Búcsú Velencétől, I
| …Itthagytam ezt a várost a fülleteg éjben, |
| és oly valószinűtlen, hogy láthatom még valaha, |
| mint amilyen álomszerű az is már, |
| hogy újra vendége lehettem, |
| három nap s három éjszaka… |
|
| A vonat még csak Mestre beton-hídján rohan, |
| egy-két méterre a laguna felszínétől, |
| de hogy nem vizi jármű repít már, |
| arról a sínek kattogása árulkodik. |
| Néhány perc még s tompább dübörgés bizonyítja: |
|
| Itt már ereklye lesz ez a sallangtalan |
| a kézzel írt szavakból oly muzsika csendül, |
| mint a Campanile esti harangszava – |
|
TRE NOTTI… SETTEMILLECINQUECENTO! |
| Oly szépen hangzik, tán túlszépen is – |
| de kell ahhoz, hogy egy cseppet se fájjon, |
| amikor az ember lepengeti,
|
| ámbár nem ár ez, semmiség, |
| hiszen az élmény megfizethetetlen, |
| és még senki se bánta meg, ha |
| Velence Nagyfejedelemasszony vendégeként |
| gavallérosan viselkedett: |
| az úszó gyöngyház-nyoszolyából |
| még sokszor integet, kacsint hívón utánunk, |
| s a túlérettség omlatag-édes emléke |
| minden érzékünkkel tovább incselkedik. |
|
|
|