Levél a Hívóknak
| Írtam: szivembe szörnyű gödröt ás, |
| s mindent oda gyömöszöl be magamból |
| a mindentől való búcsúzkodás… |
| De már tudom: itt kell maradnom. |
| És hogyha mégis búcsuzom, |
| nem annyira veszendő életemnek, |
| mint inkább annak szól a búcsuszóm, |
| akit talán sosem látok viszont. |
| Ó, már hatalmas elhatározássá |
| lényegült bennem a keserü gond! |
| Ittmaradok akkor is, ha hazámra |
| a pokol vasvillás serege ront. |
| Hogy jól megértsék elhatározásom, |
| egyet-mást gyorsan el kell mondanom: |
| Ha én most Erdélyt, megcsúfolt hazámat, |
| könnyebb sorsot remélve itthagyom, |
| lábam többet földjére nem tehetném, |
| siralmasan eljátszanám jogom |
| földönfutó koromban Pátriáról, |
| Szülőföldről s Honvágyról zengeni: |
| mert hallgat az önként-sehonnai, |
| koldul, zsarol, társát fenyegeti |
| s jópénzért házsongárdi földet árul… |
|
| Aztán nézzétek csak, kik cihelődnek, |
| kikben harsog egy torz „ahogy lehet”: |
| ahogy lehet, autóval, taligával |
| menekítik hitvány életüket. |
| S az élükön azok, kik rossz jelszókkal |
| tömték fejünk néhány esztendeig, |
| bizonyítván, hogy a veszedelemben |
| elmennek őkelmék, kik elhitették, |
| hogy csak a bátornak áll a világ, |
| rögtönöztek néhány vad galibát, |
| s körülöttünk parádés operetté |
| pántlikázták a Nagy Tragédiát. |
|
| Hasadt lelkünk utolsó erejével |
| minden hívságos, vak álmot leráz; |
| felébred, a zugó jövőbe kémlel, |
| jöjjön bár onnan átok-sűrü gyász. |
| Ittmaradunk, s várunk valami újat, |
| valami véresen is nagyszerűt, |
| mely tán nem fog faképnél hagyni minket, |
| még akkor sem, ha már beteljesült. |
| Várjuk a lelkek évszázados álmát, |
| mégha az életünkbe is kerül, |
| az Emberségnek földi diadalmát, |
| s hogy résztvehessünk ebben emberül! |
|
| Előbb-utóbb békesség lesz a földön, |
| Higgyük, hogy még viszontláthatjuk egymást, |
|
|
|