Utinapló, II
| Az a rigó, a rút kalitka foglya, |
| egy ház földszinti ablaka felett, |
| minden szabadnál szebben fuvolázott, |
| teljesületlen vágyak többletével, |
| önámításnak édes balzsamával, |
| s dalában zengtek elzárt távolok. |
| A hangja szűk sikátorban ütött meg |
| a városvéghez már egész közel. |
| Fölötte kéklő sáv, az olasz égbolt, |
| a tenger-tükröző, felhő-hajós, |
| s körül a földi táj, a szép patakpart, |
| amelyről Dante így emlékezett: |
| „Intra Sestri e Claveri s’adima |
| una fiumana bella…” (ezt fujtad, rigó?) |
| Megálltam s néztem apró börtönét, |
| amelyben nem tehet egy szárnycsapást sem, |
| s egy percre némán tán válaszra várt most – |
| rácsát feledtető kis cirregésre, |
| amonnan, túl a mély kertek közül – |
| s míg átkoztam a szívtelen olaszt, |
| aki falára ily példázatot akaszt: |
| fütyülni kezdtem, füttyszóval feleltem, |
| fejem feltartva, fájón, fuvolásan. |
|
|