Elkésett cipruslomb Etelke sírjára
|
A bú egyetlen kincs, amelyet a szerelemtől örököltem.
Petőfi
|
| Kulcsos házmesterek zakatolása, |
| hóseprő, hosszu nyirág-suhogás – |
| nincs a világnak arról tudomása, |
| milyen virágot vágott a Kaszás; |
|
| s mint egy zsivány a süvegébe tűzte |
| a szőke fürtök kedves gyermekét, |
| a szívből a remény fényét kiűzte, |
| hogy bakacsin borult rá, gyász-sötét… |
|
| Ki jár az éjnek hallgatag felében? |
| Éhes vad-arcban őrült szem lobog: |
|
a mennyet látta! Ámde, hogy belépjen,
|
|
a sors megtiltá, az irigy, konok. |
|
| Tenyere homlokán – s különös illat |
| üti sziven: a halotti ruha! |
| (És nem menyasszonyi, a holtomiglant |
| suhogó fátyol mirtusz-illata.) |
|
| Ó, az az ölelés, a már kihültet |
| nyaláboló tilalmas mozdulat, |
| s benne a szörnyű ellentét, a fülledt, |
| még birtokló- s már veszteség-tudat! |
|
| „Tán téboly ez! Kishijja, hogy letéptem |
| a homlokod borító szemfedőt, |
| hogy csókom ereje, ó, rombadőlt |
| oltárom, újra életre igézzen! |
|
| Hinnem adtál erőm- s költészetemben: |
| de ha életre őt nem kelthetem, |
| legalább hagyj utána halnom, Isten, |
| s legyen a sírom emlékjeltelen.” |
|
| …Bűnös fohász, hogy majdnem beleájul: |
| Elátkozottan él a fájdalom! |
| (S hogy mily igaz, perdöntő tanuságul |
| könnycseppek gödröcskéi a havon.) |
|
|
|
|