fenyőszál között, enyedi kertünk legtetején. Nagyapámmal, apámmal sokszor üldögéltem ott, a szép pázsiton (innen hallgattuk az ágyúszót is 1916-ban, a messzi Vöröstoronyi-szorosból…); gyermekkezem a kis halott leánykának – akinek a nevét sem tudtam – a magas fűből mezei virágot szedett. Lehetséges, hogy ebből a korán átérzett, kegyeletes alapélményből származnak későbbi könnyadózásaim a hasonló emóciót kiváltó életbeli és irodalmi helyzetekben?

De folytassuk csak tovább a feltételezett gyökerek bolygatását!

Máig is őrzök egy papírlapot, melybe a kolozsvári Házsongárdi temetőnek XVIII. századi epitáfiumait másolgattam tizenöt éves koromban – többek közt egy hajadon leánykáét:

Ez az élmény elsődleges valóságalapú volt, ha mégoly régen-elhamvadt leányzó elmúlása borzongatott is a sírkő láttán s a felirat olvastán…

Az első ilyen természetű irodalmi élményem sem kevésbé emlékezetes hatású, mint emezek a priméren valóságízűek; és nem véletlen, ha szerzőjét az imént az első helyen írtam fel. Ez az élmény Tennyson Alfréd Királyidillek című verses regéjének az a jelenete, amikor a szerelmi bánatban elhervadt Helén, „az astoláti liliom”, utolsó kívánsága szerint úszó koporsóban érkezik a Temzén a nem egészen tiszta lelkiismeretű Lancelot lovag ablaka alá – kezében a vádat tartalmazó búcsúlevéllel:

Szász Károly fordítása, a régies s akkori értelmem szerint a történettel egyívású fordítói nyelvezet is hozzájárulhatott a jelenet igézetéhez, hogy még fokozódjék amúgy is meglévő hajlamom a hasonló irodalmi helyzetek átélésére s megjegyzésére, magukat a műveket pedig, melyekben ilyenféle helyzetekre bukkantam, amolyan keret vagy külső burkolat gyanánt hagyjam lassanként elhomályosulni emlékezetemben.

Az alábbiakban felsorolok még, visszahőkölés nélkül, de teljességre nem törekedve, inkább csak érintőleg, néhány ilyenfajta, ifjúkori érdeklődésemre jellemző irodalmi élményt:

A huszonegy éves Petőfi elcsukló szava ez Csapó Etelke friss hantja felett – és Vachott Sándorné naplójából tudjuk, hogy a kétségbeesett költő nemcsak hogy bekéredzkedett egy éjszakára a halottas szobába virrasztani, hanem a temetés után, a havas temetőbe is ki-kijárt…

Csokonai „a lélek halhatatlanságáról” Rédeyné Kácsándy Teréz koporsója felett elmélkedik; a téma s talán a rangos halott személye is, aki Kazinczy Ferencnek sógorasszonya, úgy elragadja, hogy a végső kérdéseket oly magasságban feszegeti, amilyenben magyar költő előtte még soha!…

Hát ez bizony már eddig is vajmi sötét gyászmenetek láncolata! Most már az az Ady-vers is, melyet a mély nyomot hagyó versélmények közt tartok számon, a Tegnapi tegnap siratása, egyszerre gyanús színben tűnik fel: nem valami jobblétre szenderült szerelmét aposztrofálja ily elvontan a szimbolista költő?… Mi ez a múlttal bélelt múlt, már a címben, mely úgy hangzik, mintha különbségtétel volna, elhatárolás egy minden bizonnyal értéktelenebb vagy gonoszabb mai tegnaptól? Maga a Béke ez, kétségtelen, mely oly mértékben tűnt el a földi világból, hogy a költő szomorú áldását hinti rá, s ajka keserves rekviemet rebeg… De ne törjük meg szánalmas magyarázatkísérlettel e titokzatos Ady-vers hatását, mely talán pogánykori ráolvasásoknak, alkoholos másnaposság révületében feligézett öröksége!

E vers idézésével talán mégis sikerült kitörnöm a bűvös körből; nem pergetem tovább a gyászdobot! Felejtsük el, hogy Dante Vita nuová-ja milyen élményből fakadt, hogy Goethe mit élt át fiatal törvényszéki joggyakornok korában, a vesztőhely közelében, egy frankfurti hajnalon – s hogy én az Új élet-et is, a Faust I. részét is még harmincéves korom előtt lefordítottam…!

Jóval az osztrák németségéből oly nehezen kiszakítható, bajosan fordítható, abszolút Rilke előtt, megismerkedtem Reményik Sándor, majd Képes Géza s végül Kosztolányi Rilke-fordításaival. Végül is ez a Kosztolányi-Rilke élt bennem a legtovább, s alapozta meg közeledésemet az eredetihez, vagyis a Duinói elégiák s a Rekviemek költőjéhez. (Jaj, megint rekviem! Ez úgy látszik, elkerülhetetlen… Csak azt tartom véletlennek, hogy nem az Egy barátnő felett címűt, hanem az öngyilkos fiatal mágnás fennkölt feddését, az úgynevezett Kalkreuth-rekviem-et fordítottam.)

Gérard de Nervalt, azt a költőt, akiben nemcsak hogy kiteljesedett a francia romantika, hanem furcsa vízióinak hála, messze előre is mutat a szürrealizmus felé, szintén elég korán fedeztem fel (a Fantaisie volt a legelső francia vers, melyet lefordítottam), és költészete évtizedeken át egyik zarándokhelyem maradt, olyanformán, ahogy az ember alig buzogó, de rendkívül tiszta vizű forráshoz járul olykor, homályos, mohos sziklájú völgy ölén. Verseit, egy-kettő kivételével, valamint prózájának egy részét azóta lefordítottam, s reménykedve várom a napot, melyen végre napvilágot látnak…

Nerval után, a köztük lévő lelki rokonságnak megfelelően, Alain-Fournier következik, mégpedig a Grand Meaulnes című regény (magyarul Az ismeretlen birtok címen jelent meg, előbb Lovass Gyula, majd Végh György fordításában) néhány jelenetének említésével, természetesen ki nem hagyva azt, melyben a szépséges Yvonne de Galais kihűlt testét ölben viszi le a hős – a tizenhat éves Alain-Fournier maga – ama titokzatos kastély szűk csigalépcsőjén…

Aztán a piros mellény, melyben Meaulnes az egyik rejtelmes éjjeli kiruccanásáról hazaérkezik az internátusi szobába – s amellyel bizonyítja, hogy valóban csodálatos kastélyban járkál ő minden éjszaka… S aztán a cigány komédiások kiáltozása és verekedése a sötét utcán, azoké, akik közé Meaulnes talán tartozik… És egyáltalán, az egész regény, melyről Szerb Antal szellemesen állapította meg, hogy ez az a mű, melyben egy franciának sikerült megtalálnia a németek által két évszázadon át hiába keresett kék virágot…

De hadd jöjjön már húsz-huszonkét éves korom egyik fő-fő bálványa, Jules Laforgue, akire kései romantikus érzelmességet igazán nem lehet ráfogni… Akkor sem az, amikor a már érintett, aztán nagy ívben elkerült jelenetben, a saját képére s hasonlatosságára formált, századvégi Hamletet Ofélia bátyjával ledöfeti, méghozzá „valódi tőrrel”, amint hangsúlyozza is… Tehát önszemlélőn cinikus, vagy legjobb esetben szentimento-groteszk. Annál szívszorítóbban hatnak azok a versei, melyekben a schopenhaueri vívódásai és kételkedései szólalnak meg – mint például az alábbi vers: a hivő lelkek legnagyobb ünnepéből magamagát kizárt, magányos ember kétségbeesett panasza:

A román Bacovia, ez az „egyetlen húrú” költő, varázslatos hangszerén legalább olyan fájdalmasan zengő hangokat csal ki, mint a valódi négy húron játszó spanyol névrokona, Segovia… És versei éppen egyhúrúságukkal lopakodnak konokul az ember szívébe. Nem érzelmes, se nem cinikus, csak homogénül borzongó és keserű. Voltaképp az egész Ón-ciklust említenem kellene, élén az Ón című verssel – de ez megint visszasodorna ama gyászos körbe, tehát inkább a Téli tájkép-ből idézek, ízelítőül, két verssszakot:

Végezetül: egy Coleridge-vers, az ambivalens építés–pusztulás élményt hordozó, álomban írt Kubla kán, mely a „halhatatlanság- s egyben a mulandóság-intimációiban” olyan mértékben bővelkedik, mint még kevés verse a világirodalomnak. Ha a versben valami jelképiség rejlik, akkor úgy fogható fel a rövid ideig tündöklő s titokzatos erők haragjától hirtelen összeomló palota, mint egy-egy kultúrának felcsillanása és gyors hanyatlása… A harmincas évek végén sokan írtak ilyesmiről, s ez a vers akkortájt nőtt meg jelentésében úgy, hogy máig is legmélyebb hatású versélményeim közt említhetem.

De most már legfőbb ideje pontot tenni e túl hosszúra nyúlt s túl töredelmesre sikerült, de mégiscsak töredékes vagy limitált vallomás után. Pedig most érzem csak igazán, hogy e rögtönzéses módszer követésével feláldoztam olyan irodalmi élmények említését, melyek a tárgyilagos és huzamos mérlegelésben nyomnának annyit, mint a felsoroltak nem egyike! Igaz viszont, hogy ezek már nem a kora ifjúság habzsoló élményei. Kimaradt többek közt Arany János, Apollinaire, Paul Valéry, Keats, Yeats, Eliot, Franz Kafka és a román Arghezi!

Ezeket a megbántott szellemeket, kik joggal bélyegezhetnek hálátlannak, igyekszem valamilyen úton-módon minél hamarabb kiengesztelni.

Blokházyról

Először is köszönöm az érdeklődést! Az alábbiakban megpróbálom Blokházyt bemutatni, kilétét és hovatartozását megmagyarázni.

Amikor első vagy harmadik személyben és valaki más nevében szólalnak meg a versek, nyilvánvaló kísérlet ez az én-költészet állóvizéből való kimászásra. Ez történik abban a reményben, hogy bizonyos élményeket, a hétköznapok kisebb-nagyobb inzultusait vagy a messziről és mélyről érkező álmok izgalmait tárgyiasabban, személytelenebbül fejezte ki az ember, szélesebb tárulkozással a világra, talán embertársai nevében is…

Az ilyen versek, a költött név kalózlobogója alatt, szerzőjüknek ahhoz is bátorságot kölcsönöznek, hogy fesztelenebb és indulatosabb legyen, hiszen az élmény vagy a „tett” felelősségét most már erre a csak majdnem-énjére háríthatja.

Mintha egy saját arcunkhoz gyanúsan hasonlító, de annál nagyobb, sápadtabb, ráncosabb s olykor magunknak is ijedelmes álorcával kószálnánk az éj óráiban… És mindazt, amit közben elkövetünk vagy elszenvedünk, később – már napvilágon – az álarc rovására írnók.

Az úgynevezett helyzetdal-költészetnek igen távoli rokona az ilyen költői vállalkozás. Tehát nem a Bürgözdi Bandi-nak, hanem Arany János Tamburás öreg úr-ának, természetesen, már életkoromnál fogva is… „Versek születnek még”, de már nem egyetlen ihletteljes pillanat szülöttei; hanem apránként, többrendbeli élményből és álomból verődnek össze. És néha nem is közvetlenül személyes élményekből. – Álmodta-e vagy hallotta-e őket? – töpreng Arany az említett versben; s ha mégis megírja: „Nem is a művész babérja hevíti – Csak gémberedő ujját melegíti” rozsdás lantja húrjain…

Ide sorolható elsősorban a prózaíró Kosztolányi Esti Kornél ciklusa is. Esti Kornél alakja: a negyvenéves Kosztolányi szerencsés vállalkozása egy, családi és társadalmi kötelékektől független, aktív és lendületes alterego megteremtésére. Esti Kornél olyan kalandok és események hőse, a világ különböző tájain, amilyeneket a Logodi utcai családapa és íróasztal rabja csak szeretett volna átélni és végrehajtani… És bizonyosra vehető, hogy Kosztolányi, ha megadatik egy-két évtizeddel tovább élnie, a lírai Esti Kornélt is egyre mélyebbről s egyre kevésbé rím-játékosan szólaltatja meg, és Babits Jónás prófétájának keserűségével panaszoltatja el a negyvenes és ötvenes évek rémületeit és szorongásait.

Hogy Kosztolányinál ennek a kitörési kísérletnek már a tízes években mutatkoznak előjelei, azt például a Gyűlölöm magamat című verse bizonyítja.

Így hangzik az első versszak.

