Ellenpanasz
Válasz egy kolozsvári levélre
| leveled szörnyű kedvemben talált – |
| hogy mondjam el, mi mindenért? |
| Hiszen november maga is elég |
| ilyen kesernyés lelki ízek |
| halmozásához: az egész világ |
| egy Házsongárd ilyenkor, és a csokrok |
| csak az élők lelkiösmeretét |
| szolgálják, úgyszintén a gyertyák, |
| az érzékenynek vélt sírhalmokon. |
| A holtak vigasztalhatatlanok! |
|
| Édes húgom, élőket vigasztaljunk, |
| hogyha nyilvánvalóan rászorultak – |
| komolyabb kötelesség volna ez! |
| De van-e rá erőnk, lelkünk terem még |
| virágcsokrot, káprázó mécsvilágot |
| másoknak örömet okozni? És hogyan |
| képzelhető el mindez egy levélben? |
| Mégis, akármily elesettnek érzem |
| magam, látod, válaszolok most |
| leveledre, mely voltaképp olyan, |
| mint pislogó kis mécsláng egy siron… |
|
| Nem haltam meg, ne félts, de annyi gazság |
| vette célba mostanság életem, |
| testi s lelki épségem egyaránt, |
| hogy magam is rombolni igyekeztem, |
| ami még megmaradt, s e folyamat |
| még tart! Úgy égek, mint e cigaretta, |
| amely talán a húszadik ma, |
| s még mindig csak este tíz óra van… |
|
| Milyen órjás is volt Szabó Dezső, |
| hogy ahhoz a csak elképzelt hugához |
| egész sor szépséges levelet írt volt, |
| nálam vénebb korában, tomboló |
| remetesége és pogány magánya |
| utolsó esztendeiben!… De engem |
| nem a magányom őröl: a belőlem |
| indult vagy a később hozzámtapadt |
| sorsoknak szörnyű vergődései! |
| S még mindig semmi jel, hogy várt magányom |
| körülvegyen nagy csendbástyáival, |
| tán mert magam sem őszintén kivánom, |
| s el sem tudnám viselni jószerint… |
|
| Mégis, megkérlek, írd meg mielőbb, |
| mi zúdította rád keserüséged, |
| már ha egyáltalán leírható |
| s levélre bízható mindaz, ami fáj: |
| szóbafoglalt panaszra hátha konkrét, |
| vigasztaló, sugallatos igékkel |
| hálálhatnám meg hozzámfordulásod: |
| e mécsvilágot, mely most itt lobog |
| majdnem halott, őszi szivem felett. |
|
|
|