E kéz mostanság vissza-visszatér…

Úgy látom, nem csókoltam meg elégszer a szellemi s míves munkálkodásra egyformán rátermett kezet, mely tiszta vonalak s erő harmóniája volt: oly érett, szép, nemes, mint egy-egy rég elnémult, de talán titokban, éjjel meg-megzendülő, többhúru, régi múzeumi hangszer. Nem, nem csókolhattam meg elégszer: mert sose várta el, bár sokszor éreztem indíttatást magamban, gyászainak, vívódásainak pillanataiban, s valahányszor feddő kifakadások, tán neki jobban fájó intelmek után, megbocsátás jeléül nyúlt felém… E kéz mostanság vissza-visszatér: mutatkozik legyintő mozdulattal, sápadtan, nyugtalan kis rebbenések megfejthetetlen jelzéseivel – olyanformán, ahogy moccant, emelkedett, lehullt, utolsó délutánján, a kórház-takarón, mikor könnyes csókkal reáborultam! Félt és veszélyre int? Mint szent király inthette nemzetét oly messziről, honnan nem hathatott bolond élőkre feddés, intelem? Vagy csak én érzem veszedelmeim, nyüzsgő napok, riasztó álmok útvesztőjében vergelődve – s innen e fiúi kézcsókra-szomjazás: ős, ki-nem-élt szentjobb-nosztalgia. 1973