Végül egy távolabbi példát is említek, csak egyet a világirodalom számtalan hasonló jelensége közül: Eliot híres Prufrockját. Menekülési kísérlet az is: az érzelmes, régebbi angol és amerikai költészeten nevelkedett költő európaivá vedlésének első éveiben kivetít magából egy, már nem is annyira szenvedő, mint inkább szenvelgő, ironikusabb lényt, minden bizonnyal a francia Jules Laforgue hatására. A szépen hangzó Eliot helyett a nem éppen kellemes hangzású Prufrocknak kereszteli, s azt reméli, hogy e prüsszentésszerű harci névvel gátlástalanabbul, „franciásabban” forgolódhatik majd az életben és az irodalomban…

De legfőbb ideje, hogy visszatérjek Blokházyra. Hogy kicsoda s micsoda? Régi ember új környezetben, új társadalomban; a gyors ütemű változásokkal nem képes lépést tartani. Nálam zsémbesebb és izgágább egyén. Ezekkel a versekkel éppen a felsorolt kellemetlen vonásaira szeretném figyelmeztetni. Hogy rugalmasabb, megértőbb és béketűrőbb legyen, már csak a saját érdekében is! Mert kiváltságos bánásmódra és kíméletre aligha számíthat.

A versmondásról

Jékely Zoltán szép versei között, melyek a Kortárs 1973 februári számában jelentek meg, különösképpen felkeltette figyelmünket a Némely újmódi versmondóra című klasszikus veretű s nagyon is modern gúnyvers, melynek záró soraiban ezt olvashattuk: „Tapsol a nézőtér, s nem veszi észre, mi zajlik: / harmadik osztályú, / újhitü / verstemetés.”

– Mi adta az indítékot a bátran hadakozó vers megírására? – kérdeztük a költőt.

– Amikor a szőnyegre került epés verset, tréfás szóval: epegrammát először papírra vetettem, már jó ideje rétegeződtek bennem hasonló épületes ihletek bosszúságai. Egy bizonyos petyhüdt, talán mesterkélten közönyös, mintegy „kívül maradó”, újkeletű színházi műszóval: „visszafogott” versmondói stíl nuovónak elszórt tüneteit véltem egyre gyakrabban felfedezni, nemcsak a rádióban, a televízióban, hanem különféle előadótermek dobogóin is. Végül egy szerzői esten döbbentem rá, hogy nemcsak elszórt esetekkel, hanem erősödő divathullámmal állunk szemben, mely a vers mondatfoszlányokra való trancsírozásában, prózává laposításában, minél egyhangúbb elkereplésében nyilvánul meg, s ilyenformán anyanyelvünk maradék épségét fenyegeti.

Történik ez bámulatosképpen olyan korszakban, mikor a költészet iránti érdeklődésnek örvendetes fokozódása észlelhető az egész magyar nyelvterületen; a verskötetek tízezres példányszámban jelennek meg és fogynak el, és jó néhány nagyszerű előadóművész, köztük szép számú egészen fiatal is, felkészülten és rátermetten vesz részt az élőszóban való versterjesztés hagyományos, fontos missziójában.

Amazok, akiknek alázat nélkül való, felkészületlen versmondásai a szóban forgó keserű kifakadásra ragadtattak, abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy érdemtelenül lovagolhatják meg a verskedvelés emelkedő hullámait. Előadói modoruk a mű nem értéséből, még olvasva is szöveghibás elmondásából, helytelen vagy teljesen elhanyagolt mondatdallamából, no meg bizonyos dobogói pózokból tevődik össze. Magatartásuk mélyén alkalmasint a régi jó avantgardizmus félreértése húzódik meg, s valami – enyhén szólva – hézagos irodalmi műveltség: a vers fölényes megalázása talán csak ügyetlen kompenzáció. Nájmódi ez, de még milyen! Eddig még nem volt versmondói pongyolaság a magyar dobogókon. Retrográd avantgardizmusnak nevezném – ha valóban az avantgardizmus felkérődzése. De nevezzük akárminek: a puszta diagnózis még elégtételnek is kevés, az orvoslás módja pedig egyelőre ismeretlen.

– De ha mégis?!

– A Magyar Horgász ez évi 2. számában jelent meg az új jogszabály „…a természetes és mesterséges halasvizek őrzéséről”. Csak a két első pontból idézek (a nyolc közül): ez is elég ízelítőnek a magyar halállomány védelmét szolgáló hatóság gondjaiból és erőfeszítéseiből:

„A halőr köteles… az őrzött területen levő hasznos víziállatokat károsító vagy veszélyeztető minden cselekményt megakadályozni; a károsító cselekményt elkövető személyt… az őrzött területről eltávolítani… a jogtalanul zsákmányolt halat – ha még él – haladéktalanul a vízbe… visszajuttatni.”

– Csak nem valami adminisztratív intézkedésre gondol?

– Isten ments! A magyar vers természetes vagy akár mesterséges termőterületeinek ilyenforma védelmét és őrzését csak holmi politico-utópisztikus rémregényben tudnám elképzelni. (Ha ilyesmi megvalósulna, nem annyira a költészet, mint inkább ismét csak a szívós „orvszavalók” látnák a hasznát, lévén, hogy az elhivatott, tehát érzékenyebb idegrendszerű művészek az így ellenőrzött művészeti területről hamarosan eltűnnének.)

Mindazonáltal:

Boldog halak és mindenfajta hasznos vízilények! – sóhajtok fel. – Tiközületek, a Gondviseléssel karöltve járó állami gondoskodás jóvoltából, egy kis cigányhal, egy compó, sőt, egy huncut pézsmapocok is komolyabb megbecsülésnek és védelemnek örvend – természetes és mesterséges vizeinkben egyaránt –, mint a „bearanyozott, a fennen finom, elzárt zenetermekben” s a többi előadóhelyiségben a magyar költészet legszivárványlóbban és legkristályosabban tündöklő remekei!

S még valamit:

Az orvhalász nádas rejtekén, fűzfaberek mélyén vagy odahaza a konyhaasztalon végez áldozatával. Cselekménye nem kelthet közbotránkozást. A rossz memóriájú, versritmusra botfülű s fahangú előadók, szintúgy az előbb jellemzett „stil nuovo” apostolai azonban ország-világ előtt mutatják be, hogy a vers mint műremek ajkukon hogyan hal! Egy-egy esetben az az ember érzése, hogy éppen ez a produkció clouja, avagy lényege.

Ha mindez nem rémlátás, hanem valóban valamiféle, a magyar nyelv épségét érintő neológusság szerencsétlen megnyilatkozása, akkor mást nem tehetvén, riadtan aggódó ortológusként fordulok vele szembe.

A kérdező: Mezei András

Hálaadó álmélkodás

Április vége felé, egy bizonyos dátum közeledtétől elmélkedő hangulatba estem, és kalligrammás játszadozásból szórakozottan leírtam vagy inkább egymás mellé rajzoltam azokat a sötét X-eket. Nem sejtettem, hogy amikor évtizedeim fél tucatját hat egyforma antik számjeggyé szépítem, hirtelen valami háborús drótakadályhoz vagy egymás mellé állított fűrészelő-bakokhoz hasonló ábra rémlik fel a fehér papírlap közepén. Néhány nap választott el akkor e félelmetessé szaporodott, rozsdás szögesdróttal összetákolt akadálynak való nekirugaszkodástól.

Hogy végül is nyaktörés és egyéb külsérelmi nyomok nélkül bucskáztam rajta át, a Végzettel dacoló Gondviselés kivételező kegyelmének köszönhetem.

Szintígy az is hálás álmélkodásra késztet, hogy a korábbi kisebb számú, de nem kevésbé riasztóan meredező X-ekből összerótt sövényeken is minden különösebb baleset, csukló-vagy bokarándulás nélkül, szőlőtolvaj-diák ugrással, szinte észrevétlenül sikerült átvetnem magam.

A dolgok természetéből következik, hogy a mostaniaknak való nekiugrás volt a legkockázatosabb: rozzantabb izmokkal s remegőbb lélekkel kellett vállalni, oldalról, tétovább nekifutással, az átlendülés kockázatát.

Ez, legalábbis a naptári adatok szerint, úgy látszik, mintha sikerült volna. Diadalérzésem azonban mégsem lehet zavartalan, sőt, mintha lelkem mélyén valamiféle szégyenkezés öröme keserítené a siker kifelé mutogatott peckes örömét.

Mi mindennek köszönhető, hogy egy ember, aki a huszadik század második évtizedének elején látta meg a napvilágot, a vele egyívásúak millióinak változatosan archaikus és még változatosabban modern halálnemekkel való elpusztítása, két világháború mennydörgései s két béke kígyósziszegései között életben maradt?

Ösztön-diktálta bujkálás és lapulás, avagy éppen ellenkezőleg: etika- és hit-parancsolta bátorság, vakmerőség, olykor a bizonyosnak vélt halállal szemtől szemben is – ami némely esetben az életbenmaradás csodáját művelé?

Kicsodák léptek fel nyíltan, vagy cselekedtek titkon, ismerősök és ismeretlenek, mint álruhás krisztusok, akik a menekülés vagy a gyógyulás útját megmutatták, vagy már-már a tetszhalottság állapotából intettek új életre „kelj fel és járj”-zengésű szózatukkal?

Ha netán háládatlan természetességgel könyveltem volna el ilyen értelmű viselkedésüket, most, talán még nem későn, sóhajtok feléjük köszönetet, az ismerősöknek, de még inkább az ismeretleneknek, kik mindmáig homályban maradva, eleve nem a viszontszolgálat reményében engedelmeskedtek a humanitás sugallatának.

És még egy-két oka van annak, hogy immár jó néhány nappal a veszedelmes torlaszon való átvergődés után, miért nem adatott meg holmi miles vagy poeta gloriosus szerepében tetszelegnem.

Abba az életkorba jutottam, melyet valójában soha nem reméltem elérni. Ez, persze, lehetne még zavartalan öröm… Ide ha eszembe jut, hogy ifjúkorom költő-bálványainak java része, akiket mint daliás nagybátyáimat, atyáimat, mestereimet tiszteltem és csodáltam – Balassi, Csokonai, Petőfi, Reviczky, Ady, sőt még az „öreg” Krúdy is, továbbá Keats, Shelley, Villon, Laforgue, Apollinaire, Rilke, Kafka s még annyi más –, most már „öcséim” vagy akár „fiaim” lehetnének, oly korán, „az élet legszebbik korán” bevégzett földi pályájuk szerint. És egy feltételezett elíziumi találkozás rögtönzött látomásában, íme, ők tessékelnének maguk előtt, láthatatlan kapuk, ajtók küszöbén, persze nem költői rangomnak, pusztán az övékénél magasabb életkoromnak szóló, régimódi tiszteletadással. És ebbe már csak valami kesernyés mellékérdezéssel lehet beletörődni.

Mert az én csodálatom, hálám és megbecsülésem irányukba éppen ezekben a napokban érte el a tetőfokát: sokkalta rövidebb alkotó idejük is elégséges volt, hogy kivívják a halhatatlanságot! Szenvedéseik, betegségeik, áldozataik és küzdelmeik koruk társadalmával az én bajaimnál és viszontagságaimnál mélyebben járók voltak, minden jel szerint. Tehát már csak azért is maradok mindörökre – a változatlan viszonyulásban tanítványuk, öccsük, fiuk, és szepegő novícius módján süvegelem meg őket, ha fénylő alakjuk felmagasodik előttem – majdan az ősemberi vágyakból szőtt nem e világi lét szféráiban.

Források

1. Mit adott Erdély?

Azon kívül, amit általában a szülőföld, a szűkebb haza az embernek adni szokott: vagyis visszavágyó ragaszkodást az elsőül megismert földrajzi és társadalmi környezetbe – csakugyan, mit is adott Erdély azon kívül?

Minden bizonnyal azt a korai felismerést, hogy a földkerekség sokféle nemzetisége közül legalább három él egymás mellett, vagy éppen elkeverten, a hegyes-völgyes kis hazában.

De ehhez a felismeréshez hamarosan bizonyos disciplinát is adott. Azt, hogy ama nemzetiség megmaradásáért, melyhez tartozik az ember, küzdeni illik, az isteni és emberi törvények adta lehetőségek szerint! S hogy a viszonosság reményében tisztelni ajánlatos a más nyelven beszélők jogait és érzelmeit – sőt, a nyelvüket is célszerű mihamarább megtanulni.

S végül: Erdélyben töltött esztendeimnek tulajdonítható a történelem, a hajdankor iránti fogékonyság és érdeklődés. Talán attól a perctől jelen van ez, amikor az enyedi kertből jövet, egy római császár bronzpénzét vakartam le a cipőm sarkáról: kétezer esztendő mélysége előtt találtam magam hirtelen! – Vagy amikor Hunyadi János romladozó templomában hallgattam, nyolcévesen, az énekszóval s fojtott sírással kísért istentiszteletet: és örökre eljegyeztek maguknak a tragikus magyar évszázadok.

2. Képi líra?

Ha jól értem a kérdést, a gyakori hasonlatokra, metaforákra, tárgyi elemeken bővelkedő leíró részletekre céloz. Hogyha annyira jellemző sajátosságnak tartja, hogy érdemes magyarázatát keresni – akkor ismét csak a rurális vagy kisvárosi gyermek- és ifjúkorra hivatkozhatom.

Egyik versemben például „sómalmi ló útján forog a Föld”. Ma már kevesen érthetik ezt a metaforát. Semmit se mond nekik, vagy holmi képzavart sejtet. Pedig a parajdi sóbányában szomorú gebék szobanagyságú körben forogva húzták fel a mélyből a sótömböket, talán a rómaiak óta s még a negyvenes években is – s én ezt az állatrobotot már hatéves koromban földbegyökerezett lábbal bámulgattam!

