Emlékszem, álmom oly csodálatos volt…

Emlékszem, álmom oly csodálatos volt,
Volt benne kripta s hóbefútta vár.
A nagy kövek közt holt füvecske lengett
És messze volt a rút való határ.
Egy hang kizendült: hívott rejtelemmel.
Ez indít el. Vezér a régi út.
Sietve lépdelek, nehogy lekéssem
a földöntúli, bűvös randevút.
Ki volt, mi volt e randevúzó szónok?
Mért szólított? mi célja van velem?
Halott leány vagy cselvető Mephisto?
Mindegy: megyek, talán elérkezem.
Futok. Futok, loholva, botladozva,
Talán már vár a kósza régi lány.
Fejem csak ring, amíg a láb kilendül,
Fel-felcsapom, mint vásott bonviván.
Tán helyt vagyok! Itt áll egy góti kripta,
Körötte kőfal, repkény, ősi vár.
Rothasztó csend van, mint egy sírgödörben,
És minden, minden oly való, sivár.
Riadt szemem a sok papírra bámul,
Letördelt ágak, tűzhely, csúf piszok –
De álmom nem volt ily komisz, szegényes!
Megértek mindent! Nincs már szűz titok!
Ó, én nem ezt, mást, tündérit kerestem,
Álmomban, haj, a Grálba vitt az út.
Hiába minden! Ingyen őgyelegtem.
Meg nem találtam azt a randevút!

1931

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]