Ó, osztováta, osztováta…
|
Pámer Lászlónak
| Az ég szelíd esője indul, |
| A cseppek selymes cérnaszálak, |
| Amint a lámpafénynél szállnak: |
| Így bűvösen rá-rászövődnek |
| Sok hervadt, téli hársfaágra |
| S a lelkem sző, mint osztováta; |
| Már nemsokára kész az ábra: |
| Köd nyak körül valencé csipke, |
| Ilyet csak régiek viseltek, |
| Most már bolyongó, foszfor lelkek. |
| Rajtuk csüng még a foszló csipke, |
| Ráhull kiszáradt melleikre |
| És soknak sárga csont-nyakára… |
| – Ó, osztováta, osztováta! |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| Most hirtelen nagy, furcsa szél jő, |
| És a valencék mind lehullnak. |
| Arcomba vág a kriptaszellő |
| S nagyot köszöntök én a multnak… |
| Ó, osztováta – osztováta… |
|
|
|
Kedves testvérem, így van ez nálam mindig. Ahányszor osztovátám szőni kezd, mindig a múltba sződögél vissza. Leülnek melléje régi, elfelejtett lányok és szőni kezdenek… És ahogy közeledünk a vég felé, úgy több és több lesz a régi, elfelejtett szövő leány, s a végén már nem lesz helyük az osztováta mellett.
És akkor, valamilyen éjszakán az osztováta
összeporlik. A lányok nagyot sikoltanak és
szétszaladnak. Visszafutnak kriptaboltaikba…
1931-ben, mártzius másodikán
Jékely Zoltán
(Enyedi Lóránt)
|
|
|