Nyárvégi éjszaka

Foszló tornyokat épít a sötét, dombunkra koromlavinák omolnak és senkise lelné meg őket holnap… Öröklét-illatú az éjjel. Nyögdécsel és asztmásan szuszog a kivájt, bogos borízüalmafa ezer megrágott levél-tüdejével s a ringlófa riszálja köntösét, mint Claude királyné, kiről elnevezték. A hiuban mászkálhat valami, gyanúsan pattog a padlóereszték: csontos lépések, tisztán hallani. Már nem vagyok gyerek és mégis félek, ha jönnek, jönnek az ilyen éjfélkörüli kísértet-lépések. Hiába érzem, hogy már haldokol minden, amit idáig félve hittem, hogy szellemjárás, menyország, pokol, minden csak dajkamese volt! Lezúdulással fenyeget s durcásan néz rám a fekete bolt, de meg se rezzen, ha egy csillag, melyet már eleget rémítgetett az öröklét unalma, rebben, az űrbe ugrik, sustorog s kilobban. – Igaza van – gondolja az érett borízüalma s mellém a kerti padra dobban… 1930 (?)