Az utolsó szál liliomhoz verseit – az összeállítás végérvényes szentesítéseként – hiánytalan túlvilági poggyászának nevezte a már halálba induló Jékely Zoltán, s egyszersmind fél évszázad alatt összegyűlt verstermése tovább már bajosan szűkíthető válogatásának, melynek anyagával Odaát talán szégyenkezés nélkül állhat a Nagy Cenzor elé.
Egy kivételes jelentőségű, a mindenkori magyar költészet legmagasabb vonulatába tartozó lírai életmű válogatása azonban, bármily érzékenységgel hangolódik is a költő önismerettel hitelesített minőségigényére, s bármennyire is a szeretet lényegkereső és arányőrző tárgyilagosságával próbál igazodni a teremtett egész érzelmi-gondolati erővonalaihoz, uralkodó elemeihez, domináns szín-, hang- és hangulatváltozataihoz, semmiképp sem pótolhatja a föllelhető és számba vehető versek összességét.
Most, hogy Jékely Zoltán – hetvenedik születésnapja előtt egy évvel, 1982-ben – az Ismeretlen Tartományba távozott, s a költői pálya verstermő szakasza a hiány megmásíthatatlan mínuszjelével véglegesen lezárult, mindinkább halaszthatatlan feladat lett a Jékely-versek teljesség-reményű összegyűjtése – s következésképp a lehetségesen hiánytalan lírai életmű megjelentetése. Túl a személyes-szubjektív motivációkon, az összegyűjtött versek kiadását a közvélemény és a kritika egyaránt elodázhatatlannak tartotta; sürgető várakozásának, biztató türelmetlenségének épp Az utolsó szál liliomhoz fogadásával-méltatásával egyidejűleg nem kis nyomatékkal adott hangot. A válogató „pontos és értő munkát végzett – olvashatjuk a kötet legfrissebb kritikájában is. – Ennek ellenére hiányérzetünk marad… a mű olvasása után. Nem a szerkesztői munka miatt, hanem azért, mert az immár lezárt Jékely-lírát valóban teljességében szeretnék megismerni a verskedvelők. A folyóiratokban, lapokban lappangó korai darabokat csakúgy, mint a hagyatékban kiadatlanul maradtakat. Az utolsó szál liliomhoz válogatás ehhez jó alapot teremtett, s remélhetőleg
lesz kiadó Jékely Zoltán összes munkáihoz!”
A gyűjtemény elkészült, s a kritikus felkiáltójeles reménye is teljesedett: akadt kiadó, amely vállalkozott a megjelentetésére.
De vajon ugyanolyan kétségoszlatóan szentesítené-e Jékely Zoltán ezt a kötetet, mint az előzőt, melynek összeállítására – a „köldöknézéstől” irtózva – ő maga kérte (sőt: hatalmazta) fel a szerkesztőt? Bár sokévi szoros kapcsolat emlékei, sugalmazó tapasztalatok, feledhetetlen – most már végrendelet-érvényű – kívánságok, elképzelések, élőszóval közölt szövegkorrekciók, lapszélre és borítékra írt vagy versek alatt olvasható jegyzetek segítették a munkát s adtak támpontot a sajtó alá rendezéshez, sőt: szerkezettervet a kötet belső rendjének kialakításához: a költő közvetlen részvételét, hitelesítő vagy eligazító válaszait nem helyettesíthette sem az emlékezet adattára, sem az alkalmi jegyzetek vagy esetleges följegyzések útmutatása, s így a reménybeli igen soha nem lesz teljes bizonyosság.
Hogy a költő az egyetlen lehetséges rendezőelvnek voltaképp a versek születésének kronológiáját tekintette volna, azt több ízben kifejtett-kifejezett kívánsága, életében megjelent válogatott verseinek (Tilalmas kert, Csillagtoronyban, Az Idősárkányhoz, Évtizedek hatalma) szerkesztési módja és a másféle rendezési lehetőséget csaknem kizáró kényszerűség egymást igazolva teszi evidenssé. Jékely – épp Az utolsó szál liliomhoz összeállításáról beszélve – költészetét életrajzi szerkezetű és folyamatos énregénynek nevezte, melynek az eszmélkedés döbbenetétől a tudat kilobbanásáig a versek az eseményei és történései, s melynek elementáris sodrását a „deltátalan örök folyam”: az Idő és a Történelem sorsszerűen biztosítja. Éppen ezért a lírai „hős” helyzet- és állapotváltozásait, az időben és térben megtett útját leghívebben a versek keletkezésrendje jelzi. S kötetek tanúsítják, ezt nem csak a halál árnyékában látta így.
