Függelék
Zsengék
Alkalmi versek
Rögtönzések
Versvázlatok
Változatok
Esti hangulat
| És nem tudja, mit csinál. |
| Lent egy vén ember kapál. |
|
| Nincsen már csak hagyma benne, |
| Szeretné, ha haza menne.*
|
|
|
Villamossal a hídon
| A villamos a zengő hídon át |
| kacagva fut. A hátsó perronon |
| eső és szél csap. Az ajtót fogom |
| s csak bámulom az áradó Dunát. |
|
| Meleg a szél! esőt s illúziót csap, |
| lelkem repül, szemem most már bezárva: |
| a villamos viharcibálta bárka, |
| hullámfutó, síróbordáju csónak… |
|
| Breton vagyok; Yves a keresztnevem, |
| napvert matróz-orcám a szélbe tartom – |
| Valahol lenn, az újzélandi parton |
| pálmák között kószál a kedvesem. |
|
|
Majd nekem is lesz elmúlt ifjuságom…
| Majd nekem is lesz elmúlt ifjuságom |
| s éjente várom: jönne bár egy álom |
| és hozna vissza szép emlékeket. |
|
| Elszáll az élet, meghal jó anyád, |
| elhagy barátod és a kis család, |
| mely őt nevelte, rendre sírba száll. |
|
| Oh, Istenem, én vajon meddig élek, |
| s ha meghalok, hát merre száll a lélek |
| a testből, amely addig őre volt? |
|
|
Nyárvégi éjszaka
| Foszló tornyokat épít a sötét, |
| dombunkra koromlavinák omolnak |
| és senkise lelné meg őket holnap… |
|
| Nyögdécsel és asztmásan szuszog a |
| kivájt, bogos borízüalmafa |
| ezer megrágott levél-tüdejével |
| s a ringlófa riszálja köntösét, |
| mint Claude királyné, kiről elnevezték. |
|
| A hiuban mászkálhat valami, |
| gyanúsan pattog a padlóereszték: |
| csontos lépések, tisztán hallani. |
|
| Már nem vagyok gyerek és mégis félek, |
| ha jönnek, jönnek az ilyen |
| éjfélkörüli kísértet-lépések. |
| Hiába érzem, hogy már haldokol |
|
| minden, amit idáig félve hittem, |
| hogy szellemjárás, menyország, pokol, |
| minden csak dajkamese volt! |
|
| s durcásan néz rám a fekete bolt, |
| ha egy csillag, melyet már eleget |
| rémítgetett az öröklét unalma, |
| az űrbe ugrik, sustorog s kilobban. |
| gondolja az érett borízüalma |
| s mellém a kerti padra dobban… |
|
|
Emlékszem, álmom oly csodálatos volt…
| Emlékszem, álmom oly csodálatos volt, |
| Volt benne kripta s hóbefútta vár. |
| A nagy kövek közt holt füvecske lengett |
| És messze volt a rút való határ. |
| Egy hang kizendült: hívott rejtelemmel. |
| Ez indít el. Vezér a régi út. |
| Sietve lépdelek, nehogy lekéssem |
| a földöntúli, bűvös randevút. |
|
| Ki volt, mi volt e randevúzó szónok? |
| Mért szólított? mi célja van velem? |
| Halott leány vagy cselvető Mephisto? |
| Mindegy: megyek, talán elérkezem. |
| Futok. Futok, loholva, botladozva, |
| Talán már vár a kósza régi lány. |
| Fejem csak ring, amíg a láb kilendül, |
| Fel-felcsapom, mint vásott bonviván. |
|
| Tán helyt vagyok! Itt áll egy góti kripta, |
| Körötte kőfal, repkény, ősi vár. |
| Rothasztó csend van, mint egy sírgödörben, |
| És minden, minden oly való, sivár. |
| Riadt szemem a sok papírra bámul, |
| Letördelt ágak, tűzhely, csúf piszok – |
| De álmom nem volt ily komisz, szegényes! |
| Megértek mindent! Nincs már szűz titok! |
|
| Ó, én nem ezt, mást, tündérit kerestem, |
| Álmomban, haj, a Grálba vitt az út. |
| Hiába minden! Ingyen őgyelegtem. |
| Meg nem találtam azt a randevút! |
|
|
Régi utca holdsütésben
|
Jelige: Hamlet királyfi*
| Romváros ócska, bédült házikói, |
| mint dédanyák, görnyedten alszanak |
| és néznek rám nagy pincelyuk-szemekkel: |
| Mit kószál köztünk egy diák-alak? |
| Romváros régi, nagyszemű lakói |
| úgy élnek itten, mint bandarlogok: |
| engem, kis Mauglit, fogtak, elraboltak, |
| s most lelkemmel szelíd foglyuk vagyok. |
|
| Kopott kémények tátongnak az égnek, |
| torkukba néz a doktor úr, a hold. |
| A háztetőkön görbehátu macskák |
| suhannak, mint sötét halálherold. |
| Én is kitátom torkomat a holdnak: |
| e vén professzor tán megorvosol, |
| mert itt közel, talán benn rossz szivemben, |
| szellem zokog, vonaglik és dobol. |
|
| Sötét sarokban egy kapu kitárul, |
| a lámpafény az utcakőre dől. |
| Egy árnyalak a fényszőnyegre libben, |
| aztán kilibben s leng a hegyre föl… |
|
|
|
Lefekvés előtt
| Megszoktam már, hogy néha-néha este |
| a kis fiókból, lefekvés előtt, |
| előszedem nagy, csorba fésümet, |
| hívságos gonddal megfésülködöm |
| s elrendezem hajam hullámait… |
| Hugocskám ingerkedve kérdi meg: |
| – Mi az, te híres, csak nem bálba készülsz? |
| Vagy tán megkésett randevúra mégy? |
|
| Én csak mosolygok: ő nem érti még, |
| hogy éjszakámtól mily sokat remélek: |
| Így megfésülten szebb leszek talán, |
| így inkább jönnek majd reám az álmok, |
| virágos álmok, multam hőskorából |
| s a gyermekkorba messze visszavisznek. |
|
| S ott megtalálok egy kisgyermeket, |
| kis tejfogas, csöpp ártatlan magam, |
| bámulva Bösendorfer-zongoránál, |
| ahol anyám sötét, kontyos hajával, |
| gyors fiatalon futkosó kezekkel, |
| zöld Sang und Klang-ból halkan zongorázik |
| és jó apám kezét fejemre téve |
| magas tenorral németül dalol… |
|
|
Szent éjjel
| Elült minden gitárszó, altató, |
| az éj s a csend szűzen fogantató. |
|
| Templom felett a szentlélek suhan, |
| most indul el, keresgél nyugtalan. |
|
| Egy zug szobában ócska lámpa ég, |
| csont-sárga fényt himbál egy lányra még. |
|
| Aztán sötét lesz, sejtelmes, komor: |
| ilyenkor kezd dalolni a nyomor. |
|
| Dalol zsolozsmás, ősi éneket, |
| csillagjel-várót – és rejtelmeket. |
|
| Kis istálló lesz száz nyomortanya |
| és minden asszony áldott szűzanya, |
|
| minden leányka alvó szűz-szobor – |
| mögöttük nő és dalol a nyomor. |
|
| S ha hirtelen most százszorosra nőne: |
| hajnalra Messiás születne meg belőle. |
|
|
Az én táltosom
| Mogorván állasz, csontos vén magyar ló, |
| fel-felkapod nagy, dobbantó patád. |
| Görbül nyakad, mint hős királyi szobron, |
| de érzem tested istálló-szagát. |
| – Vajjon ki volt az ősapád? |
|
| Megrángatod rossz, pókos térdedet, |
| feszülten áll a gyeplőmarta hát. |
| Valamikor tán így indult csatába |
| az ősapámmal egyik ősapád. |
| – Most kínnal vívunk új csatát. |
|
| – Lám, búslakodsz most, lomha, jó öreg, |
| magadba gyűröd sorsod bánatát, |
| mindig mögötted a duhaj kocsis, |
| megpattogtatja csípős ostorát. |
| – Vajjon ki volt az ősapád? |
|
| – Szeretlek, vén ló, szánlak is nagyon. |
| Hogy könnyíthessem átkod nagy baját? |
| Itt egy cukorszem, szopd el, táltosom, |
| ne félj, nem méreg, jó szív adja át. |
| – Vajjon ki volt az ősapád? |
|
|
Ó, osztováta, osztováta…
|
Pámer Lászlónak
| Az ég szelíd esője indul, |
| A cseppek selymes cérnaszálak, |
| Amint a lámpafénynél szállnak: |
| Így bűvösen rá-rászövődnek |
| Sok hervadt, téli hársfaágra |
| S a lelkem sző, mint osztováta; |
| Már nemsokára kész az ábra: |
| Köd nyak körül valencé csipke, |
| Ilyet csak régiek viseltek, |
| Most már bolyongó, foszfor lelkek. |
| Rajtuk csüng még a foszló csipke, |
| Ráhull kiszáradt melleikre |
| És soknak sárga csont-nyakára… |
| – Ó, osztováta, osztováta! |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| Most hirtelen nagy, furcsa szél jő, |
| És a valencék mind lehullnak. |
| Arcomba vág a kriptaszellő |
| S nagyot köszöntök én a multnak… |
| Ó, osztováta – osztováta… |
|
|
|
Kedves testvérem, így van ez nálam mindig. Ahányszor osztovátám szőni kezd, mindig a múltba sződögél vissza. Leülnek melléje régi, elfelejtett lányok és szőni kezdenek… És ahogy közeledünk a vég felé, úgy több és több lesz a régi, elfelejtett szövő leány, s a végén már nem lesz helyük az osztováta mellett.
