Kimondhatatlan
Az éjben már édes-keserű hold-szag, |
s a tücsökhang egy oktávval leszállt; |
a nyáron annyi sírást tékozoltak! |
A Nagy Panaszt kimondták legalább? |
|
A gyászos ősz suhogó fátyla megjött: |
tücsök-búval bélelve bánatom, |
csak sóhajtozom itt értük, helyettük – |
mert képtelenség AZT kimondanom. |
|
|
Valami emlék jön, de honnan? Tódul, eláraszt, lerohan. |
Ámulva várom, szívdobogva, s belemerülnék boldogan. |
E földi lét nem földi titka mindjárt tudni fogom, mi volt, |
és jelenemből kiszakítva, szürcsölhetem, akár a bort! |
– De illan, mielőtt elérne. Pedig nem álom volt. Dehát |
mi? S tegnap? Ezer éve?… Talán nem is én éltem át. |
|
|
|