A gyógyulás felé
| Faggyúgyertya serceg az asztalon; |
| felettem egy halott szomoru képe. |
| A házban csend s ketten vagyunk nagyon: |
| Néz a halott és én állok elébe. |
|
| Milyen jó ez a földalatti csend. |
| Mintha mélyen feküdném a sötétben… |
| Zihálva szenvedő lelkendezésem |
| egészségügyi szabadságra ment. |
|
| Csend, csend, te bársony, barna csend, |
| Be jó is hullni, süppedezni benned! |
| Mintha tengerfenéken járnék, odalent, |
| ahol fantasztikus lények teremnek. |
|
| Meghaltam: alszom – vagy csak álmodom? |
| vagy mégis, mégis álmatlanul, ébren |
| történik ez? – Jó doktor, jó porom, |
| nektek köszönhetem a békességem. |
|
| Még nem halál ez, hisz a testem él: |
| sokat hánytorgó lelkem kialudt csak; |
| nagy kő vagyok, hiába költenél, |
| hadd, hogy lélek nélkül tovább aludjak. |
|
| Derengés – tán egy szikra bús vigyor |
| afelett, hogy eddig szenvedni tudtam, |
| s hogy annyiszor került bennem a sor |
| forradalmas dühöngésre titokban. |
|
| Legyintés – Drága, nem feledlek el, |
| csak most hiába kísértesz te engem, |
| lehetne rajtad foltos sírlepel, |
| utolsó szód se visszhangozna bennem, |
|
| értsd meg: meghaltam: lelkem elaludt, |
| s hiszem, ez a jeges, fekete kéreg |
| örökre rajt marad, senki se tud |
| eltépni tőle, valameddig élek, |
|
| s majd így állok eléd, gyötrő világ, |
| kérges lélekkel, mint a többi állat, |
| akit – gyermekkorában legalább – |
| istennek, angyalnak, embernek szántak. |
|
| A gyertya serceg még az asztalon, |
| de elfuvom, mihelyt a versnek vége |
| s bátor denevérként dobom |
| magam a támadt vadászó sötétbe. |
|
| S ott lent – mint betakart parázs-csira – |
| szunnyad a lelkem csúf hamuknak alján. |
| Belőle majd a régi dalia, |
| a régi láng, jaj, feltámad-e vajjon? – |
|
|
|