Óda a gyászlovak emlékezetére
| Hova tűntetek el, remegő bóbitáju lovak, |
| Hallhatom-e újra lábdobogásotokat |
| temetők útján, amint nekirugaszkodtok a hámnak |
| s valakivel megkezditek utolsó helyváltoztatását – |
| Döccen a lomha fogat, csikkan a köveken a patkó, |
| rángnak a villódzó izomkötegek hollószín bőrötök alatt, |
| csokrok szirma repül, szalagos koszorú gurul a bokorba, |
| és az ezüstküllős, ropogó kerekek közt, odafent, |
| fenséges vonulásában egy kisfiu irígyli a holtat!… |
| Gyászfátylat tépdes a szél, elfojtott zokogás itt-ott, |
| egymást támogató botladozás, leszegett fők, |
| térdek rogyadozása – nincs, nincs, gondoltuk, erőnk |
| elbaktatni a friss sír tátongó üregéig! |
| Ilyenkor ürült, s ontotta magából aranyló ganaját |
| gyomrotok ott – tán az erőfeszítéstől, |
| a gyásznép fekete cipői elébe, az útra, |
| állati együgyüséggel – s az volt az ősi evilági jel, |
| hogy bármi gyalázat: élni kell tovább az |
| életbemaradottaknak, élni tovább, |
| amíg értük is el nem jösztök, elébük |
| nem dübörögtök ezüstküllős kocsitokkal, |
| remegő bóbitáju lovak, gyönyörű gyászparipák! |
|
|