Bartók Második hegedűversenyének hallgatása közben

Örjöngő szerelem! S ha nem az, mi más e számtalan hangszín és változás, ez önmagát öldöklő ős-elem, meghalás és feltámadás. Ezerszárnyú, százkarú szörnyeteg, vad hímcsoda: kielégíthetetlen. Minden orgazmusa új orgazmust szűl; győzhetetlen. S a női test hogy nem fogy el, az édes áldozat, hogy nő, dagad, e lángoló igyekezetben: folyton foganva s szűlve egyben, szaporítja szörny-fiait, buja, vad hangtest-fattyait, s alig megszűlvén, ölét kitárva fogadja őket újra magába. Boldogság nincs nagyobb a földön, mint ez eget-földet betöltőn sikoltozó nemzés-szülés, test s lélek egybeszentülés! * Végre a szörny tunyán elomlott, kebel közé rogyott a homlok, s bársonyos, búgó vadgalamb-hang hirdeti: égedelme lankadt. A látható s a láthatatlan: pihen a két test mozdulatlan; nagy, lila árny a láthatáron, megváltójuk közel: az álom. – Új hördülés! Erőre kapva, megint a rózsás húst harapja a hím-csoda. – Éles sikoltás – Erre a tűzre nincsen oltás. * Hogy találkoztak az időben s örökre egymásra akadtak: másképpen ez, mint csoda, föl nem fogható: számlálatlan éve vár a megváltó vőlegényre a nő, kitartó kínban, árván – s most ott van elomolva vállán. Szerelmük megszázszorozódott, égbe-földbe szerelmet oltott, s terjed tovább a végtelenben. Tudják-e, mit vállaltak önként? Órjások ők a szerelemben, mely százszor ismételhető még: a hím az önzés-bódulatban, a nő az égő áldozatban.