A gyógyulás felé

Faggyúgyertya serceg az asztalon;
felettem egy halott szomoru képe.
A házban csend s ketten vagyunk nagyon:
Néz a halott és én állok elébe.
Milyen jó ez a földalatti csend.
Mintha mélyen feküdném a sötétben…
Zihálva szenvedő lelkendezésem
egészségügyi szabadságra ment.
Csend, csend, te bársony, barna csend,
Be jó is hullni, süppedezni benned!
Mintha tengerfenéken járnék, odalent,
ahol fantasztikus lények teremnek.
Meghaltam: alszom – vagy csak álmodom?
vagy mégis, mégis álmatlanul, ébren
történik ez? – Jó doktor, jó porom,
nektek köszönhetem a békességem.
Még nem halál ez, hisz a testem él:
sokat hánytorgó lelkem kialudt csak;
nagy kő vagyok, hiába költenél,
hadd, hogy lélek nélkül tovább aludjak.
Derengés – tán egy szikra bús vigyor
afelett, hogy eddig szenvedni tudtam,
s hogy annyiszor került bennem a sor
forradalmas dühöngésre titokban.
Legyintés – Drága, nem feledlek el,
csak most hiába kísértesz te engem,
lehetne rajtad foltos sírlepel,
utolsó szód se visszhangozna bennem,
értsd meg: meghaltam: lelkem elaludt,
s hiszem, ez a jeges, fekete kéreg
örökre rajt marad, senki se tud
eltépni tőle, valameddig élek,
s majd így állok eléd, gyötrő világ,
kérges lélekkel, mint a többi állat,
akit – gyermekkorában legalább –
istennek, angyalnak, embernek szántak.
A gyertya serceg még az asztalon,
de elfuvom, mihelyt a versnek vége
s bátor denevérként dobom
magam a támadt vadászó sötétbe.
S ott lent – mint betakart parázs-csira –
szunnyad a lelkem csúf hamuknak alján.
Belőle majd a régi dalia,
a régi láng, jaj, feltámad-e vajjon? –

1940. május 21.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]