És akkor, valamilyen éjszakán az osztováta
összeporlik. A lányok nagyot sikoltanak és
szétszaladnak. Visszafutnak kriptaboltaikba…
1931-ben, mártzius másodikán
Jékely Zoltán
(Enyedi Lóránt)
|
|
A Holnapnak bútsúzóihoz szólván egy-két atjai tanátssal
| Ímé itt az idő, hogy messze el kell mennetek innen, |
| két jó s kedves ecsém, könny a szemem sugarán. |
| A delizsánc vár rátok s az ucctza porában |
| táncolnak lovai, mint dobogó hadimén. |
| Várnak titeket, mint mondám: el kell mennetek innen, |
| itt hagyván e lakot s minden házanepét. |
| Kérdem: okultatok-é e város margatagában |
| s bölcsségtől telitett elmei tarsolyotok? |
| Vagy netalán meddőn s hjába esett utazástok, |
| drága tapasztalatok s nagyszerü munka nekül. |
| Mert lám, amidőn még zsenge és iffju az ember, |
| az igaz esvényrűl ah le gyakorta kerül, |
| s mint a vadon farban sebesült anyaborza, |
| ténferegvén tekereg régi csapása körül. |
| Megleli végre, avégett, hogy vessze újra meg újra, |
| ím hát véssétek jól eszetekbe e képet |
| s e borzos példázat andalgvást járjon elől. |
| Járjatok máskor a Soli Deo Gloriába |
| nagy okulásvággyal és szorgalmatosan. |
| Mert e derék szerzet mennyei szép kebelében |
| mindenütt jelen ül Isten és Krisztus Urunk. |
| Nemcsak a Csudri kománk szélvert rossz köpenyében, |
| ámde a Kiss Sándor tarjatagos fejebúbján. |
|
Képek a gyümölcsöshegyről
| Színes térkép az ég: fekete felhők |
| bolond kontinensesdit játszanak; |
| a Szamoson bizseregnek a sellők, |
| amint a kép a tükrön átszalad. |
|
| Innét a víz tekergőző szalag, |
| ott hattyúnyak, túl meg leander forma |
| – mintha egy órjás csiga mászta volna |
| valamikor a Kyklopsok alatt – |
|
|
Pár sárga csont…
| Pár sárga csont, tört ujjperec, lapocka, |
| mart épületkövek, sok csorba kocka |
| s egy vasdarab, amin veresre nőtt |
| a rozsda – ez a buja sírpalánta. |
|
| Lent boltívek, feldúlt erőd palánkja. |
|
1931–1932 (Amikor az Erzsébet-híd pesti hídfője körül a római sírokat találták.) |
|
Őszi este a körúton
| A sápadt lomb helyén ül még a fán, |
| de hol vannak a kávéház-terrászok? |
| sikos az aszfalt: ködesőtől ázott |
| s a sarkon didereg az utcalány… |
|
| A reklámoknak oly bágyadt a fénye, |
| mint fattyúholdnak, gyűrüs udvaruk van; |
| amely kiült a bérház tetejére |
| halálos kedvvel gyúlad és kilobban. |
|
| Nemrég tejútos, nyári éjszakákon |
| a Mars-lakókkal váltott jelt titokban; |
| vészjele most kolontos ákom-bákom, |
| hamar megfúl a zajló ködburokban. |
|
| Vasrúdjáról csábítgatón nevet rám |
| egy itthagyott olasz-fagylaltos reklám; |
| pedig tudhatná, hogy most már hiába: |
| gazdája hazament Itáliába… |
|
|
Leszállt rám az idegen éjjel…
| Leszállt rám az idegen éjjel, |
| nézem, nézem otthoni csillagom, |
| úgy, mint ezelőtt jó tiz évvel |
|
| S eszembe jut: ott, ott keletre, |
| most is ott ül egypár gyerek. |
|
|
Szeretném, hogyha, mint egy drága képen…
| Szeretném, hogyha, mint egy drága képen, |
| az arcom mindig húszéves lehetne. |
| Barátaim, nem fogtok látni vénen, |
|
| évek súlyától görnyedten s remegve. |
| Megmaradok a kedves, halk gyereknek, |
| kinek olykor bolondos volt a kedve; |
|
| a gyöngéd kisfiúnak, kit szeretnek, |
| ki sóhajt küldött csillagos egekbe |
| s kit eszmékben Artur s Frigyes vezettek, |
|
| de forradalmi könyvét földre tette, |
| hogy gödröt ásson egy holt fecskepárnak |
| s fűszálat tépett szánva és szeretve |
| egy hátán vergődő szegény bogárnak. |
|
|
Apró képek, II
| Napfoltozott gyep, rajta két gyerek |
| s egy asszony, kit életben sose láttam; |
| fű bársonyán kutyájuk hempereg, |
| ez a kolontos negyedik családtag. |
|
| Bábakalácsos roppant hegyi réten |
| gyerekkori szöszlabdácskám gurul; |
| a nagy zúgó előtt már el nem érem, |
| belebucskázik szegény botorul. |
|
| Sárga templomtér sarka, mély sikátor. |
| Itt született valahol nagymama. |
| (Sokat mesélt szülötte városáról, |
| de még képen sem láthattam soha.) |
| S egy kútudvar, púpos ház, pincegádor, |
| melynek vad repkény hintázik falán – |
| itt kapta első csókját ükapámtól |
| s kinyitotta száját az ükanyám. |
|
|
Jön a homály
| Eltűnt a nagy naplámpa már, |
| a szemeid s a világ egyre kékebb. |
| Messzi barlangokból jön a homály, |
| s megszállják ezt a lankadó vidéket… |
|
Egy kis csömör
| Még egy-két év s jelenésemnek vége. |
| Zuhannak a fekete függönyök; |
| robbanthatatlan kárpitjuk mögött |
| új képre vár az élet közönsége: |
| bámész horda, mit féltem s nem becsültem. |
|
| Boldogan állok a Semmi elébe, |
| tudom, kutya se néz rám majd az Űrben. |
|
|
A tó
| Alszik a tó kristály vize |
| s lám, mélye kusza színeit |
|
| ringnak a vaskos kákaszáron |
| s jól elbujtatják a homok |
| kürthátu csigaszerelmeseit, |
| ringván a vaskos kákaszáron. |
| Mellettük skorpió leselkedik |
| s fantomok: éhes vérszípók |
| lesnek reájuk gomolyogva. |
|
| Míg fenn a tükrön korcsolyáz a pók |
| s a csillogó kis csíbor ropja-ropja, |
| tükör-táncát ezerszer megbogozza. |
|
| A mart felett féllábon állva, szemlét |
| tart rétjein egy méla szürkegém. |
|
| Valami moccan a tó fenekén, |
| összekocódnak fenn a békalencsék |
| felszínre sompolyog, mint lappangó kisgyermek-emlék. |
|
|
Esti sóhajtás
| Ezt az estét csókolni kellene! |
| haját arcomba csapják már a szellők |
| s erembe tör erdő-lehellete: |
| csókolni kellene száját s a mellét. |
|
| Ma téged is csókolni kellene, |
| a létet csókolnám benned s az estét |
| (Pia, királynőm, kellek-e?) |
| Ma érted az üveghegyekre mennék. |
|
| Együtt várnánk a hajnalhasadást |
| s lángos fenyő-fáklyák alatt |
| kikacagnánk a szürke elmulást, |
| mikor kiűzi völgyünkből a nap. |
|
|
Homokban
| Az arcod illatos piros batul, |
| mint második Nap süti az enyémet, |
| fekszünk a parton mozdulatlanul, |
| égkék szemed égkék hullámba réved. |
|
Múzeumkert
| Milyen sok künn a nap s az árnyék, |
| Az ég felettük haloványkék, |
| s a fákról friss eső csepeg. |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| mikor senki sem járhat itt, |
|
Ott túl a hegy fehérlő oldalán…
| Ott túl a hegy fehérlő oldalán |
| hódomb alatt alszik nagymama. |
| Szegénynek hogy fázhatik lila lába, |
| hideg lehet ágyának oldala. |
|
| Többé hozzánk nem jöhet ő haza, |
| meleg kályhát s engem meg nem ölelhet. |
| Forró teát sem ihatik soha, |
| csak süpped az időbe, egyre lejjebb. |
|
|
Csak ez a pillanat…
| Csak ez a pillanat ne volna az utolsó! |
| Most érzem nagy hatalmadat, Halál. |
| Búcsú-doroncstól döndül a koporsó, |
| s egy kéz fölötte reszketőn megáll. |
|
A tetszhalott
| Mi lesz, ha ott felébredek?? |
| Lám, nincs cipő a lábamon. |
| Szemem felett selyem zizeg. |
| Nincs irgalom, nincs irgalom. |
|
| Szakadj szét, fekete fedél, |
| repedj ketté, iszonyu föld! |
| Felettem künn illan a szél, |
|
| Repedj, roppanj világnyi súly, |
| Felettem rét szellője fúj |
|
| Torkomból már a vér szakad, |
| Szétrongyolt, lucskos húsdarab |
| alattam mindkét tenyerem. |
|
| fekszem, aztán hanyatt megint. |
| hogy tompítsam a szörnyü kínt. |
|
| És hánykolódom, csapkodok, |
| hörgök, üvöltök, mint tülök. |
| Aztán csak az agyam forog, |
|
| halkan, magamnak, boldogan; |
| felettem kék ég, fasorok, |
| talpam alatt ösvény suhan. |
|
| S zengek, mint elsülyedt hajó, |
| mit felfog már a szem-lepel. |
|
| És egyszercsak megéhezem; |
|
| Holnap milyen lesz az idő? – |
| kérdem s elalszom egyszerűn. |
| s olyan lesz arcom, mint a sűn. |
|
|
Hajnali Konfirmáció
| Nagy hegygerincek erdeje felébred, |
| kék égbolt előtt csak állanak |
| a karcsú fák s nem is tudják, de szépek, |
| amint a mélyből rájuk tűz a Nap. |
|
| Szegény agyam, ma üresen maradt, |
| megcsaltam őt e görbe éjszakával – |
| most hullanak rá gyöngyház sugarak |
| s a szoba kongó, búgó zokogást hall, |
|
| melyet visszhangzik a plafon s a padló: |
| elözvegyült ágyam sír testemér’, |
| mint elpusztult csiga után a kagyló, |
| amely belé már vissza sose tér. |
|
| És én is úgy kivánkozom utána, |
| mint ház után a házatlan csiga – |
| az utcát szörnyü patkók zaja rázza, |
| jön egy tucat kubikostaliga, |
|
| aztán jönnek a nagy tejeskocsik, |
| a köveken éktelenül zenélnek; |
| felébred, aki mélyen álmodik, |
| mintha fülébe ólmot öntenének. |
|
| De csend, mély csend van a Városmajorban, |
| csak az új templom szolgája seper |
| s virgonc rigók csivognak a bokorban, |
| melyben pityókos csavargó hever. |
|
| S jön egy édes széncinke, ugri-bugri, |
| s fentről fülembe cincog: Itt a reggel! |
| cinkékkel kellett volna elaludni, |
| nem baglyokkal és nem bőregerekkel. |
|
| Ó, milyen édes kicsifiu voltam! |
| Boglyas, szöszke fejemre szállt a cinke; |
| az a szegény, édes kisfiu hol van? |
| hol van rövidnadrágja, kicsi inge? |
|
| Én csak finom kaleidoszkóp vagyok, |
| fénnyel kristályosítom szörnyű s szép |
| emlékeim csillámló szemetét, |
| amit az a kisgyermek rámhagyott. |
|
| És éjjelenként őrült bálokon |
| csalódott nőkkel forgok körbe-körbe, |
| aztán megyek s könnyezve bámulom |
| sovány fejem egy toalett-tükörben. |
|
| Mert kell a megtört másnapos szerénység, |
| kell a megbánás kristályos patakja, |
| kell a megtisztító, savanyu mélység, |
| ahol könnyezhetem magamra hagyva. |
|
| Nyakatekert, vad önsanyargatás, |
| hedonizmus, aszkézissel vegyes, |
| többszöri meghalás, feltámadás: |
| imé, az életemnek rendje ez. |
|
|
Mi elmegyünk…
| Mi elmegyünk, elkattogat bennünket |
| ez a szélvágó fekete vonat. |
| Tavacskák, fák, kutyák – de messze tűnnek, |
| s az a kis ház az ákácok alatt! |
| s a madarak, kik ághegyére ültek, |
| az éhező, ágszéli madarak, |
| énistenem, be messze, messze tűnnek! |
| S szegény vasúti őr is ittmarad. |
|
Álmatlanság
| Csendes a nagy ház, rég alszik anyám |
| s már régen alszanak testvéreim. |
| Csak én járok még ébren koponyám |
| hátrafutó, végesincs térein. |
|
| Mint ingó-bingó töklámpás világit |
| elém a bóbiskoló féltudat |
| és itt is, ott is úttalan utak |
| nyiladoznak talán egy más világig. |
|
| Fülem búg, mint üveghangú sziréna, |
| testem termébe zárva dallama, |
| konokul int: csak én vagyok, csak én a |
| zenésze s egyben a publikuma. |
|
| Én, én vagyok, ki eddig sose voltam, |
| új valaki test és lélek szerint, |
| én, ki eddig éntelenül loholtam |
| s éntelenül loholok majd megint – |
|
|
„Van-e dió, fiú?”