De az érzékenyebb kronológia érvényesítésében – mint ahogy jeleztük – nemcsak a szemléletnek és meggyőződésnek volt vitathatatlan szerepe, sugalmazta a kényszerűség is. Jékely Zoltánnak posztumusz könyvével együtt (a gyermekeknek írt Csodamalom a Küküllőn-t és a Békéscsabán készült – új anyagot nem tartalmazó – bibliofil kiadványt, az Őszvégi intelmet nem számítva) tizenkét verseskönyve jelent meg: az Éjszakák (1936), Új évezred felé (1939), Mérföldek, esztendők (1943), Tilalmas kert (1957), Lidérc-űző (1964), Őrjöngő ősz (1968), Csillagtoronyban (1969), Az álom útja (1972), Az Idősárkányhoz (1975), Minden csak jelenés (1977), Évtizedek hatalma (1979) és Az utolsó szál liliomhoz (1983). (Egy kötetének terjesztését, az Álom címűét, melyből valószínűleg csak egy példány kerülte el a zúzdát, 1948-ban nem engedélyezték. A benne talált verseket dekadens temető-költészetnek minősítette a
„ki-nem-adásért felelős” hivatalnok-kritikus.) Ennek a tucatnyi számba vehető és veendő kötetnek mechanikus-kényelmes egymás mellé illesztése az életmű áttekinthetőségének még az illúzióját sem kelthetné. Egyrészt: az első kötetek kivételével Jékelynek minden verseskönyve tartalmaz korábban kiadatlan régi versanyagot, mely az idő- és élménybeli folytonosság természetes ívét, átrendezetlenül, újból és újból megtörné (Az álom útjá-nak – 1972-ben jelent meg! – a tekintélyesebbik fele a harmincas-negyvenes-ötvenes években keletkezett, s jóformán csak az utolsó harmada áll igazán új versekből); másrészt a kötetek jelentős hányada szigorúbb vagy bőkezűbb válogatás, de a többé-kevésbé egyező „törzsanyagot” minden esetben régi és új kiadatlan versek színezik-gazdagítják vagy egészítik ki. Mindezt a maga teljességében csak a kronológia tehette áttekinthetővé s zavartalan-töretlen ritmusúvá. Sorsrajzolta ívvé, mely magától értetődően befogadta azokat a folyóiratokból, lapokból és a költő kézirathagyatékából előkerült verseket is, melyek korábban méltatlanul a feledés vagy a túl szigorúan működő öncenzúra áldozatai voltak, noha a
lírai életmű belsőbb köreibe tartoznak. Így a helyükre, az időrend szerinti szövegkörnyezetbe kerülhettek; mint ahogy oda kerültek a korábbi kiadásokban tévesen (alkalmasint csak emlékezetből) keltezett versek is, ha kéziratuk vagy kéziratváltozataik kétséget kizáróan igazolták a dátummódosítás szükségességét. Minden keltezés pontosságának ellenőrzésére, sajnos, nem volt módunk, s nemritkán a keletkezés időpontjára is csak hozzávetőleg lehetett következtetni. Ilyenkor a verset, természetesen, a költő által meghatározott szövegkörnyezetben hagytuk. S elképzelhető, hogy a helyét már soha nem tudjuk (vagy tudják) pontosabban megjelölni. Nemcsak azért, mert igen sok vers kézirata föllelhetetlen, hanem azért is, mert a keltezés gyakran hiányzik. Minthogy Jékely a kéziratait sűrűn javította, átírta, a pontos dátumot maga sem tudhatta mindig teljes bizonyossággal. Egy-egy vers alatt a kéziratban az évszámot sem tünteti föl, majd azzal lepi meg „költeményes maradváinak” olvasóját, hogy még a napszakot is feljegyzi. (Más alkalommal némi anakronizmustól sem idegenkedik. Abban például, hogy az 1937-ben írt A rue de Lanneau-i szállodában című versét utólag, évtizedek múlva „a párizsviselt Kormos Istvánnak” dedikálja, aki a harmincas évek vége táján még falusi
kamasz volt, nem akadályozza kínos precizitás.) De voltaképpen sem a hiányok, sem a „következetlenségek” nem nehezítették meg igazán a Jékely sugallta rendezőelv érvényesítését. S talán nem hiú önáltatás, hogy a költőnek a sorrendet illetően aligha volnának ellenvetései.
