A borbogár

Pincék zugában, nagy hordók alatt,
hol gyökerek döfték át a falat,
s hol évszázadokig senki se jár –
lakik a borbogár.
Magába szívta ó-borok tüzét,
közeliben szinte izzik a lég!
Dünnyög magában, mindig mámoros,
és úgy ragyog, mint a kárbunkulus.
Csak egyszer láttam, egy félpercre tán,
ahogy benyultam a labdám után:
oly rémitőn lángolt fel az a hely,
hogy félvakon rohantam onnan el…
Azóta is vágyakozom e vad
izgalomra a forró föld alatt,
s ha egyszer végre odaérkezem,
azt sem bánom, ha kiég a szemem!
Áldozatomra ő megváltatik:
tüzes, fekete lánnyá változik,
s teste ágyamban mindig hajnali
órákban fog majd felparázslani!

1970. május

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]