Hajnali Konfirmáció
| Nagy hegygerincek erdeje felébred, |
| kék égbolt előtt csak állanak |
| a karcsú fák s nem is tudják, de szépek, |
| amint a mélyből rájuk tűz a Nap. |
|
| Szegény agyam, ma üresen maradt, |
| megcsaltam őt e görbe éjszakával – |
| most hullanak rá gyöngyház sugarak |
| s a szoba kongó, búgó zokogást hall, |
|
| melyet visszhangzik a plafon s a padló: |
| elözvegyült ágyam sír testemér’, |
| mint elpusztult csiga után a kagyló, |
| amely belé már vissza sose tér. |
|
| És én is úgy kivánkozom utána, |
| mint ház után a házatlan csiga – |
| az utcát szörnyü patkók zaja rázza, |
| jön egy tucat kubikostaliga, |
|
| aztán jönnek a nagy tejeskocsik, |
| a köveken éktelenül zenélnek; |
| felébred, aki mélyen álmodik, |
| mintha fülébe ólmot öntenének. |
|
| De csend, mély csend van a Városmajorban, |
| csak az új templom szolgája seper |
| s virgonc rigók csivognak a bokorban, |
| melyben pityókos csavargó hever. |
|
| S jön egy édes széncinke, ugri-bugri, |
| s fentről fülembe cincog: Itt a reggel! |
| cinkékkel kellett volna elaludni, |
| nem baglyokkal és nem bőregerekkel. |
|
| Ó, milyen édes kicsifiu voltam! |
| Boglyas, szöszke fejemre szállt a cinke; |
| az a szegény, édes kisfiu hol van? |
| hol van rövidnadrágja, kicsi inge? |
|
| Én csak finom kaleidoszkóp vagyok, |
| fénnyel kristályosítom szörnyű s szép |
| emlékeim csillámló szemetét, |
| amit az a kisgyermek rámhagyott. |
|
| És éjjelenként őrült bálokon |
| csalódott nőkkel forgok körbe-körbe, |
| aztán megyek s könnyezve bámulom |
| sovány fejem egy toalett-tükörben. |
|
| Mert kell a megtört másnapos szerénység, |
| kell a megbánás kristályos patakja, |
| kell a megtisztító, savanyu mélység, |
| ahol könnyezhetem magamra hagyva. |
|
| Nyakatekert, vad önsanyargatás, |
| hedonizmus, aszkézissel vegyes, |
| többszöri meghalás, feltámadás: |
| imé, az életemnek rendje ez. |
|
|
|