| Micsoda hang?! Szebben ki ébredett? |
| Mint megdobott tó színe, csobban |
|
| Sárgarigó rikkantott a lombban! |
| – Van-e dió, fiú? – így kérdezett, |
| s már-már mutattam zavaromban, |
|
| még félálomban, üres tenyerem, |
| s csak percek múlva s már ocsudtan |
|
| mit is rikolt a szemtelen: |
| És ebbe már belenyugodtam. |
|
|
Néha ugy érzem…
| Néha ugy érzem, hogy Jékely Zoltán, |
| Jékely Zoltán nem is én vagyok: |
| Ő csak fortélyos szerkezet, amellyel |
| A jelent nézi egy halott. |
|
Éva
| Még emlékszem az ötpengősre, mely |
| először csillant tenyeredben, akkor, |
| midőn odavoltam az áldozattól, |
| mit értem hoztál, szerelem-kehely, |
| kifogyhatatlan adomány-halom – |
|
Karácsonyfa-díszítés
| Akiknek egykor hárman díszítették, |
| mi, gyermekek, díszítjük már a fát: |
| cukrot kötöz s dudol anyánk, |
| miközben látogatják régi esték. |
|
| Mintha pengne, remeg a tüskeág, |
| mikor egy cukrot felakasztunk; |
| azt hiheti, hogy rá madárka szállt, |
| a macskánk, ki mind itt lebzsel alattunk. |
|
| Aki vigyázta gyermekálmaid, |
| az okos angyalkát a csúcsra tedd. |
| Emlékszel, egy éjjel hogy nevetett, |
| s nyakad köré kulcsolta karjait. |
|
| De már meghalt. Kíváncsiság, megölted, |
| a lelke elszállt, csak papír maradt. |
| Ravaszságod most fájhat, könyöröghet: |
| míg a világ, mindig papír marad. |
|
| A nagy üveggömböt illeszd középre, |
| ez volt mindig karácsonyfánk szive; |
| vörös-arany mélységibe nézz be: |
| tán gyermekkorod költözött ide. |
|
| S a többi cifraságot sorra mind, |
| a kéményseprőt s az aranydiókat, |
| rakosgasd fel régi törvény szerint, |
| melynek betűit a véredbe róttad. |
|
| A forma, mely él benned évről évre, |
| nyomozhatatlanul szent vérörökség, |
| visszamutat évszázados sötétbe: |
| egy ősödbe gót szörny-szájak csöpögték. |
|
|
Itt, hol mindig jajgatni kellene…
| Itt, hol mindig jajgatni kellene, |
| torkomra nem jön semmiféle hang, |
| úgy hallgatok, mint fent a nagyharang, |
| pont mielőtt kongani kezdene. |
|
Szép román leány…
| Erdély szülötte, szép román leány, |
| gondoláztál velem a lagunán!… |
|
| Milyen találkozás volt az időben, |
| évezredben egy konstelláció: |
| kit ringatott a kolozsvári tó, |
| Velence adta, s visszavette tőlem. |
|
| A dózsék börtönéből jöttem éppen, |
| hol az idő ül most rozsdás kövön, |
| Szent Márk piaccán nagy emberözön, |
| hát látom Őt, kis táskával kezében. |
|
| Aztán mi is volt? Ámulat, rajongás, |
| sebtében összeállt nagy vallomás, |
| melynél őszintébb nem volt soha más, |
| Ő volt a szerelem maga, álom-hasonmás! |
|
| – Visszatérünk-e ketten ide egykor? – |
| kérdeztem és a könnyem hullt talán. |
| – Ó, bár maradna ott egy ház falán |
| szőke fejed, örökéletü freskó! |
|
|
Firenze három szépe
| hamvas arcocskák, nagy szemek, |
| csipkék, kösöntyűk, kámeák, |
|
| Úgy-e, ti is megnéztek engem, |
| kik ebben a boltos teremben |
|
|
(Hány nemzedék, hány idegenországbeli ifjú vonult el így előttetek, hozzám hasonlóan, rossz szerelem emlékeivel, soványan! S ti megvígasztaltátok mindannyiukat, mert itt tudták meg, hogy reménytelenül csak szép halottakba érdemes belészeretni. Vajjon hol alusztok ti most, valamikor árkádok alatt tipegő leányok, micsoda sírbolt, micsoda kert földje rejtegeti virágjában-megörökített testetek? – hol vannak drága, törékeny csontjaitok, melyek ezeket a szemeket, ezeket a tincseket s ezeket a színeket magukon viselték? – Ó, ha megtalálnám valahol koponyáitok, elrabolnám s örökké magammal cipelném. Egyet-egyet fülemhez tartanék éjfélidőn, hogy hallgassam belőlük századok muzsikáját, mely mint a tenger morgása, akkora. Hogy hallgassam belőlük eltűnésetek roppant siralmát: ti, szépek szépei, Firenze női, születtetek és meghaltatok, mint a többi. Sorsotok a művész szentséges kezében.) |
| S ha majd fiaim erre járnak |
| kacsintsatok reá ti hárman |
|
|
|
Most már igazán utolsókat üt…
| Most már igazán utolsókat üt |
| a permanens tizenkettedik óra, |
| melyben idestova ezer év óta |
| halálkínban vergődik nemzetünk. |
|
Húsz év telt el…
| Húsz év telt el, jaj húsz év, azalatt |
| egy gyermek felnő, sok-sok csillag leszalad; |
|
Ideje volna…
| Két kezem kínzó kérdésre mered: |
| Mi lesz velem, ha majd el kell maradjak |
| Tőled, s mig élek, mindig Nélküled – ? |
| Ha elvesz a világ, helyetted adhat, |
| ó, adhat-e pótlást, új életet? |
| Nagyon messze vagyunk egymástól, a |
| sok ház között hogy találhatna hozzád |
| egy lélek kiszakadt kis sóhaja? |
| Felszívja majd a holdfényes magasság, |
| ahova indult, nem jut el oda! |
| – Ideje volna, hogy egy éjszakát |
| úgy éljünk át, hogy sóhajtásaimmal |
| pihegve érjen össze drága szád, |
| szép szerelemmel és gyönyörü kínnal, |
| amelyre enyhülést a hajnal ád! |
|
Búcsuzkodás
| Ha szeretem, aki elutazik, |
| úgy érzem, elmegy mindörökre; |
| fogom-e még karomba őt, akit |
| a szörnyü mozdony távolít dörögve? |
|
| Nemdenem végső búcsuzást jelent |
| a kicsi kendő bús lobogtatása, |
| örök szakítást, mely rég ott dereng |
| szive körűl jó alkalomra várva? |
|
| Melynek íze még véremben remeg, |
| csókainak legutolsója volna? |
| És eltűnhetnek a kedves kezek, |
| édes szemek, ruhák, sok drága dolga? |
|
| Vagy tán hihetném, hogy még visszajön |
| s mint szép hajót fogadja lelkem öble |
| s hogy lesz síró öröm, könny, csók-özön |
| s aztán enyém marad már mindörökre? |
|
|
Ma éjszaka az ablakon át…
| beszólt hozzám egy kisdiák. |
| – Hát már meg sem ismersz engemet? |
| Elfelednél? Én vagyok Enyed, |
| a Kollégyom s az Őrhegy-tető, |
| A Tornakert s túl a Temető, |
| a Templom vagyok és az orgona, |
| Bethlen Gábor visszhangzó szava… |
|
Akire várok ezer éve…
| Süssön rá s áldja ez a nap. |
|
|
„Szabédi László!”
