Könyörgés egy barlanglakóhoz

Boszorkányos barátom, bőregér! Mi buzdít teljesítni ősi hivatásod: meanderezve, bucskásan csapongva elkapni apró, szárnyas férgeket s ropogtatván ügyes fogacskáid között lenyelni s átaladni gyorsan működő emésztőszerveidnek? – Valamiért mindig becsültelek s már oly korán, borzongó tisztelettel, amely az éjjel-járóknak dukál, de semmi köze nincs a dús anyaghoz, melyet az ember mély barlangjaidból szikes földjére szorgosan kihord… Nem a guanóért becsültelek! Nyolcéves voltam, iskolába menvén egy téli reggel ott találtalak fagyottan a templom-torony alatt: bélelt kesztyűmbe dugva lehelletemmel élesztettelek, s beraktalak egy langyos kripta-lyukba… Szükséges volt-é emlékeztetőm? Tudom, ezt sohasem feledted: már az első tavaszi alkonyatban fejem fölött vigan bukfencezvén, kis vinnyogásokkal jelezted, hogy hálád múlhatatlan… Parittyámból feléd kő nem repült, sem később, flóbert-puskámból golyóbis; és babonásan, halál-hárítóul, ajtófélfára nem szegeztelek, bár némely házban ott ez még szokás volt… * Őskori ősöm, a barlanglakó – ha rettegvén vadaktól, éhhaláltól, tüzet rakott s fagyos körmébe fújt – bundádat, téli álmod irigyelve a törzs ősét imádta benned: a szárnyas-emlős elevenszülőt! Az ő nevében szólalok: ne vess meg, hogy most, e döngő dolomitdomb ormán – amig fejem fölött vigan csapongasz – hozzád esengek: mint áldozatkész, jó szomszéd fogadj, ha barlangodba ivadékaimmal végső menedékül holnap bekullogok… 1962–1982. március