Apa-váró
| Kapuban állva, kisfiu, mezítláb, |
| piszkál lábujjal százlábut, gilisztát; |
| hosszan bámul pókhálót, hangyajárást, |
| hogy könnyebbé bűvölje azt a várást… |
|
| És végre csengő, áldott kis-harangszó, |
| megváltón s meg-megszázszorozva hangzó, |
| hogy elfeledkezik minden bajáról! |
| Mert a Kollégjum kapuja kitárul, |
|
| s az utca végén, fölnyesett, nyakigláb |
| akácok alján ott-terem, akit várt, |
| és jön-jön, hosszú léptekkel sietve, |
| hóna alatt száz dolgozat-füzettel. |
|
| Olyan nagy már, az árnyékból kibomlón, |
| mint egy órjás, tán ő maga a templom; |
| elől keskenyre gyűrt vadászkalapja |
| magasabb, mint a nagy torony sisakja – |
|
| És elborítja, mint valami felleg: |
| mily pöttöm ő roppant alakja mellett! |
| S most lehajol s félkarral ölbekapja: |
| mint az Isten, olyan erős az Apja. |
|
|
|