| „Szabédi László!” – kedves nevedet |
| belesóhajtom most a messzeségbe, |
| mert bús versedtől szemem könnyezett, |
| a mélybe sújtott s onnét föl, az égbe |
| repített újra. Mennyi fájdalom, |
| mennyi világcsömör, világutálat, |
| mennyi könnytelen jajgatás, |
| mennyi véghetetlen emberi bánat… |
|
Szerelmes eső
| Tavasz mosd lelkem téli piszkát |
| Sírnak a könnyes bukszuszok |
| Meredten másznak a giliszták |
| A Föld szerelemben szuszog |
| Nem a giliszták nem giliszták |
| Arasznyi rózsaszínü tiszták – |
|
A gyógyulás felé
| Faggyúgyertya serceg az asztalon; |
| felettem egy halott szomoru képe. |
| A házban csend s ketten vagyunk nagyon: |
| Néz a halott és én állok elébe. |
|
| Milyen jó ez a földalatti csend. |
| Mintha mélyen feküdném a sötétben… |
| Zihálva szenvedő lelkendezésem |
| egészségügyi szabadságra ment. |
|
| Csend, csend, te bársony, barna csend, |
| Be jó is hullni, süppedezni benned! |
| Mintha tengerfenéken járnék, odalent, |
| ahol fantasztikus lények teremnek. |
|
| Meghaltam: alszom – vagy csak álmodom? |
| vagy mégis, mégis álmatlanul, ébren |
| történik ez? – Jó doktor, jó porom, |
| nektek köszönhetem a békességem. |
|
| Még nem halál ez, hisz a testem él: |
| sokat hánytorgó lelkem kialudt csak; |
| nagy kő vagyok, hiába költenél, |
| hadd, hogy lélek nélkül tovább aludjak. |
|
| Derengés – tán egy szikra bús vigyor |
| afelett, hogy eddig szenvedni tudtam, |
| s hogy annyiszor került bennem a sor |
| forradalmas dühöngésre titokban. |
|
| Legyintés – Drága, nem feledlek el, |
| csak most hiába kísértesz te engem, |
| lehetne rajtad foltos sírlepel, |
| utolsó szód se visszhangozna bennem, |
|
| értsd meg: meghaltam: lelkem elaludt, |
| s hiszem, ez a jeges, fekete kéreg |
| örökre rajt marad, senki se tud |
| eltépni tőle, valameddig élek, |
|
| s majd így állok eléd, gyötrő világ, |
| kérges lélekkel, mint a többi állat, |
| akit – gyermekkorában legalább – |
| istennek, angyalnak, embernek szántak. |
|
| A gyertya serceg még az asztalon, |
| de elfuvom, mihelyt a versnek vége |
| s bátor denevérként dobom |
| magam a támadt vadászó sötétbe. |
|
| S ott lent – mint betakart parázs-csira – |
| szunnyad a lelkem csúf hamuknak alján. |
| Belőle majd a régi dalia, |
| a régi láng, jaj, feltámad-e vajjon? – |
|
|
Chanson triste
| Lehullt a levél, a sárba lehullt. |
| Nem igaz, kitalálás csak a mult. |
| Fent a galyon nem csüngött sohasem, |
| nem zizegett szeles éjjeleken; |
| függés örömét sosem élte szegény, |
| nem nőtt sebesen a tavasz elején, |
| még jó, hogy az őszt nem sínylette nagyon: |
| volt s elmult feketén, hallgatagon. |
|
| Lehullt a levél, az őszbe lehullt. |
| Nem igaz: kitalálás csak a mult. |
| Sírok az őszben, szomorú falevél: |
| sohasem, sohasem csókoltalak én! |
| Emlékezetem dadogó, csunya vád: |
| sohasem, sohasem csókoltam a szád… |
|
|
Hogy vígasztaljalak, szegény leányka?…
| Hogy vígasztaljalak, szegény leányka? |
| Hogy csillapítsam szenvedésedet? |
| Legyen búbánatodnak orvossága, |
| hogy én halálos kínban szenvedek. |
|
| Hogy egyikért mennyit szenved a másik, |
| ki-ki saját magából tudja meg. |
| De éjszakámban a szived világit, |
| mint ahogy az én szívem is neked. |
|
| Szent fényességem, kikötőm világa! |
| Legyen vigasztalód az a tudat, |
| hogy a legsűrűbb téli éjszakában |
| megtaláljuk egymáshoz az utat! |
|
| A szerelemnek szűz Mont-Blanc-fokára |
| egymás által így jutottunk mi fel |
| s a halhatatlanságnak csarnokában |
| a jövendő bennünket ünnepel! |
|
|
Örökélet fájának drága magja…
| Örökélet fájának drága magja, |
| Isten pecsétje, túlvilág darabja, |
| a lélek végső hatalmától ég |
| s határtalan s végtelen, mint az ég. |
|
Nem telik belőlem…
| Nem telik belőlem semmi monumentum. |
| Baktatok a porban és a könnyem ontom. |
|
Atyámfiai…
| Atyámfiai, tudjátok, ki voltam. |
| Halljátok hát végső kérésemet: |
| közös koporsóba temessetek, |
| hogy úgy aludhassunk a kriptaboltban, |
|
| akárcsak az élő szerelmesek, |
| kikre hűs árnyat vet a szénaboglya |
| s elszenderednek összegabalyodva, |
| miután édes bűnük megesett. |
|
| Igy aludjunk a kőpadló alatt, |
| míg felettünk harangok konganak |
| s szelíd szájakból búg ünnepi zsoltár; |
|
| éjjel szivünkből kék virág fakad |
| s a falban fénylik a két kődarab, |
| hirdetve, hogy ki voltam és ki voltál. |
|
| E versekkel búcsuztam tőle én el, |
| szegény Agnéta, mondják, zokogott. |
| De már másnap együtt volt kedvesével |
| és harmadnap hivatták a papot. |
|
| Hűlt testemet barátaim temették, |
| hogy öngyilkost szokás, éj közepén, |
| s az árokba, hogy tisztesség ne essék, |
| a temető leghitványabb helyén. |
|
| Fejfámra rótták: lesz feltámadás! |
| – Most már tudom, hogy ez csak lebegés – |
| Balra alszik egy jó székely vitéz, |
| jobbra alszik egy oláh furulyás. |
|
| Lelkem lebeg, csatangol nyughatatlan, |
| vizek felett, tornyokban, vadcsapáson; |
| kutatom, kiért élni megszakadtam |
| s nem nyugszom, míg nem lesz találkozásom. |
|
|
Zálog
| Egy cigarettád ittmaradt; |
|
| Füstből, fényből szőtt tünemény, |
| leszel-e jobban is enyém, |
| vagy ki- s bejársz rajtam csupán, |
| mint tüdőmben ez a dohány? |
|
| Jaj, az emléked megmarad, |
| s mint a füst a tüdőfalat, |
| jaj, mert nem lettél az enyém! |
|
|
„Népdal”
| száll a kérész holdvilág. |
|
Székely leány nótája
| hej, a népek megcsudálnak; |
| piros szoknyám, mejrevalóm, |
|
| A múltkor is ott a padkán, |
| Kinevetted, hogy beszélek, |
| s nevettek a más cselédek. |
|
| Pedig szép vagy, mitagadás, |
| de nem én – te nem vagy földim, |
|
| Úgy szeretlek, mint a várost: |
| hogy a szivem hazaszálldos, |
| s tudom, nem leszek a tied |
| s nem lehetünk mi pestiek. |
|
|
Novella
| Valószínűleg mindig ugyanaz |
| volt, amit írtunk. S a legeslegelső |
| levelemben azonos a panasz, |
| hangom ugyanolyan kesergő. |
|
Odysseusék búcsúja
| Most, hogy büszke hajónk sebesen szeli végre a tengert |
| s odvad szörnyü dohát hajtja a lenge Zephir, |
| csúf rabságodból szabadulni, repülni igyekvőn, |
| bátran ereszti karunk s húzza meg az evezőt. |
| S tudván, hogy vak erőd hajitó körein kivül értünk, |
| s hogy guanós sziklád többet utól sose ér, |
| tajtékzó Kyklops, te megvakitott fene órjás, |
| dugd ki füled oduját s halld, ime, búcsuszavunk: |
| – Béke velünk s ha kell, veled is. Szervusz, Polyphemos! |
| Ha harc kell s viadal, arra elég az erőnk. |
| Ám jobb lesz ezután teneked nyugton kucorognod |
| elmúlt nagy, nemes ős roppant csontjai közt. |
| Ott aztán kegyesen s csendeskén, ahogy illik, |
| pásztortűz hamuját buzgón fúdd s harizsáld: |
| hátha feléled még? (Te szegény isten, Hephaistos, |
| élesztésével lesz kutya dolgod elég!) |
| Így várd meg szeliden füttőzve a béna öregkort, |
| fagybütykös kezedet tartsad a lángja fölé |
| s füstös vackodból gondolj majd ránk epekedve, |
| mint akit eljátszott élete réme kisért: |
| „Bölcs Kronidés, hol járnak ezóta a büszke hajósok? |
| Jómivü bárkájuk, mondd, hova, merre repült? |
| Ó, én számkivetett, nyugalomba vonult fene órjás, |
| szánom-bánom, amit ellenük elköveték! |
| Vajha barátokként most újra körükbe lehetnék |
| s mégegyszer hallnám hangjuk, e hősi zenét!”*
|
|
Kié a pőreség gyönyörűsége…
| Kié a pőreség gyönyörűsége, |
| a fejlődő test öröme kié? |
| El nem követett bűnök büszkesége, |
| leskődések huncut szeme kié? |
| Hát az idő órátlan garmadája, |
| a csak haranggal aprított s tagolt? |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| S amíg az életet csak várni véljük, |
| őskori öntudatlansággal éljük! |
|
Nem is tudom, ez hányadik levél…
| Nem is tudom, ez hányadik levél, |
| „Kincses kis ládád” fenekén |
| sok-sok könnyes betűm tornyosodik. |
|
| fagyott könnycseppjeinket mind egymásra tennénk, |
| gyémántos úton, csillagos magasba, |
| egyenest a mennyországba mehetnénk. |
|
|
Városvégi részeg éj
| Hatalmas éjszaka, nem félek tőled, |
| sőt, csakoly otthonos vagyok tebenned, |
| Ha kell, nekivágok a temetőnek! |
| Micsoda kérge támadott szivemnek, |
|
| Ugassatok, kutyák, hadd töltekezzék |
| a fél világ hatalmas hangotokkal, |
