Álombeli észlelet a boldogság legfelső fokáról

Riasztó minden készületlen ért találkozás, ha mégúgy vártam is régelszökött szerelmem felbukkanását isten tudja honnan – De hogy-hogy itt, e félelmes vadonban talált rám ő, kiről le sose mondtam, csak emlékét kerültem, hogy ne fájjon –? …kerek fején a hosszú, kék-fekete haj parasztleányosan varkocsba font, a választék, akár az Igaz Út, fénylik a közepében. Gyermek-mosoly a barna-piros arcon, s ujján a gyűrü még tőlem való! Hát nyomtalan viharzott el fölötte az évtized, mely engem összetört, s tett aggastyánná – ily fiatalon! Mi konzerválta így idomait? Talán a bűn, mely lételeme volt? a megtértek csirátlan tisztulása? Mert úgy áll most előttem, mint aki visszajött: virágszedés volt a tisztás gyepén, szomszéd kertben friss-gyümölcs-lopás – és tudja, zokszó nélkül megbocsátok, s zavart mosollyal kínálja jutalmul titokzatos, bolond tündér-magát. Valóban ő az, vagy csak álmodom? nem hihető a táj se, melyben megjelent: Vad hegyi táj, keresztbe-dőlt vihar-szaggatta nagy fenyők: még zöldelő ölelkezés, vagy már gyökértelen halottaké, amint egymásba hatolva hevernek, s át-áthidalva tört sziklák közét – Egy őrült órjás tombolt itt bizonnyal, vak bosszujában természet-gyalázó, paradicsomból száműzött gigász. Írott s íratlan törvények szerint, megérdemelne minden büntetést! – Csodálkozol? – s kézen fogott. – Jer, mondta, jer! – majd a mesék nyelvéhez igazodva és e tájhoz, pásztorleány-ejtéssel: – Jösszte, jösszte! s a letiport páfrányokon át mind beljebb ráncigált, mint ördög a diákot. Jaj, undok dürrögés! Gyalázatot hányszor hozó, otromba elvakultság! A véreres szem üdv-káprázata, amely mögött a Kárhozat lapul! Áldozati bika botorkál úgy a vér- mocskolta kőoltár felé, ahogy én mentem ott lihegve a nyomában – Ahol a legvadabb e dúlt vadon, kétember-nagy emberformáju kő hevert, vagy kőformáju ember, nem tudom, de mint Bomarzo szörnyei, olyan. Egy másodpercig láthattam csupán, mert íme, a mohos ágyékból hirtelen félrőfnyi rúd meredt fel, duzzadó, hogy iszonyomban hátratántorodva kezem a görcsösen szorongató izzadt kézből rémülten kiragadtam. Csak tudtam volna menekülni onnan! Nem a bozót: a látvány bénitott. Mert rémült hangom még visszhangozott a messzi szirteken, mikor már csábitóm gyakorlott mozdulattal ült bele, és zökkent egyre lejjebb e karóba, karját szétcsapta és hanyatt zuhant, testében azzal – azzal a tetemmel. A boldogságnak oly lépcsője ez, amelyre én fel sose juthatok! Valami módon rég halottak ők, egyik lidérc, a másik kőkolonc. Feltámadásuk részleges csupán – túlélő szörnyü szerveik csodája! El innen, el! Repülve vagy zuhanva! Fertelmes kéjük láncreakciója ha elkap itt, az életemmel játszom. 1972