Clorinda emléke
| Most, hogy a tünde Clorinda elindul, |
| s megy vizeken, hegyeken túl, |
| szememmel a kendőn, mely fel-felintett, |
| állok esendőn, és a szivemben |
| remegve kondul az elpattant húr. |
| Úgy érzem: az ünnep, a pompa |
| örökre kilendül életemből. |
|
| Mennék a vadonba, hogy sírva, bolondul |
| Vagy pontos igékkel igézzem a csendből, |
| eljátszva nevével, duruzsolva: |
|
| Vérdús, üde, szín-dús eleven violinkulcs, |
| kit az ég szerelemre s muzsikára teremtett |
| ez volt a szelíd-vad, csudamellü Clorinda, |
| hol puha hinta, hol buja kínpad, |
| melyen a férfi esengő nyomorult, |
|
| ily nőt, amilyent még földi halandó |
| Lesz-e hasonló, mythoszba illő |
|
| Ki csupa test volt, szép tárgy eleinte, |
| s rajt két szem málna rubintja: |
| Szempillán remegő két könny lett, |
| majd távolodón, odalentről |
| a fel-felintő, kék, szárnyszerü kendő – |
|
| tovatűnt a tünde Clorinda. |
|
|
|