A tetszhalott

Mi lesz, ha ott felébredek?? Lám, nincs cipő a lábamon. Szemem felett selyem zizeg. Nincs irgalom, nincs irgalom. Szakadj szét, fekete fedél, repedj ketté, iszonyu föld! Felettem künn illan a szél, a sírokon leng télizöld. Repedj, roppanj világnyi súly, oszolj, üvöltő vaksötét! Felettem rét szellője fúj s rengnek a gesztenyék. Torkomból már a vér szakad, a fedelet fővel verem. Szétrongyolt, lucskos húsdarab alattam mindkét tenyerem. Átfordulok most és hason fekszem, aztán hanyatt megint. Saját fogaim harapom, hogy tompítsam a szörnyü kínt. És hánykolódom, csapkodok, hörgök, üvöltök, mint tülök. Aztán csak az agyam forog, mikor végképp megőrülök. És attól kezdve danolok, halkan, magamnak, boldogan; felettem kék ég, fasorok, talpam alatt ösvény suhan. S zengek, mint elsülyedt hajó, melyen kisértet énekel: magamnak szóló altató, mit felfog már a szem-lepel. És egyszercsak megéhezem; hiába nézek szerteszét: szopogatva mind megeszem lassan az ujjaim begyét. Holnap milyen lesz az idő? – kérdem s elalszom egyszerűn. Szakállam kétszeresre nő s olyan lesz arcom, mint a sűn. 1935