Fehér s fekete évek

Ahogy most látom életüket,
fehér s fekete évek billentyűzetét:
mily kurta volt s mily vergődésteli,
lemondás, áldozat egyre-másra,
hallatlan fegyelemben – mint az alakfák
kényszeredett növekedése: a gyümölcsért!
Az Idő csontos balkeze mind mélyebb hangokat ütve,
szinte dobolva száguldott el felettük.
Az utolsó hang már-már hörgésbe vegyült –
Ó, rozsdás-laza húrok zokogó remegése!
Mily bűnhődően jóvátehetetlen
minden csínyem és szertelenkedésem!
Mennél messzebb futottam Tőlük egykor,
annál közelebb roskaszt most szemfedelükhöz
minden keserű igazuk, édes tévedésük!
– Szüleim, kik egyetlen életemet adtátok,
értetek égjen ez a gyertyaszál!
S ha lángja vergelődő lepkepárt
találna idecsalni ablakomhoz az őszből:
legyen hitem, egy percre bár, a lélekvándorlásban,
hogy a szárnyas kicsi lények éji jelentkezését
az ő sírontúli sorsukkal azonosítsam!
Ez is jobb volna, mint a sivatagi kétség,
hogy nincs az a fény, se semmi varázslat,
mellyel könnyek közt megidézhetők,
egy percre bár – a csendből és a sötétből.

1969. november–december

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]