| Hadd gyarapodjék, terebélyesedjék |
| a titkos űrben ez az egyszeri, |
|
| Te leányka, kinek viszed a melled? |
| Nem félsz, hogy mindjárt meg is harapom!? |
| S ha vénnek tartasz, és sehogyse kellek, |
| hogy fennakad egy csillagon! |
|
|
Ezer vágy ring a friss leveleken…
| Ezer vágy ring a friss leveleken |
| s ki tudja, mit rejt a bokrok alja. |
| Minden illat egy régi szerelem, |
| vallom én, akárki is sokallja. |
|
De régesrég volt…
| De régesrég volt, talán harmincötben, |
| vagy talán harminchatban, meglehet; |
| haltak mellőlünk akkor egyre többen |
| s én reszketve bújtam össze veled. |
|
| Milyen szép s milyen rövid volt szerelmünk, |
| s omlós, mint egy galambszín marcipán; |
| amit az életben mi szerepeltünk, |
| elfér egy könyv egyetlen oldalán. |
|
| Jártunk együtt fényben, jártunk ködökben, |
| hevertünk hóban, fűben és lombokban, |
| egyszer véletlenül az arcod megütöttem, |
| te könnyeztél, de kinek sajgott jobban? |
|
| Ha kértelek, sírtál, hát, könyörögtem, |
| s Szabó Lőrinc verséből mondogattam: |
| még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven, |
| s összebújtunk parkban, sikátorokban. |
|
| Aztán elmentél s lelkem arra döbbent, |
| hogy, mint halottat, elvesztettelek; |
| vagy harminchatban volt, az is lehet. |
|
|
Valamikor
| Valamikor hűs szamosi berekben |
| vízhozta fából csolnakot faragtam, |
| – Jó Szamosom, vidd őt a tengerekre! – |
| szóltam, s játékom fürge érre raktam; |
| – Mikor látom meg én a tengert? |
|
| Most nyárban, fagyban verseket írok, |
| – parancsra tán? – látástól vakulásig! |
| – Bolyongjatok, vén bordás ladikok, |
| helyettem Enchidától Bonchidáig, |
| Nárittyentől fel Bergengóciáig. |
|
|
A kolozsvári noteszből, II
| …A távolság irtózata, ezer veszedelme |
| s minden kaland kell, mit a tér igér. |
| Ilyen vagyok, ez a természetem: |
| villával verd ki, visszatér. |
|
Levél a Hívóknak
| Írtam: szivembe szörnyű gödröt ás, |
| s mindent oda gyömöszöl be magamból |
| a mindentől való búcsúzkodás… |
| De már tudom: itt kell maradnom. |
| És hogyha mégis búcsuzom, |
| nem annyira veszendő életemnek, |
| mint inkább annak szól a búcsuszóm, |
| akit talán sosem látok viszont. |
| Ó, már hatalmas elhatározássá |
| lényegült bennem a keserü gond! |
| Ittmaradok akkor is, ha hazámra |
| a pokol vasvillás serege ront. |
| Hogy jól megértsék elhatározásom, |
| egyet-mást gyorsan el kell mondanom: |
| Ha én most Erdélyt, megcsúfolt hazámat, |
| könnyebb sorsot remélve itthagyom, |
| lábam többet földjére nem tehetném, |
| siralmasan eljátszanám jogom |
| földönfutó koromban Pátriáról, |
| Szülőföldről s Honvágyról zengeni: |
| mert hallgat az önként-sehonnai, |
| koldul, zsarol, társát fenyegeti |
| s jópénzért házsongárdi földet árul… |
|
| Aztán nézzétek csak, kik cihelődnek, |
| kikben harsog egy torz „ahogy lehet”: |
| ahogy lehet, autóval, taligával |
| menekítik hitvány életüket. |
| S az élükön azok, kik rossz jelszókkal |
| tömték fejünk néhány esztendeig, |
| bizonyítván, hogy a veszedelemben |
| elmennek őkelmék, kik elhitették, |
| hogy csak a bátornak áll a világ, |
| rögtönöztek néhány vad galibát, |
| s körülöttünk parádés operetté |
| pántlikázták a Nagy Tragédiát. |
|
| Hasadt lelkünk utolsó erejével |
| minden hívságos, vak álmot leráz; |
| felébred, a zugó jövőbe kémlel, |
| jöjjön bár onnan átok-sűrü gyász. |
| Ittmaradunk, s várunk valami újat, |
| valami véresen is nagyszerűt, |
| mely tán nem fog faképnél hagyni minket, |
| még akkor sem, ha már beteljesült. |
| Várjuk a lelkek évszázados álmát, |
| mégha az életünkbe is kerül, |
| az Emberségnek földi diadalmát, |
| s hogy résztvehessünk ebben emberül! |
|
| Előbb-utóbb békesség lesz a földön, |
| Higgyük, hogy még viszontláthatjuk egymást, |
|
|
Jaj, a lábad ma ki ne tedd…
| Jaj, a lábad ma ki ne tedd: |
| az őszben levágott kezek! |
| – Ugyan, csak a holt levelek! – |
| Ha mondom: levágott kezek, |
|
A migrén
|
Sz. I. orvos barátomnak
| …Enyeden az iskolába menet |
| vágta ketté először fejemet; |
| Párizsban Szent Lajos szigetén |
| Rómában a Testaccio hegyén. |
| Most, látod, az Aranyos mentén |
| ért utol e becstelen rém: |
| félfejem hirtelen elgurul, |
| félkarom gyorsan utána hull, |
| gyomrom puffad, csavarodik, |
| mintha puliszkát ettem volna két napig. |
| Eltöltenek keserű undorok, |
| s velem a világ forog, forog, forog – |
|
| És sohasem tudom, mikor szökik rám |
| a legszörnyebbik szörny: a MIGRÉN! |
|
|
A vízivárosi Vénusz
| A Szent-Anna harangszavára ébred, |
| de szemét sokáig nem nyitja ki: |
| minden mozdulatát egysíku rémek |
| mohón settenkedő raja lesi. |
|
| Jaj neki, a Szépek Legszebbikének! |
| Szent átka őrzi és kötelezi: |
| vakító fényét háromszög szemének |
| a Teremtő róla le nem veszi. |
|
| S ezek a kémek, akik szakadatlan |
| lázban jegyeznek, rónak valamit, |
| s olvashatatlan pergament, lepattant |
| márványszilánkot hagynak néha itt |
| s úgy hívják őket: Rilke, Botticelli, |
| Tasso, az őrült, s Michelangelo – |
| mert nem tudják tétlenül elviselni, |
| hogy ez a csoda nélkülük való |
| s főleg, hogy nem általuk örökül meg |
| ő, kinél szebbet nem látott szemük, |
| s hogy ők, ők nem általa örökölnek, |
| mert a mű a művészre visszaüt. |
|
|
Dal
| Tudok egy kertet valahol, |
| Nőtt is ott egy olyan virág, |
| milyet nem látott a világ. |
| A palánkja jaj, be magos! |
|
|
Vajjon fogsz-e így illatozni rám…
| Vajjon fogsz-e így illatozni rám |
| jövő tavasszal, orgona – ? |
| Közeledik örökös éjszakám. |
|
| Úgy hívtunk otthon, hogy borostyán… |
|
|
Egy sirályhoz
| Ó, sirály, fehér tajtékmadár, |
| Add kölcsön tudományodat, |
| hogy most mindjárt az ablakára szálljak. |
|
| Már egy éjjel voltam fekete páva, |
| mennyit repdestem ablaka körül! |
| Kérleltem őt jajgatva, kiabálva: |
| eresszen be! De ő kegyetlenül |
| elüldözött megint az éjszakába. |
|
| Gonosz vágyakozásom szinte fölvet, |
| már nem tudom, milyen alakot öltsek. |
|
| Felhő leszek és úgy omlom elé. |
| Hattyú leszek – legyen ő Danaé! |
|
|
Születésnap
| melyet Karácsonyfád alatt |
| szült egy megáldott pillanat. |
|
| Buzgón ringattam bölcsejét, |
| hogy lám, egy esztendőt megért; |
|
| a rózsa szirma hamvasabb, |
| forrás vize kristályosabb! |
|
| Ápold te is! Ha nagyra nő, |
| s busásan kárpótolja mind |
| vigasztalan, vak napjaink. |
|
|
Szúrágta régi sifonérban…
| kopott nyakkendők sűrü sorban. |
|
| – Ezért írtál hát? – szól a sok sor. |
| – Ezért vettél? – a sok selyem – |
| kelljen örökre porosodnom! |
|
| És már kinyitni sem merem, már |
| magam is szinte restelem: |
| vers és nyakkendő úgy mered rám, |
| mint kit becsaptak becstelen. |
|
|
Csillag-rúgás
| Ha a Csillag-nak az az elve, |
| hogy Tvardovszkijt kizsigerelve |
| közölje – jól van, lelke rajta! |
| De Pegazusnak szűk e pata; |
| bár vén, még szárnyas és szilaj ló, |
| igába, lám, sehogyse hajló, |
| istállómécs hiába pislag:
|
| a homlokán izzik a csillag! |
|
|
Kedves T[…]!
Be kell látnom, hogy kiherélt versért csúfság-honoráriumot nem fogadhatok el, még ha elevenen el is temetnek érte. Küldjétek el Sz[…] S[…]nak – vagy felőlem akár magának Szent Antalnak.
Jékely Z.
Ui. Remélem, egy példányt juttattok Tvardovszkijnak is: hadd örüljön a lelke, hogy imádott Nagy Szerkesztője elkísérte Budapestre is!
|
|
Velence, Szent Márk tér
| Célom: az érzés állandósítása, |
| de az út hozzá: járhatatlan út. |
| Viszont kell látni sírón nemsokára |
| gipsztornyu várost, fatornyos falut. |
|
Valkói álom
| Áldott nagynéném könnyeit |
|
| Minden a régi helyin áll, |
|
| nadrágja szára feltekert, |
|
|
Világvégéről verset írni…
| Világvégéről verset írni, |
| ha érzed, hogy közel: nem érdemes. |
| De senkitől se látva sírni, |
| zokogni olykor mégis érdemes. |
|
A Szentgyörgypusztai Elégia vázlata
| Fekete fürtjei Katalinnak |
| arcomba ringnak, elborítnak, |
| hajának fülledt éjszakája |
| nappalom – életem kivánja. |
|
| Emberevő vagy? Jöjj, egyél meg, |
| hogy ezután már benned éljek… |
|
Szentgyörgypuszta, 1959. június 1. |
|
Chopin… zokog
Zsolci Chopin-ihlette versét 1961 tavaszán tataroztam, ez lett belőle.
