Beteg tél

Öreg ez a tél, beteg ez a tél, semmi öröme régóta már: csillámai megcsappantak, szán-csörgői elcsittultak, újdonsága csak únalom, hóbuckája sírhalom…   (Hát megbocsát-e végre azoknak, kikre oly bosszús volt az elején? Nem volna bölcsebb, ha a fagyott, vak jégrácsot maga zúzná szét a küszöbén? S hagyná, hogy a cigány tavasz berontson, a dermedt csendet váltsa víg zsivaj, s tornyosuljon a tágult horizonton az első langy, avar-seprő vihar!) Ó, csüngő-fejü fa, roskadt, odvadba-néző, megmutatod-e valaha fürtös-virágu ágad? Szirom-billentyüiden futamozik-e egyszer a virtuóz méhek hada, hogy édes zsongás töltse meg a tájat, mint túlvilági orgona –? Ó, kóbor szurok-madár, bitófák örökéletü dísze, ki itt koldulsz a kopasz kórház-park dúlt szemetén, s oly könnyü a nyomortól a tested, hogy meg sem rezzen alattad a fűszál-vékony olajfa-ág: meglátlak-e még kurjongva-bokázva, amint épp nászod ülöd pároddal a holtág-parti kizöldült fűzfa-berekben? 1969