(Hány nemzedék, hány idegenországbeli ifjú vonult el így előttetek, hozzám hasonlóan, rossz szerelem emlékeivel, soványan! S ti megvígasztaltátok mindannyiukat, mert itt tudták meg, hogy reménytelenül csak szép halottakba érdemes belészeretni. Vajjon hol alusztok ti most, valamikor árkádok alatt tipegő leányok, micsoda sírbolt, micsoda kert földje rejtegeti virágjában-megörökített testetek? – hol vannak drága, törékeny csontjaitok, melyek ezeket a szemeket, ezeket a tincseket s ezeket a színeket magukon viselték? – Ó, ha megtalálnám valahol koponyáitok, elrabolnám s örökké magammal cipelném. Egyet-egyet fülemhez tartanék éjfélidőn, hogy hallgassam belőlük századok muzsikáját, mely mint a tenger morgása, akkora. Hogy hallgassam belőlük eltűnésetek roppant siralmát: ti, szépek szépei, Firenze női, születtetek és meghaltatok, mint a többi. Sorsotok a művész szentséges kezében.) |