Fehér s fekete évek
| Ahogy most látom életüket, |
| fehér s fekete évek billentyűzetét: |
| mily kurta volt s mily vergődésteli, |
| lemondás, áldozat egyre-másra, |
| hallatlan fegyelemben – mint az alakfák |
| kényszeredett növekedése: a gyümölcsért! |
|
| Az Idő csontos balkeze mind mélyebb hangokat ütve, |
| szinte dobolva száguldott el felettük. |
| Az utolsó hang már-már hörgésbe vegyült – |
| Ó, rozsdás-laza húrok zokogó remegése! |
|
| Mily bűnhődően jóvátehetetlen |
| minden csínyem és szertelenkedésem! |
| Mennél messzebb futottam Tőlük egykor, |
| annál közelebb roskaszt most szemfedelükhöz |
| minden keserű igazuk, édes tévedésük! |
|
| – Szüleim, kik egyetlen életemet adtátok, |
| értetek égjen ez a gyertyaszál! |
| S ha lángja vergelődő lepkepárt |
| találna idecsalni ablakomhoz az őszből: |
| legyen hitem, egy percre bár, a lélekvándorlásban, |
| hogy a szárnyas kicsi lények éji jelentkezését |
| az ő sírontúli sorsukkal azonosítsam! |
| Ez is jobb volna, mint a sivatagi kétség, |
| hogy nincs az a fény, se semmi varázslat, |
| mellyel könnyek közt megidézhetők, |
| egy percre bár – a csendből és a sötétből. |
|
|
|