Önarckép babérkoszorúval

Ó, jaj, e-földi megdicsőülés! Lihegve, félaléltan „az érdem oszlopára” kötve! Csokonai Vitéz, elbírtad volna-é harminckétévesen, mit zord korodtól hasztalan reméltél s ami alatt én, kétszer annyi éves, halottsápadt-cingáran roskadok, mióta soha nem remélten s érdemetlen szállt homlokomra koszorú s árnyalja zöldelőn a duzzadó erek vad lüktetését halántékomon –? S mi ez a szörnyű zizegés, apró neszek játéka még az éj közepén túl is, – mert hallom a csendben: koszorumat talán a posztumuszság nyirkos, hűvös fuvalma zörgeti? 1973. április