„Szabédi László!”

Töredék
„Szabédi László!” – kedves nevedet
belesóhajtom most a messzeségbe,
mert bús versedtől szemem könnyezett,
a mélybe sújtott s onnét föl, az égbe
repített újra. Mennyi fájdalom,
mennyi világcsömör, világutálat,
mennyi könnytelen jajgatás,
mennyi véghetetlen emberi bánat…
 

1940

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]