Gyászvers egy messzi légikatasztrófa hírére

…Mért nem lehet, hogy azok, akiknek a gépük tízezer méternél magasabb magasból zuhanni kezd: kijátszva a Föld vicinális vonzerejét egyszersmind fölfelé zuhanjanak, föl-föl, el-ki a végtelen űrbe! És a további sorsukat immár ki nem fürkészett más naprendszerek fény- vagy tűzözönében folytathassák, holmi személyiség-átmenekítő létformában legalább – ha nem is üdvözülten, valami Minden Mennyeken Túli Mennyben, vagy akár Poklokon Túli Pokolban, földi kis érdemeiknek vagy bűneiknek még ott is isteni űlésrendje szerint… De jaj, az iszonyatos cafatok, nap mint nap, dzsungelben, sivatagban s kültelki szeméttelepek közelében, a szanaszét hullt testrészek azonosíthatatlan tömkelege, prédájául a klór-maszkos, csipeszes halottkémlők s az életbiztositók sanda tekintetének…! Itt már semmi emberi nincsen! Isteni is csak annyi lehet tán, hogy zendül a zsoltár egy távoli szívben: „Legyetek porrá, kik porból lettetek!” Visegrád, 1973 júliusában