| Chopin… zokog, őrjöng a zongora; |
| Mintha a lelke könnyes szenvedése |
| Száz év után szivembe vésne, |
| S mint az a régi bánat, akkora. |
| Agyam betölti bűvös mámora, |
| És nem kívánok józanulni mégse – |
| Lenyűgözött örök lelkendezése, |
| Kottába rejtett édes óbora! |
|
|
Szomorú leányszem
| Szeme: halotti szem kopott fényképeken, |
| Könnyfátyolon át tompán csilló tekintet – |
| Mint aki már mindennek búcsut intett |
| S útjára indult, mely tán végtelen. |
|
Az elérhetetlen, II
| Két torony közt szivárvány, |
| Még csak nem is pisál rám! |
|
Bécs, eszpresszó, rövidszoknyás lányok
| Mint a koldus, aki lépcső alá |
| bemosolygok szoknyájuk alá, |
|
|
Emelődaruk, kémények…
| templomtornyok küzdelme az égen |
| tovább tart az alvó város felett |
| minden percben összecsapni készen. |
|
Elemér
| Mindenünk elkopik időknek folyamán; |
| már a vers sem könnyű alkalmi tojomány. |
| Fel is kell most kötnöm erősen a lantom, |
| mely elkísért híven jónéhány kalandon – |
| hogy méltón zenghessem születésed napját, |
| mely elhozta családod apraját-nagyját, |
| és már testvérek közt is a hetvenedik! |
| E korban az ember már nem hetvenkedik, |
| csak more patrio patópáloskodik; |
| szép ideje ez a diótisztitásnak, |
| vagy, dió fogytán, az ultizgatásnak, |
| csendes bridzsezésnek ódon szalonokban, |
| hol nem fogy már a bor, mint rég, gallonokban! |
| Ez a kor, amelyben, télvíznek idején, |
| sutban ül az ember, a megszokott helyén, |
| s miközben macskája hasát vakargatja, |
| sok szép hasonszőrű emlék látogatja, |
| mondanék még mást is, no de nem ildomos – |
| Így él hát egy mai ultimilliomos, |
| kinek nem a régi már a horgasina: |
| hasztalan nyög érte Csicsóné s Edina. |
| No de ünneprontó lenni nem akarok, |
| most, hogy ölelgetnek gyöngéd női karok, |
| családod eszményi bájos nőtagjai, |
| kiknek a férfiak mind hálás rabjai! |
| S van-e még a földön olyan bűvös asztal, |
| mely vendéget ilyen jószívvel marasztal? |
| s leülhetnek mellé horgászok, igricek, |
| tigrisnyi kandurok s kandurnyi tigrisek? |
| Mit soroljak elő, még dícséretedül? |
| Félek, felköszöntőm hosszúra sikerül. |
| Isten éltessen hát, Elemér, sokáig, |
| hogy térdeden ringasd számos unokáid, |
| mire nézve Gábor s Elemérke mostan |
| fogadalmat tészen könnyekig hatottan! |
| (Ők, bár a két métert kishíjja elérik, |
| tudják, hogy az embert nem csak rőffel mérik!…) |
| Köszöntőm végére ezzel pontot teszek. |
| A Nyolcvanadikon, higgyük, bölcsebb leszek. |
|
Siratóvers
Egy frissen kimúlt segédigénk felett |
Mészöly Gedeon professzor emlékének ajánlom
| Meghaltál, minden jel szerint meg, |
| Utánad könnyes búcsút intek – |
| de nem hagyhatom ennyibe: |
|
| Végképp kiszorított a lenne,
|
| hogy még több e-hangzónk legyen; |
| nem firtatom s nem kérdezem. |
|
| Tudom, régóta célba vettek |
| vagy egyszerűen elfeledtek, |
|
| Halódásod már észrevettem |
| nem egy silány műszót bevisz. |
|
| A folyamat már végetért: ma |
| eljött megváltód, a halál |
| (s arra, ki még használna néha, |
| majd ráfogják: archaizál!). |
|
| kinek a nyelve, szíve kő: |
| egy hosszú mozifeliratban |
| egyszer sem fordultál elő. |
|
| Szép VOLNA, bársony-barna szende, |
| jobb sorsra voltál érdemes; |
| kiszorított a sanda lenne,
|
|
| A kényelem, a nyelvi restség, |
| s különböztetni képtelenség |
| a múlt-, jelen- s jövőidőt. |
|
| Lelked mily másvilágra szállt át? |
| Poros könyvtárak mélyire, |
| hol a HÉON, az ISA vár rád, |
| s még annyi holt főnév, ige. |
|
| Kripták zugán lelsz tán lakásra, |
| hol annyi szó- s igealak, |
| várván boldog feltámadásra, |
| kihűlve kong a bolt alatt. |
|
|
Egy híres alkoholista sírfelirata
| „Itt nyugszom én, keserű itkányos, |
| álmom itt is egeres, patkányos. |
| Megrontott a korcsma, a sok ronda borház, |
| meg nem menthetett már semmiféle kórház. |
| Tanyám volt a város végén a sörkert – |
| tanyám lett a sáros, vén, néma sírkert.” |
|
Egy vízbefúlt gyermek emlékére
| Apja, anyja könnye hullhat, |
| szegény gyermek vízbe fulladt. |
| eltemetik szépen másnap – |
| de vége sosincs a gyásznak! |
|
Ikárusz-végzet
| Ki három hétig fent kering, |
| A Föld többé már nem hona! |
|
| Rendezzék lent a dolgaink, |
| S lássák be: innen nincs hova. |
|
|
Takács Jenő hetvenedik születésnapjára
| mely hajdan volt Pannónia, |
| s már ötven éve Ausztria – |
| ez mind-mind a rímet kinálja: |
|
| Bejártad többször a világot, |
| ne bánd, hogy szíved hazavágyott! |
| E föld is régen vár reád, |
| s illata, íze gyümölcsnek, virágnak. |
| Zengjen hát új erővel zongorád, |
| a régi tájban, ahol megtaláltad |
| gyermekkorodnak Paradicsomát! |
|
|
150 év után
| s el-hall-gat-tat-ha-tat-la-nul |
| vartyog – pardon: szaval –, |
|
Eljött az utazás keserű órája…
| Eljött az utazás keserű órája, |
| mely az ember szivét szörnyen megpróbálja; |
| mindegy, vesztőhelyre vagy nászágyba indul: |
| teste-lelke sajog a hajnali kíntul. |
|
Erdélybe indulva,
1973. október 17-én
|
|
Alkonyat a Türbe téren
| sok más kis térnél többet ér. |
| és már nem adná semmiér’, |
| ha itt lakhatna, amig él. |
| a félhold híve, és letér- |
| – bár homloka szőnyeget ér – |
| Gül-Baba sírját… Künt ledér |
| gyaur ifjú népség börbitél. |
|
| Nő: – Kis gyáva! Gyepre dűlve fél…? |
| Férfi: – Jaj, a félhold körülmetél! |
|
|
Falvédőszöveg, 1930-ból
|
Térdel, uram? Mit esdekel? |
|
Lelkét hagyom: a teste kell! |
|
Az uszadék
| – Vízhozta fáradt ősz szemét, |
| ki múltat jövővel összevét. |
| Sötét tengerbe visz a víz, |
| forrásomhoz az idő visszavisz. |
|
Atyai intelem
| elsőnek lépsz be ama szent pitvarba, |
| melybe követnek mindenek.” |
|
|
1975. február 13-ára virradólap, álmomban egy hosszabb, szózatszerű beszéd utolsó mondata volt: apám hangján! Erre ébredtem. – Azokban a hónapokban, napokban a Széchenyi-napló fordítása kötött és nyűgözött le. A fáradt agy azonban aludtomban is tovább működött, s nem lehetetlen, hogy apám hangján voltaképp Széchényi Ferenc „intelmeit” hallottam – a fiához… Hogy a csodálatos álombeli környezetből és eseményből minél többet megőrizhessek, lámpát sem gyújtva firkantottam le ezt, egy vaktában előhúzott vékony füzetre; és tovább aludtam. Reggel láttam, hogy Kunszery Gyula különlenyomata Szerb Antal elhanyagolt Magyar Irodalomtörténetéről.
|
|
Um Mitternacht…
| Um Mitternacht kam Metternich |
| als ein schwarzgelber Schmetterling; |
| mit sein Geruch von Pfefferminz |
| machte mich langsam zitterlich. |
| Doch schrie ich bald kühn-ritterlich: |
| – Marsch, Ungeziefer, rette dich! |
| Er: – Stefferl, du bist lächerlich! |
| Sei klug, sonst ich zerschmettre dich! |
|
Fúdogál a nagy szél…
A Népszínháznak, a Székely fonó elé
Bodor György koszorújára
| Hét évtizeden át lelkében hordva megőrzött, |
| Erdély földje! Fogadd visszarepült porait. |
|
Emlék a Monarchiából
| még vagy három huszár-ló van. |
| Kitartottak rosszban-jóban – |
| De most már ők is kihalóban. |
|
Öregesen
| Búcsuzz vígan a világtól, |
| hol elektromos gitár szól, |
| s ósdi rém vagy, ha nehányszor |
| nem köztéren, állva párzol! |
|
Ötvenéves volt a Lánchíd…
| Ötvenéves volt a Lánchíd, |
| mikor megszülték Baránszkyt. |
| A híd vén, százharminc éves; |
| hány hajó ment el alatta!… |
| Baránszky ifjú, legényes: |
|
A kismartoni Nagytemplomban
| Zengd, templom, muzsikáld a Csendet! |
| A csend: Isten utolsó sóhaja |
| úgy tudja, nem zajra teremtett. |
|
Egy új Napóleonra
| Fürge hitványságod tartott meg nagynak e földön, |
| mégsem írigylem hálás utókorodat! |
|
Az ember ott a legfájóbb magyar…
| Az ember ott a legfájóbb magyar, |
| hol a magyarságnak már nyoma sincs. |
| Egy messzi csillagon, hol nincs múlt, csak jelen; |
| Bethlen Gábor talán s Szent István lesz velem, |
| s első ősöm, kinek nevét sem ismerem. |
Cinfalva, 1977. november 21. |
|
A hóember emlékére
| Úgyis majd egy szép napon |
| s testéből más nem marad, |
| csak egy rossz bili-kalap. |
|
|
Egy míves faragású hordócskára
|
Péterfy Lacinak
| Bornak benned van elég hely, |
| sose légy üres, te légely! |
| Szívből ezt kívánja Jékely |
| s minden szomjastorkú székely. |
|
Halász-sóhaj
| Maholnap a Duna oly haltalan, |
| hogy benne már csak őrültek halásznak |
| borús hétköznap és derűs vasárnap, |
| képzeletükre bízván a fogást… |
|
| Ha olykor mégis ujjong a berek: |
| emlékeikből egy szép hal kivillant, |
| már sütik is, isznak rá áldomást. |
|
|
Félálomban
| A gyermek olykor nem tudja, hová nyul; |
| a keze, mint álomban, tévedez, |
| de majd annak, mit netán felfedez, |
| emlékétől is el-elhalaványul. |
|
| Mesélő Nagymama elmondta gyakran, |
| mit élt át az a szomszéd kisgyerek, |
| ki ébredt anyja hűlt teteme mellett |
| s hiába szólongatta és matatta… |
|
|
G. Hildának
| Természet–Peer Gynt remegő-szivü Åse-Anyója: |
| Megrontott fiadért jusson az Égbe imád! |
|
Emlék-kalapok
| gazdáik rég a föld alatt. |
| Pedig milyen hideg van ott! |
| nem visz magával kalapot, |
| s ha majd a kürt szólalni talál, |
| az Úr elé hajadonfővel áll… |
|
Tompa Kálmán doktor koszorújára
| Nagyszivü gyógyítónk, áldások ezre kisérjen! |
| Bússzivü gyógyultad búcsuzik így sirodon. |
|
L. Góngora módjára
| kábán csüng egy katalánon. |
| – s kupán ütöm, ha találom! |
|
| (A katalánt? Vagy a lányt? Már nem tudom.) |
|