Kérdés azonban, hogy egyetértene-e minden előkerült, megtalált versének kötetben való kiadásával. Nem gyújtana-e esetleg máglyát, mint ahogy versvallomásainak (Máglya, 1933; Új máglya, 1970. december 31.) tanúsága szerint legalább két ízben tette, hogy az összegyűlt anyag nyilvánosságra méltatlannak talált részét a biztos megsemmisülésnek, emésztő tűznek adja át? Vagy kitartó érveléssel meg lehetne győzni, hogy nemcsak a nagy és remek Jékely-verseknek van joguk a fennmaradáshoz, hanem a zsengéknek, alkalmi verseknek, rögtönzéseknek és a művészileg befejezetlen, félig kész verseknek, amelyeket versvázlatoknak nevezett, sőt még a nem remekmű szintű, nem művészi torzó értékű töredékeknek is? Nem a gyűjtemény törzsanyagával vegyítve, hanem függelékként, a kötet végén.
Kitartó érvelésre persze már nem volt szükség. S bár tudván tudjuk, hogy az összegyűjtött versek megjelentetése bizonyos tekintetben kissé a költő kiszolgáltatása, kitakarása is, más megoldást semmiképp sem választhattunk, mint a teljes anyag közzétételét. (Az Egy honatya költőre, mely közismert személy érzékenységét sértené, A kor dicsérete, melynek a költő egykori kérésére csak egy részét közöljük s két, magyar nemzetiségi problémákról írt „sorsos ének” kivételével e könyvben minden általunk ismert kiadott és kiadatlan Jékely-vers olvasható.) Néha azonban nem volt könnyű eldönteni, hogy a törzsanyagot vagy a függeléket gyarapítsuk-e. De még a válogatásban, a versek szétválasztásában is Jékely segített a legtöbbet. A jegyzetei, a verscsoportosításai, a kéziratok hátára írt megjegyzései és értékítéletei irányadók és perdöntők voltak. Ha egy verset versvázlatnak minősített, az valóban csak a függelékbe kerülhetett. S ha egy papírkötegen a följegyzés három-négy kiadható verset ígért: lapozgatás közben három-négy remekmű fénylett elő.
Hasonló minőségérzékre vallanak az immár végrendelkezés érvényű kérései és javaslatai. Az „Önmegvalósítás”-t túlméretezettnek találva, a híres Kazinczy-epigramma első szavait idézte, s a vers megfelezve hasonlíthatatlanul jobb és több, mint eredeti hosszúságában. Ugyanilyen jó minőség- és arányérzékkel kérte a Siratóvers egy frissen kimúlt segédigénk felett megrövidítését is, s a vers rövidebb változata befejezettebb, teljesebb a „megcsonkított” egésznél.
Szerkesztés közben természetesen Jékelynek – az okkal feltételezett nagyobb szigorúságigényétől eltekintve – nemcsak az élőszóval vagy írásban kifejezett kívánságait vettük figyelembe, hanem azt a szövegközlési gyakorlatát is, ahogy a verseit korábban közreadta. Sajátos ortográfiáját, a szavak szabálytalan egybe- és különírását, egyéni központozását, az idegen nevek jobbára régies, de nemegyszer következetlen írásmódját tiszteletben tartva, csak ott javítottunk – s igen ritkán! –, ahol a könnyebb áttekintés és megértés elkerülhetetlenné tette a „beavatkozást”. Szövegünk voltaképpen még helyesírásában is egyezik a régebbi kiadások vagy a kéziratok szövegével.
Jancsó Adrienne-nek és Jékely Adrienne-nek, akik segítségükkel a kötet összeállítását lehetővé tették, ezúton mondunk köszönetet.
