Öregjeink a messzeségben
| Évtizedek során órjásra nőtt |
| maguk-ültette fák alatt topognak, |
| törpülve s egyre szűkülő körökben; |
| számlálgatják a gyötrő éveket |
| s várnak a megváltó halálra. |
|
| csigolyák és meszes porcok ropognak; |
| emlékeik zord lidérc-hada röppen, |
| és ont eléjük új s új rémeket |
| létük determinált nyomorusága. |
|
| Érzem, eres kezük olykor kinyúl, |
| hív, int felém: tán búcsuznak zihálva. |
| De szomorú, hogy nem segélhetek, |
|
| s hagynom kell őket feltarthatatlanul |
| beomlani a Házsongárd porába. |
|
|
|