Az én táltosom
| Mogorván állasz, csontos vén magyar ló, |
| fel-felkapod nagy, dobbantó patád. |
| Görbül nyakad, mint hős királyi szobron, |
| de érzem tested istálló-szagát. |
| – Vajjon ki volt az ősapád? |
|
| Megrángatod rossz, pókos térdedet, |
| feszülten áll a gyeplőmarta hát. |
| Valamikor tán így indult csatába |
| az ősapámmal egyik ősapád. |
| – Most kínnal vívunk új csatát. |
|
| – Lám, búslakodsz most, lomha, jó öreg, |
| magadba gyűröd sorsod bánatát, |
| mindig mögötted a duhaj kocsis, |
| megpattogtatja csípős ostorát. |
| – Vajjon ki volt az ősapád? |
|
| – Szeretlek, vén ló, szánlak is nagyon. |
| Hogy könnyíthessem átkod nagy baját? |
| Itt egy cukorszem, szopd el, táltosom, |
| ne félj, nem méreg, jó szív adja át. |
| – Vajjon ki volt az ősapád? |
|
|
|