A többi kép és hasonlat is a természettől soha el nem rugaszkodott ember ismereteiből és szemléletéből került a versekbe. Azt hiszem, erről a kérdésről egyúttal ennyi elég – vagy már sok is!

3. Komikus nyugtalanság?

Hát ha ez a jellemvonás szembetűnő és nyilvánvaló, kockáztassam meg a leghízelgőbb magyarázatot: azt, hogy a Jung profema meghatározta úgynevezett kollektív tudatalattiból táplálkozik. S hogy – mint majdnem minden más emberi szorongás és bizonytalanság, az ősi s a mai emberiség hasonló nyugtalanságaival rokon.

E szorongás vagy rémület jelentkezése nálam, de gondolom, másoknál is, úgyszólván a pendelyes gyermekkorba tehető: amikor egy-egy ilyen értelmű álomból-vagy-miből felriadva, még el sem tudjuk mondani, mit éltünk át, vagy mit álmodtunk. A rémület egybemossa a valóságot s az álom határait.

Később a Nap, a Hold fény- és felhőjátékai, de főként a csillagos égbolt bámulása borzongatott, amióta az eszemet tudom. Egy-egy „ráolvasó” verssel igyekeztem leküzdeni az efféle borzongásokat. Mint A roppant pillanat-ban.

4. A mulandóság elleni tiltakozásról?

Ez a kérdés valami kettős restelkedés-félét okoz. Nem volt-e már eleve naivság és műveletlenség ez a rúgkapálás a lehetetlen ellen – s minden-minden hiábavaló, amit ezért papírra vetettem? S ha az volt, mért nem ismertem fel hamarabb, hogy valami „időtállóbb” témával foglalkozzam? – „Időtállót” mondtam, tehát megint cseberből vederbe…

Mentségemül szolgáljon, hogy e haszontalan vállalkozásra szintén a kezdeti traumaszerű élmények sarkallhattak. S hogy a veszendőségérzés nem mindig személyes önszánalom volt – s mostanság végképp nem az! Egyre inkább a fenyegetett, önpusztító emberiségre irányul.

5. Ami pedig a harmóniakeresést illeti: azt hiszem, nemcsak keresés, hanem találás is volt olykor-olykor. Zűrzavarból, konfliktusokból hirtelen, csodaszerűen kivirágzó harmónia, ha mégoly rövid életű volt is az.

S a versek, melyek ezt a csodát szolgálták, alkalmasint a babonákban, a ráolvasásokban gyökereznek. Még akkor is, ha a keserűséget, gyászt vagy sérelmet túlságosan színezgettem-pompáztattam is bennük néhanapján.

6. Vers-kényszer? Próza-kényszer?

Ha már elhangzott a „kényszer” szó, elfogadom… Magam is vizsgálódtam e tárgyban, de csak ingatag megfejtésre jutottam.

Akárhogy is: maga a „kényszer” – vagy szebb szóval: sugallat – egy forrásból fakad. Többször ágazik ketté: vers buzog fel – vagy prózapatak csörgedezik. Ez kiváltképp álomfogantatású művekben nyilvánvaló. Ilyenkor a prózai iker voltaképp verspárjának horizontális kiterjesztése vagy hígabb, lazább megfogalmazása. A többlet az, hogy az ember nemcsak magáról, hanem másokról, esetleg éppen a társadalomról beszél.

A Rádiónak, felkérésre (J. Z.)

„Írószobám”

– Jékely Zoltán otthonában vagyunk, a Frankel Leó utca 23-as számú ház negyedik emeletén. A kis szoba, amelyben Jékely Zoltán dolgozik és él, ablakával egy kórház falára néz, a ház mellett villamosok, autók közlekednek állandóan, nincs éppen békés, meghitt, idillikus nyugalom, pedig úgy tudom, a költő, aki ebben az otthonban él és dolgozik, idilli tájakról, Erdélyből került bele a fővárosi kavargásba. Hadd kérdezzelek meg először, Zoltán, arról, hogy honnan is indultál, hol telt az ifjúkorod?

– Amint az előbb magad is mondtad, Erdélyben; gondolom, ezúttal az érdekel, hogy miből lett később az irodalom és a költészet, az én esetemben. Azzal kezdem tehát, hogy öt és fél éves voltam, amikor szülőföldem az első világháború végén megrázó változások színterévé vált. Azt hittem, itt a világ vége, amelyről nagyanyám annyit beszélt… A katonák, a postások, a vasutasok egyenruhája, sapkája, de nemsokára még az ólomkatonák uniformisa is megváltozott. Rám is rám ragadt a felnőttek kétségbeesése, a kisváros siralomház-hangulata. De bármilyen gyors volt a változás üteme, annál jobban ragaszkodott az ember sok mindenhez, amit megszokott, a maga életformájának tartott. Szüleim egzisztenciális gondjait, keserűségeit traumaszerűen hordoztam már kisfiú koromban. És ugyanígy érintettek a tágabb környezet, az intézmények, alapítványok sorsáról érkező hírek és mindennek, ami a magyar múlt, recsegése, ropogása.

– Úgy tudom, hogy Enyeden jártál iskolába, majd pedig az Eötvös Kollégiumban folytattad tanulmányaidat.

– Igen, Enyeden, és először erről, aztán majd a kollégiumról is, az Eötvösről. Enyed akkor tízezer lakosú város volt, lakói többségükben reformátusok. A Bethlen Gábor alapította Kollégium árnyékában akkoriban ünnepelték az alapítás 300. évfordulóját. Enyed város történelme során többször felgyújtott, porig égett, háború-dúlt fészek az Érchegység nyúlványai és a Maros közti síkon. Ezzel a csapásokban gazdag történelemmel és a nagy diákelődök tetteivel, műveivel már a kisdiák megismerkedett. A rendkívül erős hagyományőrzés, sorsvállalás példamutató. Apáczai Csere János, Bethlen Miklós, Páriz Pápai Ferenc, Bolyai Farkas, Kőrösi Csoma Sándor, Kemény Zsigmond, Barabás Miklós köztünk lebegtek. Aki komolyan vette, hogy a Kollégium, a város, a magyarság őrzésében, vigyázásában tetemes részt vesznek ezek a nagy szellemek, azt bizonyosan támogatta is ez a hit az élet sokfajta veszedelmében. Enyed ennek a nagy embereket kibocsátó múltnak köszönhette, hogy egy kicsit hivalkodón ugyan, de nem egészen jogtalanul, a sok hasonló érdemű kicsi magyar Athén közt Maros-parti Athénnak nevezték el még a múlt században – nem csodálnám, ha éppen Jókai lett volna a keresztapa. Ő megfordult már az ötvenes években a poraiból éledező főnixvárosban. De ez a „Maros-parti Athén” nemcsak történelmének és tudományos múltjának súlyát igyekezett rám kényszeríteni. Ennek a városnak köszönhetem, hogy gyermekkoromat, tizenhárom éves koromig, megtöltötte különféle archaikus játékok izgalmával, a Maros-part horgászkalandjaival, első barátságok és szerelmek élményével csakúgy, mint temetések borzongató látnivalóival. S általában olyasmivel, amire később rétegeződhettek az élet különféle izgalmai, élményei és borzongásai. Olyan mélyen él bennem ez a tizenhárom esztendő, hogy Enyed még mostanában is egy-egy álmom vissza-visszatérő színtere.

– A legkorábbi verseidet olvasva úgy látom, hogy amit most elmondtál, az nagyon összerímel ezekkel, hiszen verseidben is ez tükröződik: a természet, a teremtett világ, az állatok, a halak, a horgászat és a halál élménye, a temetők járása, nemhiába mondtad Enyedről, hogy a temetők városa is. De Enyedről átvezetett az utad Kolozsvárra is, és ott keletkezett verseid hátterében megjelenik a Házsongárdi temető meg az iskolák, a barátok, az ifjúkori emlékek.

– Köszönöm, hogy Kolozsvárra is rátérsz, és alkalmat adsz erről a városról is beszélnem. Körülbelül hasonló súllyal vagy ragaszkodással emlegethetném és emlegetem is ezt a várost, ahova 26-ban szólította el apámat Enyedről a megélhetés gondja és az irodalom, az akkor éppen bontakozó erdélyi magyar irodalom. Hogy mindjárt a legfontosabbat említsem, anyám családjának a városa volt, a különböző fokú rokonság jelen volt úgyszólván a társadalom majd minden rétegében. S ez kárpótolta az Enyeddel elvesztett otthonosságérzést. És még valami, talán bizonyos szempontból ennél is fontosabb: a legnevezetesebb erdélyi írókkal való korai megismerkedés. Kuncz Aladár, Hunyady Sándor, akikkel egy ideig egy fedél alatt is laktam; Kós Károly, Reményik, Makkai Sándor, Dsida Jenő: mind-mind gyakori vendégeink – akárcsak Tamási Áron és Kemény János – és később, első zsengéim idején, első bírálóim és pártfogóim a családon kívül.

– De most hadd szóljunk apádról, bár néhány szó már esett róla eddig is. Azt hiszem, mindenki tudja, hogy édesapád Áprily Lajos volt, akit nagyszerű költőnek ismerünk és tisztelünk valamennyien. Megvallom, eddig is eltűnődtem már azon, amikor az ő köteteit és a te köteteidet forgattam, hogy milyen sokféle szál köt össze benneteket, és mégis mennyire másféle költők vagytok. Azt hiszem, ami összeköt, azt talán így tudnám nevén nevezni: afféle orfeuszi költők vagytok mindketten, szinte megértik szavatokat az állatok, és szót fogadnak nektek a növények, ebben tehát közösséget sejtek Áprily Lajos és Jékely Zoltán között. Mégis nagyon különböző lelki alkatú költőnek érezlek titeket, úgy érzem, benned több a zaklatottság, több a drámaiság, több a nosztalgia. Áprily Lajosban talán több a harmónia.

– Akkor engedelmeddel megpróbálok egyet-mást erről a „komplexumról” – ha akarod – elmondani. Természetesen csak látszólag könnyű beszélni erről. Az a veszély fenyeget, hogy magam-gyártotta elméleteket szajkózom, ha ilyen helyzetbe kerülök. Ennek fő oka, hogy apám költő voltáról mindenki, aki író, tudomással bír, és kézenfekvő az összehasonlítás. Te magad most érdekesen alkalmaztál bizonyos distinkciót. Én már első zsengéim óta nehéz helyzetben vagyok, mondom, emiatt. Néha, tapintatlanul, még most is vetélytársakként akarnak egyesek kezelni kettőnket, márpedig ez mindenképpen bántó és erőszakolt dolog. Azt hiszem, neked is ez a véleményed erről. Valószínű, hogy apám nélkül is költőféle lett volna belőlem. De a talentum vagy adottság, ami velünk születik, ilyesmihez nem mindig elég. Lehet, hogy kevesebb költészethez illő műveltséggel vágtam volna neki a pályának, hogyha nem az ő környezetében növök fel, hanem olyanfajta külvárosi szegénységben, magamra hagyva, mint amilyenben ő élt szegény, Kolozsvárt, egyetemi éveiben. No de hát megpróbálok pontosabb lenni. Költői cseperedésem apám közelében, egy darabig, amíg padláson irkáltam, és rejtegettem rendkívül zsenge első zsengéimet, az ő tudta és beleszólása nélkül kezdődött, de példája és az a tudat, hogy költőként is megbecsülik, bizonyosan hatott rám. Tehát előbb a példa. Később, amikor a dugdosott versek előbb anyám, majd apám kezébe kerültek, további próbálkozásaim már nem maradhattak titokban. Ez körülbelül már az érettségi idejére esik, és már Budapesten vagyunk, messze attól az ihletet adó és idilli világtól, Enyedtől, Kolozsvártól és főleg attól a padlástól. Akárhogy is: abban a légkörben, pontosabban: a műhelyben folytattam továbbra is inaskodásomat, amelyben apám volt a mester. Ezt így kell érteni, majdnem szó szerint. Vagyis úgyszólván kezem ügyében találtam a mívesség mintáit és szerszámait. Az írógép is ideértendő, nemcsak a könyvek és az ő verskötetei. Elég sok ilyen „műhelybeli” vers bizonyítja, hogy az ő hanghordozását, nyelvjárását, szóhasználatát követem, talán még tizenkilenc-húsz éves koromban is; persze már más külső hatásokkal keveredve. (Itt elsősorban Kosztolányi érzelmesebb verseire célzok.) És ezután talán már ösztönös menekülés volt a fenyegető helyzetből való kitörés, hogy az akkor modernnek számító francia költészettel kezdtem barátkozni és töltekezni, szinte habzsolva és telhetetlenül. A költői kifejezés új útjai világítottak előttem ezekből a Valéry-, de különösen Apollinaire-féle versekből. Ez járatlan út volt, a járt utakat, apámét, Kosztolányiét erőltetett igyekezettel hagytam el, szerettem volna letérni róluk. Nem mindig és nem egyszer s mindenkorra sikerült. Tudom, voltak visszakanyarodások, de még kölcsönhatások is, amire ő maga hívta fel a figyelmemet, talán buzdításul. Ha az eltérés, távolodás szándéka durván, átlátszóan sikerült, apám rosszallását érezhettem; nem hiúságból rosszallotta, természetesen, hanem a modorosságtól, a magamtól elidegenedéstől, természetes hangomtól való elszakadástól féltett. Ez a korszak azonban legfeljebb két-három évig tartott. Formai lazulások, libertinus tárgyválasztás, szabadszájúság, nyegleség tűnhetett apám szemébe, s tette aggályossá. Őneki 1908 körül, amikor egy-egy versét a kolozsvári Egyetemi Lapok szerkesztőjének, Kovács Dezső professzornak felajánlotta, a kiváló konzervatív ízlésű íróember azt mondta: „Magát, fiam, megbolondították a nyugatosok!” Ő effélét nem mondott nekem, sokkal finomabban fejezte ki a nemzedékváltás tüneteit, beletörődve bölcsen: „Párizst kerestem húszéves koromban, / Szívem Baudelaire-re és Verlaine-re vert, / A te zenéd más ritmusokra dobban, / Párizs mást küld neked: Apollinaire-t.”

