A hosszú tél után
| Látod, apám, hosszabbodik a nap! |
| mind magasabbra lépeget az égen. |
| Hallod, apám? Szólnak a madarak! |
| Te tudnád elsorolni, micsodák, |
| eligazodván e sokféleségen, |
| lüktető kis szivek billentyűin, |
| tarka begyek, torkok hangszálain: |
| ideszoktattad őket mind e völgybe, |
| rád emlékeztek Afrikában is, |
| s hogy visszaértek a nagy útról, |
| téged keres most minden kis daluk. |
|
| Nem látsz, nem hallasz már. |
| E nagy fényességből hogyan mehettél |
| E nagy madárszólásból, csattogásból |
| oly szörnyű csendbe hogy vontad magad? |
|
| Hideg szobádban az ajtónyikordulás |
| s egy pillanatnyi függöny-lebbenés: |
| ez minden élet itt, a hosszú tél után, |
| melyben először nem volt tűz a házban, |
| s öreg kezed már fát nem apritott. |
|
| S az ablak is hiába tárt, nyitott: |
| a gyász doha soha ki nem megy innen. |
|
| Mintha valakiket megleptem volna itt, |
| kik test szerint bár láthatatlanok, |
| azóta súlyosabban itt lakoznak, |
| mióta szemmel fel nem foghatók. |
| S lelkükre gondolok, az ép parányi részre,
|
| mely valahova tűnt a roncs egészből, |
| s valami újra, nagyszerűre készül – |
| tán visszahozza őket test szerint: |
| – Ó, hosszú-hosszú útról hazatérők, |
| mit hoztok majd vén, árva fiatoknak? |
|
|
|