Profán Angelus
| Páratlan nyugalom s békesség napja volt, |
| egy-egy pillanatát úgy éltem: hogy örök! |
| Ámde az alkonyat túlgyorsan beköszöntött, |
| illendőképp még búcsuzni se tudtam |
| Isten napjától a domb tetején. |
| Késő bánat!… Hogy köszönöm meg |
| vígaszt osztogató, krőzusi kedvét? |
|
| Csillámló gyermek-mosolyok, csipogások |
| kínálták örömét, értelmét a világnak. |
| Reggel a horgomon szép hal akadt fenn, |
| hála a mesterségnek, amit még |
|
| páfrányos ereknél tanultam apámtól – |
| abból telt mai, gazdag ebédem. |
| Nyomtatásul cirmos-piros alma |
| bukdácsolt a küszöbre arról a fáról, |
| melyet hajdan anyám nevelt, kisfa korától… |
|
| Így táplálnak még most is a holtak, |
| s élnek – amíg emléküket áldjuk. |
| Kárba nem vész a vetőmag jó földbe hullva, |
| és a tálentumok is csak sokasodnak |
|
| Vajha mind így sáfárkodtam volna |
| a rámbízott tálentumokkal! |
| Sokkal tisztább volna most az álmom, |
| s nem szorongnék homályba meredve, |
| ha magányom s az éjszaka baglya |
| lompos szárnnyal huppan ablakomra. |
|
|
|