– Összegyűjtött verseid kötetében olvasom, ahogy apádra visszaemlékezel. A halála után írott versek, a Kalapkorona, a Most, midőn teljes árva lettem vagy Az utolsó sétánk tanújához című vers mind arra mutat, hogy a különbözőségek mellett tulajdonképpen nagyon meghitt kapcsolat volt közöttetek.

– Erről most már csak annyit, hogy nyilvánvaló abból, amit eddig elmondtam: voltak kísérletek a tőle való teljes elszakadásra, de nem sikerült, és nem is erőltettem. Tehát nekem nem volt úgynevezett apa-komplexumom, ami annyira divatos; olyasmi igazán nem volt, ami kártékonyan vagy kínosan hatott volna reá vagy akár reám. Most van, és ezt akarom éppen megmondani. Nagyon nehéz napjaimban még mindig ösztönösen őhozzá folyamodik az emberben meghúzódó gyermeklélek, ilyen értelemben van, az ő hiányának érzete váltotta ki. Hiányérzetem, ahogy ezek a nehéz és még nehezebb napok sokasodnak, mind nagyobb és mind fájdalmasabb. Ugyanezt mondhatnám például anyámra vonatkoztatva is. Most, ha megengeded, a kettejük közötti lelkembeli különbséget is kifejteném. Mert különbség van a helyzetek között, amelyekben egyikük vagy másikuk hiányát érzem. Nehéz élesen elhatárolni, de többször megfigyeltem magamon, hogy betegség, kisebb-nagyobb testi sérülések pillanataiban anyám a remélt és hívott segítség. Ez természetes, hisz a sebeinket ő kezelte, ő kötözte be gyermekkorunkban, és az orvosságokat is ő diktálta belénk, vagy rakta ránk a hidegvizes borogatást. Apámhoz viszont akkor menekültem vagy menekültem volna mindig, amikor minden recsegett-ropogott bennem vagy körülöttem, a városban, az országban vagy a világban. Ez az apa-komplexumom.

– Még kamaszkoromban bűvölt el engem egy versed, egy antológiában olvastam, de máig is tudnék idézni belőle, ha nagyon megszorítanál, ez a versed a Pisztráng balett. Csodálatos költemény, a varázsát máig sem tudom megmagyarázni, még arra sem tudok logikus magyarázatot, ami benne érthető, arra meg még kevésbé, ami a beavatatlanok számára érthetetlen, mert meghitt dolgokra utal, a Kuvaszóra, Kaskötő Danira és így tovább. Hogyan keletkezett ez a vers?

– Valami varázsról beszéltél az előbb, most attól félek, hogy magyarázgatva ez a varázs esetleg elfoszlik, de azért megpróbálom úgy mondani az ezzel kapcsolatos mondanivalómat, hogy megmentsem ezt a bizonyos hangulatát. Elöljáróban annyit, hogy ez a vers a legelső öt közé tartozik, mely a Válasz-ban jelent meg tőlem, még 1935-ben. (Talán ez vitte be később a többit is.) Kristályvillanás volt az akkoriban írott versek szürkébb konglomerátumában… Valamit a helyszínről, természetesen, mely megidéződött ebben a versben. 1922 és 24 nyarát a Székelyföldön, Erdőfülében töltöttük. Az öreg molnárház előtt, melyben szállásunk volt, folydogált a gátakban, malmokban, pisztrángokban gazdag Kormos-patak. A falun felül már legelők, kaszálók, aztán sűrűsödő erdők a Hargita felé és fenyvesek. Ott, a Kuvaszónál sohasem jártam, mert ahányszor nekivágtunk, medárdusos zápor keletkezett, visszaparancsolt. Pedig a legendákba illő, százéves emberről, akinek hal- és vadorzás volt a foglalkozása, sok mindent hallottam azoktól, akiknek szerencséjük volt találkozni vele. A gátak viszont ott voltak a közelünkben, és voltak holdvilágos esték, amikor a pisztrángok valamiféle rituális ugrándozásba kezdtek. Talán valami akkor frissen kikelt éjjeli lepkék után ugrándoztak magasra, ki a vízből. Ezt a csodát többször megbámulhattam, és aztán, mikor 35 nyarát Pesten kellett töltenünk, az ilyen erdélyi nyarak fájdalmasan, egyre erőteljesebben hívogattak. A vers tehát egyfajta emlékidézés, az elveszítettnek visszabűvölése – „az elvesztett idő nyomában”.

– Értem, csak azt nem tudom, hogy a te vonzódásod a horgászathoz, a vizekhez, a halakhoz csupán ettől a pisztráng-varázslattól, pisztráng-balettől származik-e, vagy ezt is, mint a költészetet, némileg apádtól örökölted. Úgy tudom, ma is kedvenc szórakozásod, időtöltésed vagy – divatos szóval – hobbyd a horgászat, de azt hiszem, ahogy a verseidet olvasom, neked ez több is, mint egyszerű időtöltés vagy kikapcsolódás.

– Nehéz! Sok kérdést foglal magában az, ami egynek látszik. Megpróbálom ezt is az elején kezdeni. Mint minden testi- és lelkialkat-formáló kedvtelés vagy szenvedély, alkalmasint a horgászat is gyermekkori fertőzés vagy oltás következménye, és ebben is apám a ludas. De voltaképpen ősemberi foglalatosság, akárcsak a vadászat vagy a pásztorkodás vagy a szántás-vetés. Hét-nyolc éves koromban voltak ezek az előbb emlegetett első nagy élmények, aztán később az enyedi Maros-parton, amikor apám, aki már gyermekkorától fogva horgászbottal járkáló ember, a hosszú mogyoróvesszőt a kezembe adta. És megfogódott az első, a második, aztán már nem is számolható hal. Ezt azért hangsúlyozom, hogy ne gondolják valamiféle kultúremberi menekülésnek, hobbynak – ahogy az előbb mondtad – vagy vasárnapi horgászatnak ezt. Ha lehetne, én minden napomat és minden órámat a vízparton tölteném. És ehhez képest százéves koromban is bércsalásnak fogom tartani a szobában, íróasztalnál, könyvek közt töltött időt. De természetesen, mint minden szenvedélynek, a horgászmániának is vannak fokozatai, visszaesések és emelkedések egy láthatatlan grafikonon. Egy bizonyos életkoron túl már nem a mindenáron való halfogás a fontos és a kalandra csábító! A horgászbot, a vízicsizma, kutyapecérnek való ruhadarabok, rossz kalap s a többi hozzásegít, hogy a természettel fenntarthassam ezt a gyermekkorban, és mondom, valami ősemberi szertartásban kötött szövetséget. És aki négy-öt évtized óta vadászgat vagy halászgat, jól tudja, hogy a zsákmány mint eredeti cél elhomályosulhat a véletlen kínálta, egészen másfajta eredmények mellett. Sokszor találkozom csodálkozó kibictekintetekkel, amikor látniok kell, hogy egy-egy szép halat visszacuppantok a Dunába. Nem feltétlenül azért, mert méreten aluli a törvény szerint, hanem mert egyszerűen megsajnáltam; rám nézett. És ez az érzelmesség az utóbbi években egyre határozottabban és kíméletlenebbül jelentkezik. Magamat nem kímélem. A gyermekkorban annyira várt vízicsodát tehát már nem feltétlenül egy óriás hal partra vonszolásától várom, sokkal jobban izgat például a part menti római őrtornyok törmeléke, nyílhegyek, cserépdarabok, hálónehezékek, melyek olykor a tarisznyámba kerülnek, vagy az uszályvontató lovak patkolóhelyein a számtalan elvásott vagy épen vízbe került két-háromszáz éves patkók, óriási hajószegek és csáklyakampók. Ezek a zsákmányaim. Aztán csak csodálkoznak a horgászszövetség ellenőrei, hogy eredménynaplóm egy-egy évben rendkívül szegényes.

– Nem szegényes azonban a költői termés, amit a horgászás révén learatsz. De hadd emlékeztesselek most, ha nem is horgászattal, de természetjárással kapcsolatban egy közös élményünkre. Több mint tíz esztendővel ezelőtt jártunk egyszer Romániában, Sinaia felé utaztunk egy autóban, négyen ültünk a kocsiban, rajtunk kívül egy romániai magyar költőtárs és egy kedves íróasszony. Ahogy a hosszú úton beszélgettünk, egyszer csak ez az asszony, aki addig hallgatott, megszólalt és azt mondja: „Hát magukat, költőket csak a vers, a szerelem meg a politika érdekli, semmi más?” A költészetről már esett néhány szó, beszéljünk most talán a másikról, ami még minket érdekel, beszéljünk a szerelemről, arról is, persze, a verseid kapcsán. A utóbbi tíz-tizenöt évben írt verseid közül nekem a Megperzselt angyalok az egyik legkedvesebb. Most is települnek még a válladra megperzselt angyalok?

– Rendkívül indiszkrét kérdés! Inkább azt mondanám, hogy magam lettem idők folyamán megperzselt ördög. De ha már ilyen kegyetlenül faggatsz, akkor egyet-mást azért el tudnék mondani erről a bizonyos szerelemről, vagyis arról, hogy miként viszonyultam hozzá, és a nőkkel miféle kapcsolat teremtődött néhány évtized alatt. Sokat irkáltam naplóban, versben, prózában egyaránt erről a témáról, fecsegtem is nem keveset, többet a kelleténél és kellő megfontolás nélkül. De nyilatkozni a rádiónak, természetesen, eleve gátlásossá tevő feladat; csak általánosságban lehet erről beszélni. Azzal kezdhetem, hogy mindjárt valaki másra fogom a magam szerelem-élményét vagy – pontosabban – a nőkhöz való viszonyulásomat, éspedig Alfred Mombertre, akinek egy költeménye néhány esztendeje telibe talált. Tengerparton, valahol, izzó homokban heverésző, hatalmas meztelen női testek végeláthatatlan sora. Talán szobrok, nem is hús-vér alakok, és közöttük egy botorkáló férfi, egyedül, tétován. Álomszerű látomás. A rendkívül furcsa versről lapalji jegyzet árulja el, hogy Mombert egy régi perzsa költő versében találta ezt a látomást, és csak újraköltötte… A tétován, talán a válogatás zavarában leledző férfi alakjában magamra ismertem. Mintha lelepleztek volna magam előtt is, olyan helyzetben mutatva meg, amilyenben nem mertem volna ilyen pontosan megmutatni magam. Hogy mennyire így van, egy később előkerült fénykép bizonyította. Ez a fénykép egyszersmind azt is elárulja, hogy kamaszkori helyzetek és élmények továbbéléséről van szó ez esetben is. A fénykép 1930-ból való; olyan pillanatot örökít meg, amilyenekben gyakran volt részem, hála a kolozsvári nyaraknak, gyümölcsszedéseknek, Szamos-parti fürdéseknek, társas kirándulásoknak. Ezen a fényképen négy gyönyörű, tizenhat-tizennyolc év körüli lány üldögél, heverészik virágos mezőn, bokrok előterében, mosolyogva, magakelletőn. Közöttük vagy kettő Éva; egyikük sincs évakosztümben, mint a Mombert-féle vízióbeliek, hanem csinos, illedelmes, bokorugró turistaruhában, szoknyában, és közöttük, felsőtesttel kiemelkedve, a tizenhét éves legényke diadalmas mosollyal, amelyre semmiféle jogcímem nem lehetett – azon kívül, hogy mindegyikükbe szerelmes voltam, halálosan és éppen ezért teljesen reménytelenül. Három barna, egy szőke leány, egyik szebb, mint a másik, hamvas és duzzadó. Nem hiszem, hogy túloznék, ha feltételezem, hogy ezt a négy lányt, a szépségnek ezt a négy változatát kerestem azután és véltem meg-megtalálni később, amikor végre nekibátorodtam, és nem hátráltam meg, ha a csábításukkal vagy a kíváncsiságukkal találtam szembe magam. De azt a négyet, akik valóságos udvart alkottak a kamaszfiú körül, az erdei tisztás gyepén: egytől egyig elvesztettem, anélkül, hogy annak rendje és módja szerint megtaláltam volna. És ez a veszteség máig sajog, mint valami szégyenérzet. Késő bánat, nagyon késő bánat. De az ember hajlik rá, hogy remélje: egy következő életben még kárpótolni tudja majd az ilyen természetű veszteséget.

