Ifjúkorom kalandjai

Ifjúkorom kalandjai fel-felderengnek, visszajárnak;

emlék-terüvel vágok neki ma is a dérütött határnak…

Lám, az imént leszakitottam három szál borzas kis virágot,

s nem tudtam, hogy önkéntelen milyen varázslatot csinálok:

hogy hármukat egymásután kalapom szalagába tűztem,

három leány toppant elém egy régi tavaszból, az őszben.

A gyújtoványfű volt Alisz, a sarkantyuka Lenke,

a kései rózsa Adelhájd, a drága szertelenke.

Emlék-alakjuk már behúnyt szemem mélyében ugrált,

becenevem forrón, buján, fel-felsikoltva súgták.

És megjelent a környezet, lakásuk minden szöge-odva,

ahol felváltva tűntem el velük surranva-lopakodva,

s Alisz az én ölemben ült, és én a Lenke ölében,

míg Adelhájd, a kiskorú, lesett ránk féltő dühében.

Csúfolt is már – úgy biztatott – „fából van maga, fából!” –

Mégsem mertem megejteni – bevallom, gyávaságból.

Egy hét, két hét telt el, avagy egy hónap is talán ott?

Az életem fondorkodás, hazug paráznaság volt.

Keblek, combok lüktettek ott felettem és alattam,

Úgy éreztem, elpusztulok, de újra erőre kaptam.

(A két nagyobb megosztozott rajtam, a szőke s a barna,

de Adelhájd, a fekete bolond, a lelkemet akarta!

Könyörgött, haljak meg vele, szökjünk a kútba, vagy mi,

s kész volt miattam nénjeit, szülőit megtagadni…)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Alisznak hagytam a könyveimet, Lenkének skót pipámat,

de zöldköves szép gyűrümet bolond szűz Adelhájdnak.

És hármuktól búcsut vevén egyetlen szép levéllel,

lábujjhegyen, az ablakon át, elillantam egy éjjel;

gyalázatom színhelyitől, mint gyilkos, messzefutottam,

a város túlsó végibe – és szörnyü magányra jutottam.

De merszem többé sose volt kullogva bekopogni

a házba, melynek üdveiből magam tiltám magam ki…

Hol van e hajlék? S párja vajon akad-e még a világon?

S az a három tündér leány valóság volt-e, vagy álom?

1969