Öregjeink a messzeségben

Évtizedek során órjásra nőtt
maguk-ültette fák alatt topognak,
törpülve s egyre szűkülő körökben;
számlálgatják a gyötrő éveket
s várnak a megváltó halálra.
Remegnek a dérverte fők,
csigolyák és meszes porcok ropognak;
emlékeik zord lidérc-hada röppen,
és ont eléjük új s új rémeket
létük determinált nyomorusága.
Érzem, eres kezük olykor kinyúl,
hív, int felém: tán búcsuznak zihálva.
De szomorú, hogy nem segélhetek,
s hagynom kell őket feltarthatatlanul
beomlani a Házsongárd porába.

1965

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]