Atyámfiai…

Atyámfiai, tudjátok, ki voltam. Halljátok hát végső kérésemet: közös koporsóba temessetek, hogy úgy aludhassunk a kriptaboltban, akárcsak az élő szerelmesek, kikre hűs árnyat vet a szénaboglya s elszenderednek összegabalyodva, miután édes bűnük megesett. Igy aludjunk a kőpadló alatt, míg felettünk harangok konganak s szelíd szájakból búg ünnepi zsoltár; éjjel szivünkből kék virág fakad s a falban fénylik a két kődarab, hirdetve, hogy ki voltam és ki voltál. * E versekkel búcsuztam tőle én el, szegény Agnéta, mondják, zokogott. De már másnap együtt volt kedvesével és harmadnap hivatták a papot. Hűlt testemet barátaim temették, hogy öngyilkost szokás, éj közepén, s az árokba, hogy tisztesség ne essék, a temető leghitványabb helyén. Fejfámra rótták: lesz feltámadás! – Most már tudom, hogy ez csak lebegés – Balra alszik egy jó székely vitéz, jobbra alszik egy oláh furulyás. Lelkem lebeg, csatangol nyughatatlan, vizek felett, tornyokban, vadcsapáson; kutatom, kiért élni megszakadtam s nem nyugszom, míg nem lesz találkozásom.