Ez a kiadvány bővített változata a Magvető Könyvkiadónál 1985-ben megjelent, azonos című gyűjteménynek. Hozzávetőleg ezer verssorral tartalmaz többet. Ennek a többletnek számottevő része a mindinkább áttekinthető hagyatékból került elő: műfordítások, esszék, novellák dossziéiból vagy kéziratkötegeiből, a költő naplófüzeteinek gyakran ceruzával írt, halványuló és egyre nehezebben olvasható lapjairól, réges-régi újságok más és más helyen óvott vagy felejtett számaiból – de a Lónyay utcai református gimnázium önképzőköri pályázatán „Hamlet királyfi” jeligével indult diákjának verseiből egyik osztálytársa és barátja is megőrzött néhányat (az Enyedi Lóránt álnevű „Hamlet királyfi” négy pályaművét és egy ajánlott verset), s igen talányos módon: egy negyedszázada meghalt írónk kézirathagyatékában csaknem ez ideig rejtőzött kiadatlan (tudomásunk szerint lapban-folyóiratban sem olvasható) Jékely-vers. (S vajon hány rejtőzik még képzeletünknek is úttalan helyeken?)
Hogy az előkerült versek, verstöredékek, -vázlatok és -változatok közül a költő melyiket akarta kiadni, folytatni, továbbformálni vagy minden változtatás nélkül kéziratban őrizni, s melyiket szánta „máglyára”, egyáltalán nem lehet kideríteni. Mást tehát aligha tehettünk, mint hogy – az eddigi és az általánosan szentesített gyakorlatot követve – a több mint ezersornyi versnek-versanyagnak a korábbinál nyilvánosabb és távlatosabb létezési formát is biztosítottunk: megjelentettük. Még azt tudva is, hogy egy részének csupán fejlődéstörténeti, alkotáslélektani vagy magatartáspszichológiai érdekessége van s korántsem teljes immanens értéke. Tiszteletben tartva azonban Jékely Zoltán magával szemben érvényesített minőségigényét, elsősorban nem a törzsanyag mennyiségét növeltük, a kiadatlan versek zöme a Függelék-be került. (Itt kapott helyet néhány változat is.) S mivel Jékely Zoltán leghatározottabb kívánságai közé tartozott, hogy válogatott és összegyűjtött verseinek minden kötete a Villon emlékének ajánlott Ballada a kóbor kutyákról című, tizennyolc éves korában írt versével kezdődjék, kísértésbe sem eshettünk, hogy a
kötetet ismeretlen verssel indítsuk.
Az 1985-ös kiadás szövegén csak igen ritkán változtattunk. Két versnek (Béla király útja felé; Parajd) hosszabb és későbbi változata került a kezünkbe és az új kiadványba, s néhány vers nemrégiben felbukkant másolatán vagy másodpéldányán (A tetszhalott; Parajd; Egy nimfához; Perseus; Fent és lent) olyan stiláris módosításokra figyelhettünk fel, melyek kétségkívül pontosabbá vagy tökéletesebbé teszik az érintett sorokat. Ha a frissen felfedezett stiláris változatot nem éreztük vitathatatlanul jobbnak a megjelentnél, természetesen, nem változtattunk a szövegen.
A dátumot csak egy vers alatt korrigáltuk. A több kötetben is 1944-es keltezésű Sirató-ról végérvényesen kiderült, hogy 1946-ban keletkezett. Filológiai tény az is, hogy A budai szobrok köszöntése, melyet a Minden csak jelenés című kötetben – dátumtalanul – az 1975-ös versek közé sorolt a költő, 1974 karácsonyán már megjelent az egyik országos napilapban. Ezúttal mindkét vers a végleges helyére került. Azt azonban nem hisszük, nem is hihetjük, hogy most már semmi igazítanivaló sincs a költő sugallta időrenden. Hiszen Jékely Zoltán egyáltalán nem volt következetes és precíz a dátumozásban. Ahogy egyre több kézirata került napvilágra, a stiláris (és nem csak stiláris) szövegváltozatokkal egyidejűleg szaporodnak a dátumváltozatok is. S azt, hogy melyik a hiteles, vagy melyik a valószínűbb, olykor igen bajos eldönteni. Nehéz volna magának a költőnek is. (Az évszámok után tett kérdőjelei ugyancsak tanúsítják.) Csaknem olyan nehéz, mint a hiányzó dátumok pótlása, amire az önkényeskedés veszélye nélkül nem vállalkozhatott a szerkesztő. Talán a teljes hagyaték feltérképezése és tüzetes megismerése után – sok-sok szerencsével – a költő által egyedül
lehetségesnek tartott rendezőelvet, a kronológiát sikerül majd olyan szabatosan érvényesíteni, hogy nem marad homály vagy kérdőjel.
1987. május
Győri János