Álmatlanság

Csendes a nagy ház, rég alszik anyám s már régen alszanak testvéreim. Csak én járok még ébren koponyám hátrafutó, végesincs térein. Mint ingó-bingó töklámpás világit elém a bóbiskoló féltudat és itt is, ott is úttalan utak nyiladoznak talán egy más világig. Fülem búg, mint üveghangú sziréna, testem termébe zárva dallama, konokul int: csak én vagyok, csak én a zenésze s egyben a publikuma. Én, én vagyok, ki eddig sose voltam, új valaki test és lélek szerint, én, ki eddig éntelenül loholtam s éntelenül loholok majd megint –