|
Bajor tájkép
| legelnek, tőgyük-ringatón, |
| hattyúk fehér flottillája lebeg |
| fenyők közötti, mélyzöld tiszta tón. |
|
| Visznek haza öngyújtót, nejloninget, |
| de hogy vigyek magammal hegyeket, |
| csak egyetlen egetverő gerincet |
| s rajt a koszorús róna-felleget? |
|
|
Faust, ötszázéves korában
Nekem, ki mindig ifju voltam, |
megérni, hogy végképp öreg vagyok! |
|
| Élet, használtalak sokáig víg bazárul, |
| De hallom, vaskapud már csikorogva zárul. |
| Jövőtlen tengek itt vakon, számkivetetten, |
| Semmi sem érdekel, már mindent elfeledtem. |
| Csak egy kérdés gyötör, perzsel, hogy szinte fölvet: |
| Felelj, Uram: a Szörny Idő mikor s miből lett? |
|
| Tudásom átka, lám fejemre visszahárult: |
| pokolgépesített tökéletes világunk |
| s úgy elpukkan, akár a roppant búborék. |
|
|
Hiába szimatoltalak, világ…
| Hiába szimatoltalak, világ, |
| meg fogok halni, tudván, hogy tudatlan |
| maradtam végig, mint egy rosszdiák. |
| S a szerepem többé már ki nem osztják. |
| Ó, jaj nekem, az ostor vége csattan: |
| minden csak sejtés volt, s nem bizonyosság. |
|
„Háromszéki sírfeliratok”
| Tegnap még pénzem fektettem földbe haszonnal. |
| Ámde mit ér?… Magam is földbe feküdtem azonnal. |
|
|
Vigasztalás egy kérdező falevélnek
| „Ne azt nézd, hogy sárba, |
|
|
Intelem
| Réz Pali! Lángelméd rézrozsda ne marja! Ragyogjon, |
| Mint az arany csillog-villog e hausse idején! |
|
Komorbika
| Gémeskút közelében a nagyfejü vén bika bömböl. |
| – Mért bömbölsz, öregúr? – kérdi a csábos üsző. |
| Földretekint az, s mond: – Mert másra se futja erőmből. |
|
Numen adest
| „Numen adest!” – Tus alatt döbbent rá Mátrai Béla: |
| Hírkopf, tárca: agyő! Hydropoéta leszek.*
|
|
Márkus Emília néném!…
| De hol van a kertből a szobrod? |
| mely füsttelen ódalg a barna tetőn? |
| – Nem – szólala keserün. – |
| az ezernyi szerep, százmillió szó, |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – beste utókor! |
Hidegkúti út, 1979. november 15. |
|
András-napja felé
| Őrjöng a telihold a tiszta bolton, |
| Napnak hazudja rég-halott magát. |
| Kit csalhat ő meg? A hidege zordon, |
| s hogy didereg alatta a világ! |
| Hasonlíthatnék hozzá valakit: |
| a fénye visszfény, bárhogy is vakit. |
|
Kozmetikai „műtét” után
| Bibircsókkal az államon, ó, mily csóktalan éltem! |
| – Vajha csókosan élnék bibircsóktalanúl. |
|
Emília néném
| hogy szilveszteréj-középi rúzsos csókodat a számon |
| hökkent ifjú fejemmel, gyáván |
|
Töredékek, morzsák
| Ó, a sebesség bús gyönyörűsége! |
| Húzom magam után fájó magam, |
| ahelyett, hogy beleszórjam a szélbe. |
|
|
| begyömöszöltem az egész világot, |
| és tudatom, a számfejtésre bamba, |
| a csillagok túlsó felére hágott. |
|
|
| Te ki vagy s én ki vagyok? |
|
|
| Megint buján ontják pompájukat |
| az éjbeomló rózsadombi kertek. |
| Kutyák holdkóros kórusa ugat, |
|
|
| Az arcokon vajon kinek világít |
| etruszk sírboltban muskotály mosoly? |
|
|
| Anyám kedves, fáradtszirmú virága: |
| újból találkoztunk, Kékliliom. |
|
|
| Azért tette Isten a világra |
| a nagy sziklákat, hogy el ne vigye |
| mindenestül más csillagok szele. |
|
|
| hogy vagyok – s én vagyok, |
|
|
| mérgezett nyíl s atombomba |
| földünk együtt dönti romba. |
|
|
| a vad világ s a vénség terheit! |
|
|
|
Szonett-gyakorlat, Gergővel
| Velence legnagyobb fia, Vivaldi, |
| ki bécsi csontkamrában nyúgoszol, |
| a pápák orgonása, Frescobaldi, |
| tán boldogoknak játszol valahol? |
|
| S hol cicoráz a lantod, Giuliani, |
| kit Csokonai is hallgathatott? |
| Bár tudnál olykor kis szobámba látni, |
| mikor tanulva játszom darabod! |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| Carulli, Monteverdi, Albinoni: |
| húrjaitok szívemben zengenek! |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| míg élek, úgy fogtok bennem dalolni, |
| akár a mennybeli angyalsereg! |
|
|
Könyörgés egy barlanglakóhoz
| Boszorkányos barátom, bőregér! |
| Mi buzdít teljesítni ősi hivatásod: |
| meanderezve, bucskásan csapongva |
| elkapni apró, szárnyas férgeket |
| s ropogtatván ügyes fogacskáid között |
| lenyelni s átaladni gyorsan működő |
| Valamiért mindig becsültelek |
| s már oly korán, borzongó tisztelettel, |
| amely az éjjel-járóknak dukál, |
| de semmi köze nincs a dús anyaghoz, |
| melyet az ember mély barlangjaidból |
| szikes földjére szorgosan kihord… |
| Nem a guanóért becsültelek! |
|
| Nyolcéves voltam, iskolába menvén |
| egy téli reggel ott találtalak |
| fagyottan a templom-torony alatt: |
| lehelletemmel élesztettelek, |
| s beraktalak egy langyos kripta-lyukba… |
| Szükséges volt-é emlékeztetőm? |
|
| Tudom, ezt sohasem feledted: |
| már az első tavaszi alkonyatban |
| fejem fölött vigan bukfencezvén, |
| kis vinnyogásokkal jelezted, |
| Parittyámból feléd kő nem repült, |
| sem később, flóbert-puskámból golyóbis; |
| és babonásan, halál-hárítóul, |
| ajtófélfára nem szegeztelek, |
| bár némely házban ott ez még szokás volt… |
|
| Őskori ősöm, a barlanglakó |
| – ha rettegvén vadaktól, éhhaláltól, |
| tüzet rakott s fagyos körmébe fújt – |
| bundádat, téli álmod irigyelve |
| a törzs ősét imádta benned: |
| a szárnyas-emlős elevenszülőt! |
|
| Az ő nevében szólalok: ne vess meg, |
| hogy most, e döngő dolomitdomb ormán |
| – amig fejem fölött vigan csapongasz – |
| mint áldozatkész, jó szomszéd fogadj, |
|
|
A szerkesztő utószava
Az utolsó szál liliomhoz verseit – az összeállítás végérvényes szentesítéseként – hiánytalan túlvilági poggyászának nevezte a már halálba induló Jékely Zoltán, s egyszersmind fél évszázad alatt összegyűlt verstermése tovább már bajosan szűkíthető válogatásának, melynek anyagával Odaát talán szégyenkezés nélkül állhat a Nagy Cenzor elé.
Egy kivételes jelentőségű, a mindenkori magyar költészet legmagasabb vonulatába tartozó lírai életmű válogatása azonban, bármily érzékenységgel hangolódik is a költő önismerettel hitelesített minőségigényére, s bármennyire is a szeretet lényegkereső és arányőrző tárgyilagosságával próbál igazodni a teremtett egész érzelmi-gondolati erővonalaihoz, uralkodó elemeihez, domináns szín-, hang- és hangulatváltozataihoz, semmiképp sem pótolhatja a föllelhető és számba vehető versek összességét.
Most, hogy Jékely Zoltán – hetvenedik születésnapja előtt egy évvel, 1982-ben – az Ismeretlen Tartományba távozott, s a költői pálya verstermő szakasza a hiány megmásíthatatlan mínuszjelével véglegesen lezárult, mindinkább halaszthatatlan feladat lett a Jékely-versek teljesség-reményű összegyűjtése – s következésképp a lehetségesen hiánytalan lírai életmű megjelentetése. Túl a személyes-szubjektív motivációkon, az összegyűjtött versek kiadását a közvélemény és a kritika egyaránt elodázhatatlannak tartotta; sürgető várakozásának, biztató türelmetlenségének épp Az utolsó szál liliomhoz fogadásával-méltatásával egyidejűleg nem kis nyomatékkal adott hangot. A válogató „pontos és értő munkát végzett – olvashatjuk a kötet legfrissebb kritikájában is. – Ennek ellenére hiányérzetünk marad… a mű olvasása után. Nem a szerkesztői munka miatt, hanem azért, mert az immár lezárt Jékely-lírát valóban teljességében szeretnék megismerni a verskedvelők. A folyóiratokban, lapokban lappangó korai darabokat csakúgy, mint a hagyatékban kiadatlanul maradtakat. Az utolsó szál liliomhoz válogatás ehhez jó alapot teremtett, s remélhetőleg
lesz kiadó Jékely Zoltán összes munkáihoz!”
A gyűjtemény elkészült, s a kritikus felkiáltójeles reménye is teljesedett: akadt kiadó, amely vállalkozott a megjelentetésére.
De vajon ugyanolyan kétségoszlatóan szentesítené-e Jékely Zoltán ezt a kötetet, mint az előzőt, melynek összeállítására – a „köldöknézéstől” irtózva – ő maga kérte (sőt: hatalmazta) fel a szerkesztőt? Bár sokévi szoros kapcsolat emlékei, sugalmazó tapasztalatok, feledhetetlen – most már végrendelet-érvényű – kívánságok, elképzelések, élőszóval közölt szövegkorrekciók, lapszélre és borítékra írt vagy versek alatt olvasható jegyzetek segítették a munkát s adtak támpontot a sajtó alá rendezéshez, sőt: szerkezettervet a kötet belső rendjének kialakításához: a költő közvetlen részvételét, hitelesítő vagy eligazító válaszait nem helyettesíthette sem az emlékezet adattára, sem az alkalmi jegyzetek vagy esetleges följegyzések útmutatása, s így a reménybeli igen soha nem lesz teljes bizonyosság.
Hogy a költő az egyetlen lehetséges rendezőelvnek voltaképp a versek születésének kronológiáját tekintette volna, azt több ízben kifejtett-kifejezett kívánsága, életében megjelent válogatott verseinek (Tilalmas kert, Csillagtoronyban, Az Idősárkányhoz, Évtizedek hatalma) szerkesztési módja és a másféle rendezési lehetőséget csaknem kizáró kényszerűség egymást igazolva teszi evidenssé. Jékely – épp Az utolsó szál liliomhoz összeállításáról beszélve – költészetét életrajzi szerkezetű és folyamatos énregénynek nevezte, melynek az eszmélkedés döbbenetétől a tudat kilobbanásáig a versek az eseményei és történései, s melynek elementáris sodrását a „deltátalan örök folyam”: az Idő és a Történelem sorsszerűen biztosítja. Éppen ezért a lírai „hős” helyzet- és állapotváltozásait, az időben és térben megtett útját leghívebben a versek keletkezésrendje jelzi. S kötetek tanúsítják, ezt nem csak a halál árnyékában látta így.