– Térjünk át akkor harmadik rögeszménkre, a politikára, vagy ha tetszik, az ember, a nemzet, a társadalom sorskérdéseit feszegető közéletiségre. Azt hiszem, ettől se tudunk menekülni, mint a szerelemtől és költészettől, még ha akarnánk se. Abban az antológiában, amelyben először találkoztam a Pisztráng-balett-tel, úgy emlékszem, még ugyanabban találkoztam A marosszentimrei templomban című költeményeddel is, és ez a versed is nagyon mély hatást tett rám. Jóval később, ahogy összegyűjtött verseidet olvastam, rábukkantam egy 1964-ben írott versedre, amely A marosszentimrei templomban címűt juttatta eszembe, ez A Missa pro pauperibus hallgatása közben, amelynek van néhány tisztes társa a mai magyar költészetben. Úgy érzem, Vas István Cambridge-i elégiá-ja vagy Jankovich Ferenc Fontainebleau-i elégiá-ja is a testvérei közé tartozik. Talán nem érted félre, szerintem egyik sem helyettesítheti a másikat, inkább erősítik és kiegészítik egymást. Én főleg erre a négy megrendítő sorra emlékszem vissza a te költeményedből:

Nekik tehát, Balassinak, Zrínyinek, Petőfinek és névtelen áldozatainknak, elesettjeinknek is köszönheti haladását a világ…

– Engem már, azt mondhatnám, hogy kora ifjúságomban is vonzottak és termékenyítettek az emberiség sorsáért aggódó művek, különféle látomások és próféciák. A Faust vagy Az ember tragédiája mellett a Korhadt fakeresztek és a Véres napok is. Lehetséges tehát, hogy nem egy versben vagy novellában felfedezhetők az általad közéletiségnek mondott magatartás közvetlen vagy áttételes, jelképes megnyilvánulásai. Az a vers, amit az előbb ilyen magas rangban emlegettél, azt hiszem, a második vagy a harmadik bécsi utazásom emléke. Mint mindig, valahányszor Nyugatra vetődtem, vagy akár a felvidéki városokba, csodálattal és fájdalmas irigységgel álltam meg az épen maradt több száz éves történelmi épületek vagy egész palotasorok, utcasorok előtt. Ez, gondolom, minden külföldet járó magyar örökletes kényszere; az összehasonlítás és a töprengés, hogy miért csak ezen a földön pusztult el mindig és majdnem minden háborúban annyi minden!… Romjainkat lelkünkben hordozzuk, világgá visszük, akárhová vetődünk. Nehéz felelőtlen boldogságban álmélkodni Prága vagy Milánó dómjaiban, hol még a miniatűr márványfaragványok is épen maradtak, mint valami csipkék a vitrinben, amikor idehaza a legvastagabb bástyák is porba omoltak. Egyébként, ha meggondolom, hogy már 1935-ben a romladozó marosszentimrei templomban átélt gyermekkori istentisztelet emléke kísértett – ezt emlegetted az előbb abban a bizonyos versben –, és aztán, hogy másról ne beszéljek, a zsámbéki romtemplom: ezt a témát visszatérőnek, obsessio-szerűnek tartom. Voltaképpen csak azt folytatom másfél évszázad különbséggel, amit Kölcsey például a Huszt romjai láttán elkezdett.

– De folytatsz te mást is, ha jól látom. Akkoriban, jó tíz évvel ezelőtt jártunk mi a tengerparton is. Ott álltunk Mamaia vidékén, a Fekete-tenger partján, én messze néztem a tengerre, és valami olyasmit mondtam, hogy úgy érzem, egy nép, amelynek tengere van, bármikor meghosszabbíthatja magát horizontálisan akár a végtelenségig. Erre te valami olyasmit válaszoltál, ha jól emlékszem, hogy mi csak fölfelé hosszabbodhatunk meg. Aztán hozzátetted, kissé keserűen, hogy egészen a tébolyig. De én most ennek a fölfelé meghosszabbodásnak a jóféle lehetőségét és reményét emlegetem: ott látom a Zsoltár özönvíz után című versedben, amely a hatvanas évek közepe táján keletkezett, a dunai, a Szentendre környéki és a felső-dunai árvíz után. De nemcsak verseidben, novelláidban is föltűnik a közösségi érzés, a társadalmi érzékenység, akár az olaszországi tárgyú novelláidra gondolok, akár másokra, amelyekben brutalitás, az embertelenség minden formája ellen tiltakozol.

– Külön is köszönöm ez irányú érdeklődésedet, ugyanis éppen az elmúlt hetekben feküdtem neki néhány elfelejtett, félben-maradt vagy rosszul megírt régi elbeszélés tatarozásának. Tehát közelebbről és mélyebben ismerkedhettem prózaírói tulajdonságaimmal. Feltűnt mindenekelőtt, hogy prózai vállalkozásaimat félvállról vettem valamilyen okból, és magam is mostohábban kezeltem, mint a verseimet. Talán ez lehetett az oka, hogy pályafutásuk nem volt olyan szerencsés, mint a verseké. Másik magyarázat – lehet, hogy ez is apai örökség bizonyos értelemben – a prózának a vers alá rendelése. Pedig, amint a most említett régebbi novellák egyikében-másikában is feltűnik, a vers- és prózaélményeknek – hogy úgy mondjam – ihletküszöbe majdnem azonos vagy nagyon hasonló, úgyannyira, hogy egy-egy novellát akár versbetétekkel is fűszerezhetnék, vagy megfordítva, egy-egy novellarészletet csak versbe kellene szednem… Mégis, háttérbe szorulásuk legvalószínűbb oka, hogy a versekkel ellentétben, melyek a te megállapításod szerint is már kezdő koromban bizonyos formaérzékről vallottak, az elbeszélések stílusukban és formájukban éretlenebbek. Még hagyján, ha szándékoltan maradnak el és ütnek el a korszerű novella- vagy regénystílustól, de akkor is vagy akkor a legkivált, ha témájukban valóság fölöttiek, és voltaképp egy-egy furcsa álom kristályosodási pontja köré épültek…

– Némelyik novellád olyan, mintha egy álom leírása volna. Valóban képes voltál arra, hogy pontosan rögzítsd álmaidat, vagy az álomszerűség csupán krúdys fogás? Főként a Gyöngyházy-novellák érdekelnek ebből a szempontból. Vajon ez a furcsa, lebegő életű főhős, Gyöngyházy karaktere sugallta-e az álomszerűséget, vagy a te személyes álmaidról van itt szó?

– Már valamikor 34–35-ben, amikor elkezdtem naplót vezetni, főleg és valóságélményeimet úgyszólván elhanyagolva, elsősorban álmaimat írtam le. Nem tudom most utólag ennek a magyarázatát. Úgy látszik, valamilyen ösztönös módon fontosságot tulajdonítottam nekik, nagyobb fontosságot, mint hétköznapjaimnak. Később aztán kezdtem felismerni bizonyos jellegzetességüket ezeknek az álmoknak, és azt is meg mertem állapítani s most is vallom, hogy nem mindegyik személyes vagy egyszerűen csak magánálom: jelképes mivoltuk nyilvánvaló. Többet tudnak ezek az álmok az álmodójuknál, erre a vonásukra elég korán ráébredtem, és aztán alaposabban kezdtem velük foglalkozni, megbecsültem őket, így lettek előbb-utóbb egy-egy novellámnak a magjai. Ez aztán összefügghet természetesen a befele-fordulással, mely az ötvenes években amolyan ösztönös védekezés volt, és ez esetben talán szerencsés védekezés… Az előbb említetted azt a bizonyos Gyöngyházy nevezetű lényt, és biztosan töröd a fejed, hogy milyen mértékben azonos énvelem, vagy pedig esetleg valaki más is keveredik az ő vonásaiba? Egyszerűen régi írói gyakorlatra emlékezve folyamodtam ehhez a megoldáshoz; álom-énemnek nevet adtam, méghozzá Gyöngyházy családnevet; és tekintve, hogy ennek az álom-énnek kalandjai és történetei olykor az elhihetőség szélső határán mozognak, szándékosan emeltem Münchhausen báró rangjára, legalábbis az övével asszonanciában lévő Gyöngyházy név adományozásával. Ez az írói fogás aztán bátrabbá tett. Gyöngyházyra akármit ráfoghatok, nem énvelem történt, nem én követtem el, vagyis kalózlobogó alatt vitorlázhatok, ha nem is éppen tengereken. És álorcával közlekedhetem, esetleg másokat is rémítgetve vagy éppenséggel magamat ijesztgetve, az álom kínálta, furcsábbnál furcsább helyzetekben. Krúdyt emlegetted, bizonyosan jogosan. De Kosztolányit se felejtsük el. Ezek a legközelebbi minták, mindketten ifjúkorom bálványai. Krúdyról tudjuk, hogy megszámlálhatatlan kalóznév alatt „szindbádkodott”, hol Végsőhelyi Kálmán, hol Rezeda Kázmér, hol Nagybotos Viola stb., stb. Kosztolányi azonban, legalábbis emlékezetem szerint, beérte az egyetlen Esti Kornéllal. Ezt a hősét teszi meg olyan kalandok és események szenvedő vagy cselekvő főszereplőjének a világ különféle pontjain, amilyeneket a Logodi utcából oly ritkán kiruccanó családapa és íróasztal rabja vagy restellt volna, vagy csak szeretett volna átélni és végrehajtani… Emlegetted, és bizonyára nem egészen hiába az úgynevezett világnézeti állásfoglalásaimat egy-két novellámban. Hát hogyha már emlegetted, akkor megint csak valami nagyon régivel és nagyon gyermekkorival kell kezdenem a magyarázatot és a választ erre a kérdésedre. Talán tizenegy-tizenkét éves voltam, amikor az első novellaszerű írásom megszületett. De mi szülte meg? Ez, azt hiszem, nem egy későbbi prózámra is jellemző: egyfajta borzalomélmény. Valaminek valaki által történt kegyetlen legyőzése, elpusztítása. Ha nem unalmas, megpróbálom az élményt a lehető legrövidebben elmondani. Apám, és megint csak apám, néhány kedves vadásztársával egy őszi reggel vadászatra vitt az Enyed körüli szántókra. Három vagy négy kutya volt velünk, ügyes, erős betanított hajtók és üldözők, köztük egy erőteljes, hatalmas, barnásfekete kopó a réges-régi erdélyi fajtából, mely fajta azóta majdnem teljesen kiveszett. Ahogy baktatunk, és a kutyák előttünk keresik a prédát, ide-oda futkosva, nyihogva, szimatolva, egyszer csak felugrik valami a tarló barázdájából, és a kutyák rögtön körülveszik, megszorítják. De a puskacsövek mindjárt le is ereszkedtek, nem lőhettek rá, mert kutyát találhatott volna a serét. „Se nem róka, se nem nyúl”: egy hatalmas fehértarka macska volt; elintézését a vadászok a kutyákra bízták. Néró császár gyönyörűségére méltó jeleneteknek voltam szenvedő tanúja. A macska védekezése, rendkívül bravúros ellentámadásokkal, a több sebből vérző, megvadult kutyák között egy negyed óráig is eltarthatott. Végül a fekete kopó elkapta a nyakszirtjét és összeroppantotta, majd elhajította magától. A többiek nekiestek, szétszaggatták, és nekem ezt végig kellet nézni, elejétől végig a macska pártján, mert a macska volt kisebbségben, mert a harc lovagiatlan volt és becstelen. Tehát szemem láttára kellett pusztulnia a hős macskának. Kisebb ideglázat kaphattam (talán sírtam is), mondta később apám. Egyébként vadászgató ember létére ő is szinte úgy nyögte meg ezt az élményt, mint tízvalahány éves fia. Aztán, hogy a világ ne feledkezzék meg az ismeretlen macska hősi haláláról, és a gonosz kutyákon bosszút álljak, kiszínezve, majdnem jelképpé írtam meg az esetet, s meg is jelent azon frissiben a Bethlen utcai Híradó című, tizenöt gépelt példányban készülő gyermekújságban. Szerkesztője Dóczyné Berde Amál volt, festőművésznő, Berde Mária írónő testvérnénje… Elmondtam, hogy a későbbi novellák gyökerét ebben az élményben keresd. Már ehhez is vér tapad, ha csak egy macska vére is és még nem emberi vér.

– Jó, hogy elmondtad ezt a nyomasztó gyerekkori élményedet, mert nagyon éles megvilágításba helyezi azokat a novelláidat, amelyek rám is oly nagy hatást tettek. Például a kötet címadó novellája, az Isten madara, amely Olaszországban játszódik, és voltaképpen az olasz fasizmus szörnyű víziója, de közeli rokona a Novellino című elbeszélés is; és nagyon izgalmas hallani, hogyan vezethető vissza a felnőtt író etikus magatartása egy megrendítő gyerekkori élményre. De ha már újra a gyerekkornál tartunk, tegyünk még egy lépést az ifjúkorhoz is. Szó esett már róla, hogy Enyed után tanulmányaidban Kolozsvár, majd pedig az Eötvös-kollégium következett. Az Eötvös-kollégiumi évekről bizonyára van még mondanivalód.

