Zsoltár özönvíz után
| Ki Nap-szemeddel e gyász-földre sütsz, |
| Uram, tekintsd e letarolt vidéket! |
| Hajolj fölé s mint irgalmas becsüs, |
| mérd föl, amit az árva ember ellen |
| vad vizeidnek tombolása vétett! |
|
| Iszapba fult sokmilliárd kalász, |
| eper- és málnatő, jaj, hány kirothadt, |
| összeomolt hány vályogfalu ház, |
| gyümölcsfa hány pusztult, míg a szem ellát, |
| súlya alatt az öklelő haboknak! |
|
| Zsendültek itt valaha legelők? |
| Most éhes barmok kórót rágicsálnak. |
| Már nem lehet szomorubb temetőd, |
| mint e határ – e horda-járta síkság: |
| Mohács-mezeje az árvíz-dulásnak. |
|
| Sírni kéne, kőlépcsőn roskatag |
| baktatni végtelen bús körmenetben! |
| Ha Téged nem, minő hatalmakat, |
| imádságunk mily földi hivatalt vagy |
| micsoda bősz csillagórjást keressen? |
|
| Mert lásd, egy ember jár a sár-mezőn, |
| ekére dől, halad lova nyomában, |
| bomlottan néz maga elé, merőn, |
| sár-bocskorát kapdossa: túrja földjét |
| az újrakezdés ősi tébolyában. |
|
| Hányadszor is? Vezetted a rovást? |
| Nyugalma nincsen sem éjjel, se nappal. |
| S valaha lesz? Lankad szemlátomást. |
| De nem pihen – csupán az égre bámul, |
| s megtörli homlokát levett kalappal. |
|
Kisoroszi, 1965 augusztusában |
|
|