„Szabédi László!”
| „Szabédi László!” – kedves nevedet |
| belesóhajtom most a messzeségbe, |
| mert bús versedtől szemem könnyezett, |
| a mélybe sújtott s onnét föl, az égbe |
| repített újra. Mennyi fájdalom, |
| mennyi világcsömör, világutálat, |
| mennyi könnytelen jajgatás, |
| mennyi véghetetlen emberi bánat… |
|
|