– Elég sok volna, és nehéz összefogni úgy, hogy ne váljék terjengőssé, de megpróbálom. Az Eötvös-kollégiumba szerencsés kimenetelű érettségi, majd felvételi vizsga után 1931 szeptemberében kerültem be. Az intézmény akkoriban már fél évszázados hagyományra tekintett vissza, csak maga a háromemeletes, sárga épület volt fiatalabb, a századelőről való, a Gellérthegy déli dűlőjén. A két-három emberöltőt átívelő hagyományokat és az Eötvös Loránd-féle alapító okmányban lefektetett tanulmányi és életelveket hiába próbálnám most rekonstruálni és elsorolni, de talán mondhatok egyet-mást magáról a légkörről, amely az én időmben még uralkodott, és széles sugárzásban, gyümölcsözőn, termékenyítőn hatott. A kiegyenlítődés, kollegiális egybeolvadás hatalmas kohója volt ez az intézmény akkoriban, a harmincas évek elején, a más-más magyar tájakról, elszakadt országrészekből, különféle hagyományú és felekezetű gimnáziumból érkező „gólyák”, szebb szóval: új egyetemi polgárok testi-lelki otthona. Nagy szellemi műhely és laboratórium; az érettségi eredménytől, helyi pártfogók protekciójától elkapatott vagy éppen felfuvalkodott vidéki és pesti individualista titánok – magamról is beszélek – lehiggasztására, valóságos értékére való ráébresztésére. De, vagy éppen ebből következőn, az összetartozás-érzésnek is jó talaja volt ez a régi Eötvös-kollégium. Mindenfajta jelszó, egyenruha-, vagy egyensapka-viselés kötelezettsége nélkül. Falai közt a tanárok és diákok, diákok és szolgaszemélyzet közti érintkezésben humanista liberalizmus uralkodott, ami nem képzelhető el a mintaintézmény, a párizsi École Normale Supérieure példája nélkül. Mindenekelőtt azonban sokfajta tudomány hajléka volt, nemcsak a humán tárgyak, hanem a természettudományok hallgatói is ott készülődtek, a harmadik emeleti cőtusokban, talán hogy közelebb legyenek a csillagos éghez, vagy mert jobban tűrték a gyatra gőzfűtésű szobácskák spártai hőmérsékletét ebben az athéni szellemű iskolában. Mert az volt, szabad szellemi fejlődést biztosító athéni iskola, abban az értelemben, hogy érintkezésben, fegyelem dolgában kevés köze volt a hideg spártaisághoz, kaszárnyaisághoz. Nem lehet véletlen, hogy Raffael híres falfestménye, hűséges másolatban, ott díszeleg máig is a második emeleti gyűlésteremmel szemközti falon: magas oszlopcsarnok térségében Szókratész, Arisztotelész látható, az előtérben tanítványok csoportjai álldogálva, üldögélve, fesztelenül, de valami intenzív szellemi kíváncsiság állapotában. És ezeket az antik bölcseket az ember kedve és szimpátiája szerint helyettesíthette be, és láthatta helyükön Horváth János, Gombocz Zoltán, Gerevich Tibor, Pais Dezső professzort, és fölöttük nem is bölcsészeti katedra, hanem valami zeneakadémiai orgona magasságában Kodály Zoltánt. Itt is adva volt tehát egy bizonyos hierarchia, és ehhez az ember igazodhatott, ha akart, és igyekezhetett, ha tudott, hozzá méltóvá lenni. Nem felejthetem el, hogy már akkor közéjük soroltam az év nyara óta halott Kuncz Aladárt, aki ennek az intézménynek köszönhette francia nosztalgiáit, műveltségét s végső fokon a sorsát, az internáltságot Noirmoutier-ban és az onnan hozott halálos betegséget…

– Kik voltak még akkor körülötted, kik tettek rád maradandó hatást az Eötvös-kollégiumban?

– Lexikális felsorolást kerülendő, most csak azt az akkoriban harmincegynéhány éves, szerzetesi magányosságú és végtelen szerény, a félszegségig tapintatos szőke tanárt említem, aki a francia irodalom friss termékeinek igézetében akkortájt tért vissza Párizsból. Csak úgy áradt belőle a sok idézet, párizsi íróanekdota, diáktörténetek; még azok is hatása alá kerültek, akik mint más szakosok csak érdeklődésből ültek be olykor-olykor az óráira. Gyergyai Albert volt, Szegő úr, ez a somogyi akcentusú, Párizs-jártas író-tanár, André Gide, Raymond Radiguet, Marcel Proust, Bernanos és annyi más francia író lelkes adeptusa és tolmácsolója… Barátaim az évfolyamból – vagy fölöttem lévőkből – elsősorban azok közül kerültek, akik szintén az irodalom csábításainak engedtek, és már publikáltak is egyet-mást; ha csak diáklapokban is. Ezúttal, illendő előnyt kínálva a holtaknak, az akkor már negyedéves magyar-olasz szakos Horváth Füsi Jóskát említem; élete és műve már vagy tizenhét éve, 59-ben hirtelen véget ért, olasz regényfordítás és szótárak fölé hajolva. És nem leereszkedően, hanem ifjabb pályatárs iránti jóságos érdeklődéssel közeledett hozzám Jankovich Ferenc is, akkor már ötödéves volt, és éppen az École Normale-ból érkezett vissza. Zengő-bongó, mennydörgő hangjával, lobogó hajával, hórihorgas alakjával már ifjúkorában valami keserű titánra emlékeztetett, és később is és mindhaláláig mintha szüntelenül hallható lett volna körülötte, bárhol és bármilyen történelmi vagy társadalmi helyzetben találkoztam vele, valamiféle lánccsörgésre emlékeztető lárma, bizonyára az örök nyugtalanság és elégedetlenség kísérőzenéje. Alig öt éve múlt, hogy ő is Orcusba költözött, és már kezdik elfelejteni, ijesztően hamar és igazságtalanul. De meggyőződésem, hogy költői árnya előbb-utóbb felmagasodik, és egyre hatalmasabb és zordabb lesz a XX. századi magyar költészetben… Évfolyamtársam és nagyon kedves barátom volt a somogyvámosi amerikás magyarok Milwaukee-ben született fia, Lotz János. Már középiskolás korától Magyarországon élt. Csodálatos, jóízű somogyvámosi akcentussal beszélt, több nyelven is, már tizennyolc éves korában. A nyelvészet, a nyelvszerkezet a kisujjában volt. Isten tudja, honnan hozta magával. Internátusi, egyetlen ruhás szegénysége mellett csak úgy szórta gazdag szellemi ajándékait; sziporkázott, mindenkinek jutott ebből, nekem talán a legtöbb; segített a nehezebb dolgozatokban, a vizsgai előkészületekben. Ritka tisztaságú ember volt, akinek nem lehetett ellensége. Még a világháború előtt visszament anyakönyv szerinti szülőföldjére, és lett belőle elismert nemzetközi filológus tekintély, valamelyik amerikai egyetem professzora, nem tudom, melyiké, elfelejtettem; halálának híre nemrégiben olyan messziről érkezett, hogy nem is lehet igaz.

– Térjünk vissza most a fölidézett emlékektől a jelenbe, vagy amennyire lehet, talán a jövőbe is. Úgy tudom, összegyűjtött verseid kötete után új versesköteted még nem jelent meg, de elkészült egy kötetre való versed, az utóbbi három-négy év termése, és hamarosan napvilágot lát, benne némely régebbi verseiddel, eddig kiadatlanokkal is. Dolgozol-e még valami más munkán, milyen újdonságot várhatnak tőled olvasóid?

– Dolgozom valamin, mégpedig Széchenyi naplójának szemelvényes fordításán. Azazhogy pontosabban, még a múlt évben elkészültem ugyan a rám eső három első kötettel, de mostanában megkaptam az alapos kontrollszerkesztői jelentést, és ennek nyomán a kisebb-nagyobb félreértések, elírások javításával foglalkozom; stiláris simítgatások is indokoltak lesznek imitt-amott. Ezt előre tudtam, hiszen a rendkívüli fordítói feladat, vagyis a Legnagyobb Magyarnak németül írt naplóját magyarítani többrendbeli veszedelmet rejtegetett. Egyébként nem keserűség, inkább átfűtő izgalom újra végigmenni ezen az anyagon, végigszáguldozni Széchenyi fantasztikus útvonalain, csontom velejéig érezni változatos élményeit, vívódásait s oly ritka boldog pillanatait. Mindent egybevéve, ezt a naplófordítást tartom fordítói pályám betetőzésének. És sikerült légyen akárhogyan, elmondhatom: „ez jó mulatság, férfimunka volt”.

– Örömmel hallom, és csodálkozással is egyben, mert elsősorban versfordítóként tartalak számon, bár jó néhány prózai mű fölött is ott áll a neved, de én eddig azt gondoltam és tapasztaltam, hogy költő-fordítónak csakis a költészet tolmácsolása lehet a legmagasabb rendű fordítói élmény. Épp ezért várom kíváncsian ezt a Széchenyi-naplót, mert ha te magad úgy véled, hogy ez minden eddiginél nagyobb fordítói teljesítményed, akkor ebből az olvasóknak is meg kell érezniök valamit.

– Én csak a három első kötetet fordítottam, a három következő és egyszersmind három utolsó kötetet Györffy Miklós fordítja, vagy már talán el is készült a fordításával.

– Bizonyára egész közvéleményünk nagy érdeklődéssel fogadja majd a teljes kiadványt, de engedd meg, hogy tőled én mégis elsősorban az új verskötetet várjam, és a további új versekhez kívánjak erőt és jó egészséget.

– Nagyon szépen köszönöm. Meglepetés fog érni: a Széchenyi-napló életed legfantasztikusabb költői és irodalmi élménye lesz!

A kérdező: Garai Gábor

Huhogás?

Valamikor, a harmincas évek derekán, még kecsegtetett a remény, hogy a fővárosi-külvárosi habarcs-nyelv és velejárója, a semmiféle magyar tájnyelvből nem származtatható hanglejtés nem fog eluralkodni a szélrózsa minden irányából áramló nyelvjárásokon; bizony, reméltük, ezek kerekednek felül, s hoznak létre egy, a XIX. századinál egységesebb, kifejezőbb, hajlékonyabb, korral haladó, de mégsem mesterséges, erőteljes, magyar társalgási-irodalmi-tudományos nyelvet. Egyszóval a várva várt művelt magyart. Bagolyhuhogás-e, ha aggodalmasan úgy érzem, ez a remény csak kegyes óhajtás maradt, sőt mintha éppen napjainkban távolodnánk a leggyorsabb ütemben megvalósulása pillanatától?

Nem az irodalomra gondolok – a költészet és a próza java általában még mindig gazdagító, értékmentő szerepet tölt be mindenütt a magyar tájakon –, hanem a köznapi beszédre, a társalgási nyelvre. (A műszaki-tudományos nyelv állapotának vizsgálatára és megítélésére illetéktelennek érzem magam; az új ismeretanyaggal való küzdelmét azonban méltányolom, még akkor is, ha netán e küzdelemben olykor láthatóan alul marad…)

A társalgási nyelv vagy közbeszéd, látnunk és hallanunk kell, ha akarjuk, ha nem, mintha azt a korszakát élné, melyben nemcsak a mondatfajták közti hangsúlykülönbség, továbbá a kettős mássalhangzók használata tűnik el, hanem még a nyelvhelyességre vagy szabatosságra való törekvés írmagja is! Mintha egy láthatatlan, de mindenütt jelenvaló iskolahálózat működnék, az ország több ezer általános, közép- és főiskolája ellenében, s terjesztene, ijesztő eredménnyel, oly nyelvi szörnyszüleményeket, amilyeneket a legborúlátóbb század eleji nyelvész-irodalmár sem tudott volna elrettentő például kiagyalni. És ezek a torzszülemények titokzatos úton-módon szinte egyidőben bukkannak fel a főváros minden kerületében, sőt, az ország minden zege-zugában, mint valami óriási, vegyiháborús bomba szétfreccsent baktériumtelepei, és semmi hatalommal nem lehet őket kiirtani.

Azok a szavak és kifejezések pedig, melyeket, mondom, valami titokzatos robbanás erejével szorítanak ki, egyre szűkebb területre – maholnap csak a tankönyvekbe és az irodalomba húzódnak vissza, elannyira, hogy aki még használni meri őket, finomkodás és kényeskedés gyanújába keveredik. (Félő, hogy az ifjúság egy részének szándékoltan toprongyos, futóbetyáros öltözködése, csapzott-kócos haj- és szőrviselete: e nyelvi züllés kísérőjelensége.)

