A budai szobrok köszöntése
|
Zolnay Lászlónak
| Fölkeltetek a jeltelen homályból |
| ti hatszáz éve holtan alvó |
| kő csipkerózsák, csipkelovagok! |
| Halottlátók biztonságérzetével |
| a legméltóbb szállt le közétek, |
| megváltani a méltatlan halálból: |
| hogy éljetek, ti sohasem-is-éltek! |
|
| Ismét a napvilág tündökletében |
| törzsükre lelnek elgurult fejek, |
| a kéznek ujj kerül és arc az orrnak, |
| miszlikbe tört testrészek összeforrnak – |
| földi üdvözülés, kis Empyreum ez! |
|
| Kőként születve már, s halva is hajdanán, |
| most szinte túl-vigan elevenültök: |
| hogy minden akkori élőt túléltetek! |
| Örvendezésetek árama át- meg átjár, |
| mégis könny fojtogat, midőn köszöntelek! |
|
| Jöttment új ízlés, otromba parancs soha többé |
| vissza ne lökjön a zajló élet szintje alá! |
| Össze ne romboljon öntudatos majomember, |
| mint a dicsők szobrát lent a Nyulak-szigetén! |
| Kristályvázában negyven karcsú virágszál: |
| páváskodjatok itt lovag-illedelemmel |
| s álmélkodva a tág, körtemplomszerü térből, |
| hagy „él magyar, áll Buda még” – ami éppoly |
| nagy csoda, mint röneszánszotoké, hisz |
| hányszor támadt fel, darabokban, a sírból!… |
| Most, hogy végre levált a halál kalodája |
| rólatok és nem emészt odalent a sötét, |
| hallgassátok már itt fönt az Idő muzsikáját, |
| amint renovált fületek mellett duruzsol, |
|
s a Jövendő kaptárába suhan. |
|
|
|