Mindszent-hava

I. Falevelek tánca Késő ősszel rohamra indulnak a nők érzékeim ellen: nyilt vagy rejtett magakelletésük meggabalyít! Négy-öt itt jár folyton a nagy ház körbefutó folyosóin, s az ablak alatt, lent a saroknál setteng az a gyászos. Mi tört ki rajtuk? A kései szögben eső, lombpirosító napsugaraknak volna szivükre ily nyugtalanító furcsa hatása? A hajdan-szépek, víg utitársaim Cytheré vad szigetére: emlékeikért lopakodnak, bizsergeti vérük mindmaiglan egykori bátor széptevésem. Már a ruhájuk is archaikus! Ezt még bírnám, de gügyögésük, könnyes-keserű csókjuk kedvem szegi. Mily hasztalan negédességük! Dermedtségem rendre belátják, összeomolva távolodnak, s már csak száraz-levél alakban jönnek az ablakomra.   II. Másodvirágzás A fiatal nők! Ájtatosak vagy nyegle-paráznák, divatos verekedések, tetovált kamasz-öklök ütlegelése nyomával, adekvát lelki sebekkel környékeznek vigaszt vagy mit keresőn. Hallgatom őket, mint suta orvos: nyelvük már alig értem, dühbe gurítnak rút szavaik, s ahogy fölösen vájkálnak sebeikben – Ámde ők is gyorsan felfedezik bennem a mást, a gyanus, régi mivoltában keserű idegent, s visszariadva szöknek előlem félig-szelidült vadak ösztönével torzonborz klánjuk sűrüjébe. Ó, jaj! Tagjai ők ama műtoprongyosan is majdnem-egyenruhás mindkét nembeli hadnak, amely valahol leteper s hitvány dalaival kivégez. (Amikor már hús-vér alakban egy sem lesz közelemben, sokasodnak majd igazán csak, és berajozzák pőre-paráznán álmaimat…)