De az érzékenyebb kronológia érvényesítésében – mint ahogy jeleztük – nemcsak a szemléletnek és meggyőződésnek volt vitathatatlan szerepe, sugalmazta a kényszerűség is. Jékely Zoltánnak posztumusz könyvével együtt (a gyermekeknek írt Csodamalom a Küküllőn-t és a Békéscsabán készült – új anyagot nem tartalmazó – bibliofil kiadványt, az Őszvégi intelmet nem számítva) tizenkét verseskönyve jelent meg: az Éjszakák (1936), Új évezred felé (1939), Mérföldek, esztendők (1943), Tilalmas kert (1957), Lidérc-űző (1964), Őrjöngő ősz (1968), Csillagtoronyban (1969), Az álom útja (1972), Az Idősárkányhoz (1975), Minden csak jelenés (1977), Évtizedek hatalma (1979) és Az utolsó szál liliomhoz (1983). (Egy kötetének terjesztését, az Álom címűét, melyből valószínűleg csak egy példány kerülte el a zúzdát, 1948-ban nem engedélyezték. A benne talált verseket dekadens temető-költészetnek minősítette a
„ki-nem-adásért felelős” hivatalnok-kritikus.) Ennek a tucatnyi számba vehető és veendő kötetnek mechanikus-kényelmes egymás mellé illesztése az életmű áttekinthetőségének még az illúzióját sem kelthetné. Egyrészt: az első kötetek kivételével Jékelynek minden verseskönyve tartalmaz korábban kiadatlan régi versanyagot, mely az idő- és élménybeli folytonosság természetes ívét, átrendezetlenül, újból és újból megtörné (Az álom útjá-nak – 1972-ben jelent meg! – a tekintélyesebbik fele a harmincas-negyvenes-ötvenes években keletkezett, s jóformán csak az utolsó harmada áll igazán új versekből); másrészt a kötetek jelentős hányada szigorúbb vagy bőkezűbb válogatás, de a többé-kevésbé egyező „törzsanyagot” minden esetben régi és új kiadatlan versek színezik-gazdagítják vagy egészítik ki. Mindezt a maga teljességében csak a kronológia tehette áttekinthetővé s zavartalan-töretlen ritmusúvá. Sorsrajzolta ívvé, mely magától értetődően befogadta azokat a folyóiratokból, lapokból és a költő kézirathagyatékából előkerült verseket is, melyek korábban méltatlanul a feledés vagy a túl szigorúan működő öncenzúra áldozatai voltak, noha a
lírai életmű belsőbb köreibe tartoznak. Így a helyükre, az időrend szerinti szövegkörnyezetbe kerülhettek; mint ahogy oda kerültek a korábbi kiadásokban tévesen (alkalmasint csak emlékezetből) keltezett versek is, ha kéziratuk vagy kéziratváltozataik kétséget kizáróan igazolták a dátummódosítás szükségességét. Minden keltezés pontosságának ellenőrzésére, sajnos, nem volt módunk, s nemritkán a keletkezés időpontjára is csak hozzávetőleg lehetett következtetni. Ilyenkor a verset, természetesen, a költő által meghatározott szövegkörnyezetben hagytuk. S elképzelhető, hogy a helyét már soha nem tudjuk (vagy tudják) pontosabban megjelölni. Nemcsak azért, mert igen sok vers kézirata föllelhetetlen, hanem azért is, mert a keltezés gyakran hiányzik. Minthogy Jékely a kéziratait sűrűn javította, átírta, a pontos dátumot maga sem tudhatta mindig teljes bizonyossággal. Egy-egy vers alatt a kéziratban az évszámot sem tünteti föl, majd azzal lepi meg „költeményes maradváinak” olvasóját, hogy még a napszakot is feljegyzi. (Más alkalommal némi anakronizmustól sem idegenkedik. Abban például, hogy az 1937-ben írt A rue de Lanneau-i szállodában című versét utólag, évtizedek múlva „a párizsviselt Kormos Istvánnak” dedikálja, aki a harmincas évek vége táján még falusi
kamasz volt, nem akadályozza kínos precizitás.) De voltaképpen sem a hiányok, sem a „következetlenségek” nem nehezítették meg igazán a Jékely sugallta rendezőelv érvényesítését. S talán nem hiú önáltatás, hogy a költőnek a sorrendet illetően aligha volnának ellenvetései.
Kérdés azonban, hogy egyetértene-e minden előkerült, megtalált versének kötetben való kiadásával. Nem gyújtana-e esetleg máglyát, mint ahogy versvallomásainak (Máglya, 1933; Új máglya, 1970. december 31.) tanúsága szerint legalább két ízben tette, hogy az összegyűlt anyag nyilvánosságra méltatlannak talált részét a biztos megsemmisülésnek, emésztő tűznek adja át? Vagy kitartó érveléssel meg lehetne győzni, hogy nemcsak a nagy és remek Jékely-verseknek van joguk a fennmaradáshoz, hanem a zsengéknek, alkalmi verseknek, rögtönzéseknek és a művészileg befejezetlen, félig kész verseknek, amelyeket versvázlatoknak nevezett, sőt még a nem remekmű szintű, nem művészi torzó értékű töredékeknek is? Nem a gyűjtemény törzsanyagával vegyítve, hanem függelékként, a kötet végén.
Kitartó érvelésre persze már nem volt szükség. S bár tudván tudjuk, hogy az összegyűjtött versek megjelentetése bizonyos tekintetben kissé a költő kiszolgáltatása, kitakarása is, más megoldást semmiképp sem választhattunk, mint a teljes anyag közzétételét. (Az Egy honatya költőre, mely közismert személy érzékenységét sértené, A kor dicsérete, melynek a költő egykori kérésére csak egy részét közöljük s két, magyar nemzetiségi problémákról írt „sorsos ének” kivételével e könyvben minden általunk ismert kiadott és kiadatlan Jékely-vers olvasható.) Néha azonban nem volt könnyű eldönteni, hogy a törzsanyagot vagy a függeléket gyarapítsuk-e. De még a válogatásban, a versek szétválasztásában is Jékely segített a legtöbbet. A jegyzetei, a verscsoportosításai, a kéziratok hátára írt megjegyzései és értékítéletei irányadók és perdöntők voltak. Ha egy verset versvázlatnak minősített, az valóban csak a függelékbe kerülhetett. S ha egy papírkötegen a följegyzés három-négy kiadható verset ígért: lapozgatás közben három-négy remekmű fénylett elő.
Hasonló minőségérzékre vallanak az immár végrendelkezés érvényű kérései és javaslatai. Az „Önmegvalósítás”-t túlméretezettnek találva, a híres Kazinczy-epigramma első szavait idézte, s a vers megfelezve hasonlíthatatlanul jobb és több, mint eredeti hosszúságában. Ugyanilyen jó minőség- és arányérzékkel kérte a Siratóvers egy frissen kimúlt segédigénk felett megrövidítését is, s a vers rövidebb változata befejezettebb, teljesebb a „megcsonkított” egésznél.
Szerkesztés közben természetesen Jékelynek – az okkal feltételezett nagyobb szigorúságigényétől eltekintve – nemcsak az élőszóval vagy írásban kifejezett kívánságait vettük figyelembe, hanem azt a szövegközlési gyakorlatát is, ahogy a verseit korábban közreadta. Sajátos ortográfiáját, a szavak szabálytalan egybe- és különírását, egyéni központozását, az idegen nevek jobbára régies, de nemegyszer következetlen írásmódját tiszteletben tartva, csak ott javítottunk – s igen ritkán! –, ahol a könnyebb áttekintés és megértés elkerülhetetlenné tette a „beavatkozást”. Szövegünk voltaképpen még helyesírásában is egyezik a régebbi kiadások vagy a kéziratok szövegével.
Jancsó Adrienne-nek és Jékely Adrienne-nek, akik segítségükkel a kötet összeállítását lehetővé tették, ezúton mondunk köszönetet.
Ez a kiadvány bővített változata a Magvető Könyvkiadónál 1985-ben megjelent, azonos című gyűjteménynek. Hozzávetőleg ezer verssorral tartalmaz többet. Ennek a többletnek számottevő része a mindinkább áttekinthető hagyatékból került elő: műfordítások, esszék, novellák dossziéiból vagy kéziratkötegeiből, a költő naplófüzeteinek gyakran ceruzával írt, halványuló és egyre nehezebben olvasható lapjairól, réges-régi újságok más és más helyen óvott vagy felejtett számaiból – de a Lónyay utcai református gimnázium önképzőköri pályázatán „Hamlet királyfi” jeligével indult diákjának verseiből egyik osztálytársa és barátja is megőrzött néhányat (az Enyedi Lóránt álnevű „Hamlet királyfi” négy pályaművét és egy ajánlott verset), s igen talányos módon: egy negyedszázada meghalt írónk kézirathagyatékában csaknem ez ideig rejtőzött kiadatlan (tudomásunk szerint lapban-folyóiratban sem olvasható) Jékely-vers. (S vajon hány rejtőzik még képzeletünknek is úttalan helyeken?)
Hogy az előkerült versek, verstöredékek, -vázlatok és -változatok közül a költő melyiket akarta kiadni, folytatni, továbbformálni vagy minden változtatás nélkül kéziratban őrizni, s melyiket szánta „máglyára”, egyáltalán nem lehet kideríteni. Mást tehát aligha tehettünk, mint hogy – az eddigi és az általánosan szentesített gyakorlatot követve – a több mint ezersornyi versnek-versanyagnak a korábbinál nyilvánosabb és távlatosabb létezési formát is biztosítottunk: megjelentettük. Még azt tudva is, hogy egy részének csupán fejlődéstörténeti, alkotáslélektani vagy magatartáspszichológiai érdekessége van s korántsem teljes immanens értéke. Tiszteletben tartva azonban Jékely Zoltán magával szemben érvényesített minőségigényét, elsősorban nem a törzsanyag mennyiségét növeltük, a kiadatlan versek zöme a Függelék-be került. (Itt kapott helyet néhány változat is.) S mivel Jékely Zoltán leghatározottabb kívánságai közé tartozott, hogy válogatott és összegyűjtött verseinek minden kötete a Villon emlékének ajánlott Ballada a kóbor kutyákról című, tizennyolc éves korában írt versével kezdődjék, kísértésbe sem eshettünk, hogy a
kötetet ismeretlen verssel indítsuk.
Az 1985-ös kiadás szövegén csak igen ritkán változtattunk. Két versnek (Béla király útja felé; Parajd) hosszabb és későbbi változata került a kezünkbe és az új kiadványba, s néhány vers nemrégiben felbukkant másolatán vagy másodpéldányán (A tetszhalott; Parajd; Egy nimfához; Perseus; Fent és lent) olyan stiláris módosításokra figyelhettünk fel, melyek kétségkívül pontosabbá vagy tökéletesebbé teszik az érintett sorokat. Ha a frissen felfedezett stiláris változatot nem éreztük vitathatatlanul jobbnak a megjelentnél, természetesen, nem változtattunk a szövegen.
A dátumot csak egy vers alatt korrigáltuk. A több kötetben is 1944-es keltezésű Sirató-ról végérvényesen kiderült, hogy 1946-ban keletkezett. Filológiai tény az is, hogy A budai szobrok köszöntése, melyet a Minden csak jelenés című kötetben – dátumtalanul – az 1975-ös versek közé sorolt a költő, 1974 karácsonyán már megjelent az egyik országos napilapban. Ezúttal mindkét vers a végleges helyére került. Azt azonban nem hisszük, nem is hihetjük, hogy most már semmi igazítanivaló sincs a költő sugallta időrenden. Hiszen Jékely Zoltán egyáltalán nem volt következetes és precíz a dátumozásban. Ahogy egyre több kézirata került napvilágra, a stiláris (és nem csak stiláris) szövegváltozatokkal egyidejűleg szaporodnak a dátumváltozatok is. S azt, hogy melyik a hiteles, vagy melyik a valószínűbb, olykor igen bajos eldönteni. Nehéz volna magának a költőnek is. (Az évszámok után tett kérdőjelei ugyancsak tanúsítják.) Csaknem olyan nehéz, mint a hiányzó dátumok pótlása, amire az önkényeskedés veszélye nélkül nem vállalkozhatott a szerkesztő. Talán a teljes hagyaték feltérképezése és tüzetes megismerése után – sok-sok szerencsével – a költő által egyedül
lehetségesnek tartott rendezőelvet, a kronológiát sikerül majd olyan szabatosan érvényesíteni, hogy nem marad homály vagy kérdőjel.
1987. május
Győri János
|