Utolsó sétánk tanújához
| Kedves levél, te láttad még apám, |
| mikor fenn zöldeltél a fán: |
|
| s oly rángó kézzel fogta a kezem, |
| hogy jobb, ha erről nem emlékezem. |
|
| Már gyengébb szár kötötte idelent |
| az élethez, mint téged odafent. |
| S tanúja voltál tán a könnyeimnek, |
| s most láthatod, hogy azóta se szünnek. |
|
| Nem láthatod. Sárgultan, elaszott |
| erekkel itt heversz a fa alatt. |
|
| És hol van ő? |
A szivem megszakad. |
|
|
|