Arany-borostyán pillanat
|
Rónay Györgynek
| Sárgult levelek zizegése, |
| hívott: tekintsek szét a kertben – |
| s fejem a párnán felemeltem. |
|
| Tudtam, csak ők állhatnak ottan, |
| jelenlétüktől megnyugodtam. |
| Él bennem rég a bizonyosság: |
| az őszök őket visszahozzák. |
|
| Éltükben erre járva sokszor, |
| hajszáluk fennakadt a bokron, |
| és most megálltak, azt keresvén, |
| vagy hogy hová tűnt el az ösvény. |
|
| S láttán sok más, rút változásnak, |
| tűnődő arcuk néma, sápadt, |
| fáradt szemük félig lehúnyva – |
| Nem ismernek rám, vén fiukra! |
|
| Az őszben minden pusztulóban. |
| Ők állnak az el-nem-mulóban: |
| arany-borostyán pillanatba |
|
|
|