Karácsonyfa-díszítés

Akiknek egykor hárman díszítették, mi, gyermekek, díszítjük már a fát: cukrot kötöz s dudol anyánk, miközben látogatják régi esték. Mintha pengne, remeg a tüskeág, mikor egy cukrot felakasztunk; azt hiheti, hogy rá madárka szállt, a macskánk, ki mind itt lebzsel alattunk. Aki vigyázta gyermekálmaid, az okos angyalkát a csúcsra tedd. Emlékszel, egy éjjel hogy nevetett, s nyakad köré kulcsolta karjait. De már meghalt. Kíváncsiság, megölted, a lelke elszállt, csak papír maradt. Ravaszságod most fájhat, könyöröghet: míg a világ, mindig papír marad. A nagy üveggömböt illeszd középre, ez volt mindig karácsonyfánk szive; vörös-arany mélységibe nézz be: tán gyermekkorod költözött ide. S a többi cifraságot sorra mind, a kéményseprőt s az aranydiókat, rakosgasd fel régi törvény szerint, melynek betűit a véredbe róttad. A forma, mely él benned évről évre, nyomozhatatlanul szent vérörökség, visszamutat évszázados sötétbe: egy ősödbe gót szörny-szájak csöpögték.