Valahol, mindinkább elhomályosulóban, élhetnek még a frissen kiszorított szavak és kifejezések. Amikor egy-egy láblabdázó híresség az ország szeme és füle előtt (televízióban és rádióban) nyilatkozik, talán ezeket szeretné felszínre hozni oly kétségbeesetten, mert az újsütetű képződményeknek nyilvánosság előtt való használatától visszatartja valami, holott, ha vállalná, talán egészen folyékonyan beszélne. Némely film- és színicsillag és csillagnő pedig, ha klasszikus magyar verset szaval, vagy verses szerepet mond, mintha már nem is próbálkoznék a mondatfajták hangsúlybeli különbségének éreztetésével: ha tenné, ingoványos talajra lépne; tehát egyformán hangsúlyoz – ha lehet ezt még egyáltalán hangsúlyozásnak nevezni – kijelentő, kérdő vagy óhajtó mondatot… E jelenségnek tulajdonítható, hogy aztán a legdallamosabb és -változatosabb mondanivalójú költemény is, így előadva, hasonlatossá válik a napszállat utáni méla, monoton békabrekegéshez.

Eddig csak általánosságban „huhogtam”, s lehet, nem is érti mindenki, miről beszélek. Ezeknek szolgálok az alábbi esettel; friss, még meleg, mert a napokban éltem át, s talán ez adta meg elmélkedésem nem éppen rózsás alapszínét. Nos hát, a minap, ahogy benyitottam a liftbe (bocsánat: a személyfelvonóba, ugyebár!), sietős léptekkel egy emberpár lépett be mögöttem, harminc év körüli nő, csinos műszőr bundácskában, s harmincöt körüli férfi, prémgalléros selyemballon kabátban, fényes bőrkalapban. Mielőtt a negyedik emeletre szóló gombot megnyomhattam volna, a férfi elém nyúlt, s ezt kérdezte: – Mennyi? – Ötven fillér személyenként, mutattam a perselyre készségesen, azt gondolván, vidékiek. – Nem azt kérdeztem, legyintett fölényesen a férfiú, hanem az emeletet!

Elöntött a keserűség, de fegyelmezetten mondtam: – Vagyis azt akarta megtudni, hányadik emeletre megyek. – Így is lehet mondani – vont vállat kelletlenül a prémgalléros, s talán már a pokolba kívánt. – A negyedikre – hangsúlyoztam, már egy kissé élesen, leckéztető hanghordozással. Erre a nő, nyilván sértegető szándékkal, hogy az érthetetlen huzavonának véget vessen, szó szerint a következőket mondta:

– Mink a ötre!

Úgy néztem rá, hogy joggal hihette, valami bogaras őrült vagyok. Fogalma sem volt róla, minek köszönheti görbe tekintetemet. Hogy három szóban három olyan hibát ejtett (ő így mondaná: hibát vétett), amelyekért már a negyedik elemiben megbukhatott volna magyar nyelvtanból – s hogy ez világrekord! (Azoknak az olvasóknak, akiknek netán fejtörést okoz, hogyan kellett volna mondania, úgy írom ide, ahogyan a találós kérdések megfejtését szokás:

 MI AZ ÖTÖDIKRE)

Már nem helyesbítettem. Céltalan lett volna. Ez volt az utolsó szavunk egymáshoz. Szinte kivetítve láttam néhány pillanatig, a repülő szekrényben. S mikor végre a negyedik emeleten zökkenve megállt, oly sebbel-lobbal rontottam ki belőle, mintha kergetnének, holott csak magamtól menekültem: oly erős indíttatást éreztem, hogy megnyomjam a lefelé vivő gombot, s a világrekorder asszonyságot lovagostul-férjestül egyenest a pincébe küldjem.

*

Lehet-e ezt fejlődésnek, korral haladó változásnak tartani? Nem egyfajta új osztálytagozódás előjele-é, ezúttal nem anyagi vagy származási, hanem nyelvi állapot szerint? Nem holmi új kasztrendszer sejlik a láthatáron, melyben annál előkelőbb valaki, mennél rútabban beszél?

És huhogás-é csakugyan, amiket itt vázlatosan leírtam? Ha az, szolgáljon mentségemül, hogy a tudós Johann Gottfried Herder okulárés, fehérlepedős kísértetét hessegettem vele a fejem felől.

Körgallér roskadt vállra

(Borongós szürkületben, omladékos ház végében, felszaggatott, gödrös helyen találtam. Nekem háttal, magában ült, csak a felsőteste látszott, se pad, se szék alatta. Kietlen környezete, elhagyatottsága szíven fogott… S hirtelen a feje fölül, a magasból, panaszos verses beszéd hallatszott, ilyen formán:)

(Sírás környékezett. Mögéje léptem, s roskadt, előreesett vállára puha, prémes körgallért borítottam – nem tudom, honnan s hogyan került a kezembe… Feje közelségétől, válla érintésétől olyan erős borzongás járt át, hogy mielőtt megszólalhattam volna, felriadtam. Történt 1970 májusában.)

*

Álomban fogant, álomból ébrenlétbe átmentett versek, úgynevezett álomlátások, jelenések ősidők óta számon tarthatók. Mindenki álmodik. Költők is álmodnak, nemcsak álmodoznak. Szerencsére nem egyformán s nem ugyanazt! De még ha ugyanazt álmodnák is, más és más módon fejeznék ki, ahogy más és más módon írnak a valóságról is.

Rám az álmaim már ifjúkoromban olyan erősen hatottak, hogy napokig foglalkoztam egy-egy furcsább, igézetesebb álmommal. Kivált olyanokkal, melyekben mindennapjaim, közvetlen élményeim nyomát sem találtam meg; amelyek mintha máshonnan, messzebbről vagy inkább mélyebbről származtak volna, mint egyéni életem élmény- és ismeretanyaga… Később, amikor már írogattam, s fejemben verssorokat forgattam, egy-egy ilyen álom úgyszólván versben próbálta rögzíteni magát; néha csak foszlányokban, máskor olyan „épkézláb” sorokban, hogy csak papírra kellett őket vetni. Előfordult, hogy az álomban megjelent alakok is megszólaltak. Halottak is, élők is, és ami a legérdekesebb: mindig egyéniségükre jellemző mondókával vagy versszerűen tagolt mondatokban közöltek velem „valamit”. S ha vers nem is lett minden ilyen megnyilatkozásból, naplómban számos álominspirációt jegyeztem fel évtizedek során.

Tamási Áron gyermek- és ifjúkorom egyik nagyra becsült és szeretett, legendákkal körülvett erdélyi íróhőse. Később, a negyvenes évektől Kolozsvárott, majd Budapesten, egészen haláláig, csak erősödött a közös szülőföld-élményből is táplálkozó barátság és tisztelet érzése. Az életből való korai kidőlése nekem is érthető megrendülést okozott, s annak a már-már árvaságérzetnek jelentkezésével járt, mely aztán, egy évvel később, apám halálával természetesen az igazi, nagyon keserű árvaság gyászába öltöztetett…

Tamási Áron halála fölötti fájdalmamnak, veszteségérzetemnek két versben próbáltam akkor kifejezést adni. Eltűnésébe a budai utcákról, a baráti körből, a muzsikás vacsorázóhelyek törzsasztala mellől nem lehetett egyhamar beletörődni. Ezt a veszteségérzetet álmaimban való gyakori megjelenése kárpótolta – ha ugyan nem az ellenkezőjét érte el.

Az idézett vers néhány sora a fentebb érintett „mások hangján” szóló álomversek közül való (1970 májusából). Ha nem is Tamási életbeli hangján, de archaikus tartalmú és tárgyú mivoltában mintha mégis ő szólalt volna, s fejezte ki azt a környezetőrzést és lelkiállapotot, melyet a zord helyen, hol találtam, nyilván én tulajdonítottam neki, vagy fogtam rá álmomban, az álom jellemábrázoló és megjelenítő erejével.

Félreértés tehát ne essék! Bármily fájdalmas is, csak szeretném magam abba a hitbe ringatni, hogy valóban az ő másvilági alakjával találkoztam, s az ő másvilági – s az életbelitől ezért különböző fátylas-panaszos hangját hallottam! Valószínűbb, hogy a lehetetlent nem ismerő, bennem is működő emberi álomgépezet produkciója volt.

A szoba sötétjében, frissiben firkantott sorokat véletlenül találtam meg, évek múlva egy nagy levélborítékon, s az el nem homályosult kísérő érzések felhasználásával, kiegészítettem.

Mezítláb, viperák között

Kígyó-bilincs – az alábbi vers címe arra utal, hogy egy végzetessé válható kaland örökre eljegyzett a kígyóktól való irtózással. 1935-ben írtam, körülbelül tíz évvel az esemény után, tehát aránylag „friss” élményből, majdnem végig pontosságra törekvő realista elemekkel, csak az utolsó négy sora kap fel valami természetfölöttibe. Menekülésem azonban nem e versbeli csoda által vált lehetségessé: ez inkább az utolsó pillanatok lelkiállapotának kivetülése, s az alábbiakban igyekszem a valóságot megközelítően elmondani.

Íme, a vers idevágó része:

A kígyószigetre vetődés előzményei:

1926 pünkösdjén apám és egy Bethlen-kollégiumbeli tanár kollégája, Enyedről, vagy tizenöt nagydiákkal kirándulásra indult a Déli-Kárpátokba, a majdnem kétezer méter magasban fekvő Zenoga-tóhoz. Engem is magukkal vittek, éppen tizenhárom éves voltam.

Az út első szakaszát vonaton, a Maros mentén a Szabadságharc egyik csatájáról híres Piskiig, majd onnan, egy szárnyvonalon, Hátszegen át Malomvízig (már a Sztrigy folyó szűk völgyében) tettük meg. Ez volt a Hátszegi-völgy – a Pallas Lexikon szerint „a regék és mondák megszentelt völgye”… Amit ettől kezdve a tájban, a természetben magamtól észrevettem, vagy amire vezetőink hívták fel diákfigyelmünket: mondhatni, mindenre emlékszem. Egy pillanatra láttuk Őralja várának romjait, majd, néhány percig is, a vánszorgó személyvonat ablakából, a Sztrigy túlsó partján, magas sziklán Kolcvár maradék falait; ez volt a Kendeffy család ősi fészke, s arról nevezetes – a monda szerint –, hogy Kendeffy Ilona ablakában üldögélve, aranyfonalat fonogatva várta haza tatár rabságból az urát: addig kellett fonnia, míg a guzsaly a víz színéig nem ér….

Malomvizen, évszázados park fái alatt, oszlopos tornácú udvarházban ebéddel fogadták a csapatot – ha jól emlékszem – a kollégiumba járó két Kendeffy fiú családtagjai. Délután indultunk tovább, erőltetett menetben, hogy még sötétedés előtt elérjük az erdészházat Gura Zlatban, ahol éjszakázni fogunk.

A szűk, legfennebb favágó-szekereknek való úton, már a harsogó, zöld vizű, sebes folyású Riu Mare völgyében, hirtelen eleredt az eső, a hagyományos, pünkösdi eső… És nyakunkon volt az eltévedés veszedelme is. A homályos bükk- és fenyőerdő sűrűjében sziklás, kövecses vagy sáros-lucskos ösvényen baktattunk tovább. Egyszer csak az egyik diák furcsa, gyíkszerű csúszómászót fedezett fel a kerékvágásban; lomhán vánszorgott, menekülésre képtelenül. Jó arasznyi hosszú lehetett. Tarajos gőtének vélték – de a természetrajztanár, miután turistabotjával megpiszkálta, hanyatt fordította, diadalmas felkiáltással „azonosította”, szalamandra, ritka nagyságú példány. Mindnyájan megbámulhattuk: hátán-hasán vörösessárga foltok – olyan volt, mint valami megcsökött, törpe sárkány…

Nemsokára olyan sötét lett, hogy alig láttunk tovább az orrunknál. És egyszer csak valami fény sárgállott előttünk, azt hittük, az erdészház ablaka, majd jobbra-balra is, az út két oldalán, olyanformán, mint manapság az útjelző cölöpök, csak nagyobb, alaktalanabb, sárgászöld fényforrással: mint valami mozdulatlan lidérc-sereg!… És mintha idomtalan, torzonborz alakok ácsorogtak volna mögöttük, rosszindulatú lesben. Borzongató látvány volt, szorosabban zárkóztatott fel apám mögé. Ő már tudta, mi ez a lidérc-csoport: a reves, korhadt bükkfák odvai foszforeszkáltak békésen s mégis ősvilági borzongást okozva, a nyirkos sötétségben.

Ez mind-mind örök emlékezetre méltó, először átélt csoda volt, ha nem is az egész társaságnak, de a legifjabb tagjának minden bizonnyal az.

Bőrig ázva, elcsigázva, valahogy mégis elvergődtünk az erdészházhoz, Gura Zlatban. Legalább százesztendős, zsindelyfedeles, tornácos, hatalmas faépület fogadott; valaha Rudolf trónörökös is szállóvendége volt, amikor zerge-vadászni járt a Retyezátban… Egy fagerendás nagy hodályban hatalmas, hasas vaskályha ontotta a tüzet, mint valami sárkány, a kaláni vasgyár századvégi remekműve. – Hátizsákjainkat, ruháinkat leraktuk, szárogatni kezdtük: máig is orromban az ázott gumiköpenyegek és bakancsok „kirándulás-szaga”. Éjjeli szállásunk itt került, földre terített szénán vagy szalmazsákokon.

