A tetszhalott

Mi lesz, ha ott felébredek??
Lám, nincs cipő a lábamon.
Szemem felett selyem zizeg.
Nincs irgalom, nincs irgalom.
Szakadj szét, fekete fedél,
repedj ketté, iszonyu föld!
Felettem künn illan a szél,
a sírokon leng télizöld.
Repedj, roppanj világnyi súly,
oszolj, üvöltő vaksötét!
Felettem rét szellője fúj
s rengnek a gesztenyék.
Torkomból már a vér szakad,
a fedelet fővel verem.
Szétrongyolt, lucskos húsdarab
alattam mindkét tenyerem.
Átfordulok most és hason
fekszem, aztán hanyatt megint.
Saját fogaim harapom,
hogy tompítsam a szörnyü kínt.
És hánykolódom, csapkodok,
hörgök, üvöltök, mint tülök.
Aztán csak az agyam forog,
mikor végképp megőrülök.
És attól kezdve danolok,
halkan, magamnak, boldogan;
felettem kék ég, fasorok,
talpam alatt ösvény suhan.
S zengek, mint elsülyedt hajó,
melyen kisértet énekel:
magamnak szóló altató,
mit felfog már a szem-lepel.
És egyszercsak megéhezem;
hiába nézek szerteszét:
szopogatva mind megeszem
lassan az ujjaim begyét.
Holnap milyen lesz az idő? –
kérdem s elalszom egyszerűn.
Szakállam kétszeresre nő
s olyan lesz arcom, mint a sűn.

1935

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]