Másnap, korán reggel a nagydiákok, vagy tizenöten, a természetrajz-tanárral fölkerekedtek, s nekivágtak az esőszitáló ködben a Zenoga tengerszeméhez vezető, meredek sziklaútnak.

Apám, hogy ne maradjak lent a kietlen völgyben, ismeretlen erdészcsaládra bízva, másrészt, hogy a Riu Mare pisztrángjaival közelebbi érintkezésbe kerüljön, s az estére visszavárt csapatot málélisztben sütött pisztrángvacsorával fogadhassuk – velem maradt.

Vágott két hosszú, érzékeny mogyoróvesszőt, műlegyes horgot szerelt rá, s vállunkon horgásztarisznyával kivonultunk az égerfás, fenyőcsemetés, páfrányos patakpartra. Ki törődött – a jó fogás reményében – a ködből szemerkélő permeteggel?… De két óra is eltelt, és egyetlen hal sem jelentkezett. Egy darabig mindketten a partról legyeztük, csapkodtuk a zúgó, hömpölygő, örvényt vető súlyos vizet – míg egyszer csak szép, kőgörgetegből alakult, zöldellő kis sziget előtt találtam magam; bakancsomat, levetve, a parton hagytam, s begázoltam a sebes, hideg patakba. Apám a parton maradt, közelemben. Miután szerencsésen kievickéltem, a sziget túlsó oldaláról legyezni kezdtem az eredménnyel kecsegtető, mélyebb, nagy szikla alatt megtorpant vizet.

És hirtelen, mintha hatalmas lámpát gyújtottak volna, vagy ég-darabnyi színházfüggönyt rántották volna szét: kisütött a nap.

Ami ezután történt, a versből már megtudódott, az írás elején. De, ahogyan már ott ígértem, a menekülés valódi, hiteles részleteit is el fogom mondani, hogy leleplezzem a költészet és valóság közti különbséget.

Amikor a második vagy harmadik viperát is átugrottam – a kemény vagy éles kavicsok, sziklák közt mezítláb! –, és igyekezni kezdtem vissza a gázló felé, apám, kiáltozásaimra, talán nálam is rémültebben azon bakancsosan, ruhástul, ahogy volt, horgászbotját eldobva megrohamozta az övig érő, sebes vizet. Meg-megcsúszva, botladozva ugyan, de átjutott a szigetre. Körülnézett; egy levedlett kígyóbőr éppen a lábam előtt, összekunkorodva, jellegzetes mintáival… Bizonyítéknak elég arra, hogy kiáltozásom nem vaklárma volt. Felkapott, s ölben vitt át a szigeten, már ő maga is a lusta s szerencsére támadásra még képtelen viperákat kerülgetve, hogy aztán csak kezemet fogva, vergődjünk ki a partra. Megmenekülésem csodával volt határos… Ha a viperák hűvös, esős időben nem is igen bújnak elő, nem izegnek-mozognak és nem agresszív támadók, ha véletlenül valamelyikre rálépek, könyörtelenül megmar. De ezt a tulajdonságukat csak később tudtam meg: rémületem indokolt volt. A versben, tíz évvel az élmény után, ezt a „csodát” toldtam meg a repülve menekülés csodájával – álombeli menekülések emlékét felhasználva. Ez az egyik magyarázat. A másik abból indul ki, hogy a partra vergődés pillanatától kezdve semmi, de semmi emlékem! A vers mirákulumszerű befejezése ebből a súlyos stresszállapotból is származhatott! A menekülés valóságos körülményeit pedig tőle tudhattam, s nem saját emlékezetemből közvetlenül… Akárhogyan is, a retyezáti kirándulás számomra abban a pillanatban véget ért. Hogyan s mivel telt el a délelőtt, s mivel a délután, az este; hogyan történt a viszontlátás a Zenoga-tó élményét hozókkal s másnap a hazautazás Enyed városáig – minderről, ha megfeszülnék, se bírnék egyetlen morzsányi emléket felszínre hozni. Mintha azon az átkozott szigeten, mely a viperáknak amolyan természet-adta engedményes területe volt, ahol senki se járt, senki se verte őket agyon: ha nem is éppen méregfoguk cseppjei, de valami mérges kigőzölgésük kábított volna el, ugyannyira, hogy erről a pünkösdi kirándulásról a várablakban haját fonó Kendeffy Ilona, a kerékvágásban cammogó szalamandra, a lidércfényű fák, az erdei ház kályhája, apám vízben gázoló, zöld vadászruhás alakja s a félelmes csúszómászóktól nyüzsgő sziget látványa maradjon minden emlékem. S hogy „a regék és mondák megszentelt völgye” számomra egy mondával gazdagabb legyen.

Az „Édes teher”-ről

Ha álomlátó volnék, legszívesebben álmomban találkoznék vele. Alighanem hófúvásban: küszködő, nyurga, folyton közelítő, mégsem közeledő, fenyőszerű alak. Lassított filmmozdulatait időről időre porhó kavarná fel, messzi zihálását jégszán hussanása. Megébredésem friss haván gyantaillatú vércsepp tündökölne. Talán még a robbanás tompa, elfúló sárhangjait is hallanám.

*

– Új novelláskötetének egyik sötét alapszínét adja a klasszikus (ma már, sajnos, századunk korábbi világvérengzéseit is így nevezhetem) háború. Emlékezete ilyen élénk, vagy úgy látja, másoké nem elég eleven? – kérdezem elsőként Jékely Zoltántól.

– A napokban gépeltem le első világháborús tüzérhadnagy nagybátyám harctéri naplóját. A kolozsvári aranyifjú festőművésznek indult, de huszonhárom éves korában kadétként behívót kapott, s kivitték az olasz frontra. Kerek egy esztendőt töltött el sziklaodúk s jégbarlangok fedezékében, a kétezerötszáz méteres Dolomitokban. Gyatra felszereléssel, koplalva, fagyoskodva, az olaszok célpontjaként tengődtek, s a poklok poklát állták ki ott. Átvészelte az egészet, de itthon, legyöngült szervezetével a spanyolnátha végzett néhány nap alatt. A kisvárosban, ahol akkor éltünk, apró gyermekként nem sokat láthattam a háborúból, legföljebb frontra induló vonatokat, hadifoglyokat, sebesültet. Ernő bátyám halálakor édesanyám talpig gyászba öltözött. Ez megdöbbentett, s a sötét erőkkel küszködő, majd elbukó katona sorsa – mintegy „kóstolót” adva az eljövendő nagyobb háborúk borzalmából – egész életemre kihatott. Legendássá vált nagybátyám katonasapkáját máig őrzöm. 1939-ben, a béke utolsó farsangján még felöltöttem az ugyancsak megőrzött zubbonyát, cúgos cipőt húztam a lábamra, s fejembe csaptam a frontviselt sipkát. Így vonultam ki Jean bácsi kocsmájába, s ott, a Kis-Svábhegy oldalán, többek közt Szerb Antal, Takáts Gyula, Ambrózy Ágoston, Végh György és szép hölgyek társaságában megittuk az utolsó békebeli „áldomást”, és – hajnalig – majd kirúgtuk a fogadó oldalát. Aztán a világégésben ki ilyen, ki olyan sorsra jutott, tudjuk halottaink nevét. Én szerencsével jártam – mintha e régi uniformissal megváltottam volna magam attól, hogy angyal-, helyesebben: ördögbőrbe bújtassanak –, elkerültem a katonaságot. De azért volt a háborúról bőven közvetlen tapasztalatom. 1944 nyarán Kolozsvár szőnyegbombázását magam is átéltem például. Olyan iszonyatként, melyre, úgy éreztem, nincsenek szavak. S talán nem is írtam volna róla, ha nem álmodom újra az eseményeket, méghozzá apokaliptikus jelentéstartalommal. Vagyis úgy, hogy a pusztulás az álombeli én személyes bűnéből következik… Új kötetemben is szereplő Megcsúfolt vendégbarátság című novellám megírására ez az álom kényszerített.

– Régebbi és új novelláinak jó része valamely álommag köré kristályosodik. Igazi álmok ezek, vagy csak álomszerű ébrenlétek – tehát a félhomályos, derengő valóság – rögzítései?

– Ezeknek a novelláknak vagy háromnegyede megálmodott álomból fogant. De álom és valóság arányát az írásomban már magam sem tudnám kimutatni… Hogyan kezdődött? 1934-ben kezdtem el naplót vezetni, s lássuk csak már a legelső mondatokat: „Ismét nagymamáról álmodtam. Tegnap is. A tegnap nagy sebeket mutatott a kezén. Ma rántottát sütött nekem, s azt mondta, nemsokára meg fog halni.” Hamar felismertem hát az álmok fontosságát, anélkül, hogy irodalmi felhasználásukra gondoltam volna. Mindamellett verseimben már akkor is gyakran fölbukkantak álomelemek. Prózában e furcsán figyelmeztető, mindennapjaimat is különösen befolyásoló élményeimet csak 1940-től kezdtem el komolyan venni. Akkoriban még nem került kezembe olyan szakmunka, mint például Jungnak az álom jelképrendszerével foglalkozó írása vagy más műve, amely kimutatja az álmok archetípus jellegét s azt, hogy az álomvilág az emberiség közkincse. Az én esetemben arról lehetett szó, hogy az ember, a történelem akkori alakulásától irtózva, menekült az álmok – olykor még irtózatosabb – tájaira. Volt idő, amikor majdhogynem lepkefogó hálóval tértem nyugovóra, mert tudtam, hogy előbb-utóbb valamely álomra ébredek. És csakugyan, felriadva, azon sötétben fölfirkáltam valami cédulára, amit az imént „hallottam-láttam”. Tehát szinte vadásztam álmaimra, anélkül, hogy bármikor is valamely hallucinogén eszközhöz folyamodtam volna. Akkori prózámban mégis kevés a szó szerinti álomleírás. Több az álom s ébrenlét küszöbén született novella; s ezek sokkal reálisabban íródtak le, mint bármilyen valóságélményem… Egy álomkutató tapasztalata, hogy a csendes-óceáni szigetvilág népeinek törzsfői évezredeken át az aznap-éji álmuk szerint irányították törzsüket. Amikor a kutató később visszatért őslakos barátaihoz, s álmukról tudakozódott, a törzsfő így felelt: – Mióta itt vannak az angolok, már semmit sem álmodunk… – Én is így vagyok álmaimmal: mindennapjaimtól függenek. A legnehezebb esztendőkben is álmodtam ugyan, méghozzá igen cifrákat, de nem jegyeztem fel őket, nehogy – velem együtt – naplóm az illetékesek kezébe kerülhessen. De azért az ilyenfajta álmok közül egy-kettő később beépült novelláimba… S azt is tapasztalnom kellett: van, ami mélyebbről s messzebbről érkezik, mint ahol én vagyok. Jungot idézve: a kollektív tudatalattiból, abból a tartományból, mely az emberiség létezése óta minden nemzedékben föl-fölbukkan. Ismeretlen, veszélyes tájakra sodródom így, bűnökbe, üldözöttségbe vagy éppen menekülő repülésbe…

– Az alvás úgynevezett paradox, mély vagy gyors hullámú szakaszában jelentkező álmokról ugyan még keveset tudunk, de azért többnyire józan magyarázatot keresünk. Talán mert életünk túlnyomó részében mégiscsak ébren vagyunk. S ébren vagy alva, egyre ritkábban álmodunk…

– Felelet helyett hadd mondjam el egyik gyermekkori álmomat. Négy-öt éves koromban, az első világháború vége felé történhetett. Különös, klikk-klakkszerű, egyre erősödő lármát hallok a házunk felé közeledni. Aztán egyszer csak: csend. Az ablakon kihajolva, elborzadva látom: megérkezett a „kémszekér”, megrakva fejetlen holttestekkel. S már tudom, most apámon a sor… Zokogva, jajgatva ébredtem, s tovább hallottam a klikk-klakkot. S csak amikor az éjjeliszekrény lámpáskája fölgyúlt, és szüleim megnyugtattak, hogy csupán apám zsebórája ketyeg, tudtak csak egy pohár vízzel s szelíd, jó szóval álomba ringatni. Jóval később jöttem rá a kémszekér szó értelmére: a trénszekérrel tévesztettem össze; a városban pedig az idő tájt úgy hírlett, csak úgy nyüzsögnek a kémek. S apámért volt okunk aggódni: kollégiumban tanított akkor, kollégái, diákjai sorra estek el a fronton, s őt is bármikor behívhatták… Manapság az ember mindig nyugtalanul alszik, s gyakran arra ébred, hogy vajon milyen mulasztást követett el. Nem mindennapjaiban, hanem az emberi nem egyik felelős tagjaként. Mert annyi új meg új borzalomra virradunk, annyiszor kell tudomásul vennünk, hogy számosan irtózatos körülmények között pusztultak el… Sokszor úgy érzem, mintha az emberiség apraját-nagyját valakik edzésben részesítenék, hogy elviseljük az elviselhetetlent.

A kérdező: Nádor Tamás