A Missa pro pauperibus hallgatása közben

Útinaplómból

Alkonyatkor a Stefans-Domban üldögéltem, a pompás kődrapériák alatt, bámész tengerentúli turisták, itt a előkelő idegenek között. Az orgona zsongott a magasban, szintén előkelőn, étheri finoman. Ebben a tökéletesen működő előlegezett örökkévalóságban gondolataim lázadón és tüntetőn halálom-utánra vonatkoztak. De talán nem is csak az én halálom utánra…

…Halálom után

a koponyám

gurítsátok ide messziről,

a világ túlsó végiről,

hadd visszhangozzék benne ez a

mennyei muzsika,

s az imádság szava

a betegekért s a szegényekért,

s mitől most szinte szétveti a gond:

szegény magyarokért,

kiknek sosem volt ily szép templomuk,

s ha lett volna, sem állna ma –

Nekik köszönheted, finom világ,

ezt a muzsikáló csodát,

nekik, akik rongyos zászlók alatt

csontjaikból raktak védőfalat,

vérük sarából vályog-sáncokat.

Tudd meg, te Szerecsen Király,

ki állsz anyám szentelt gyertyáinál,

lángjuk nem csak érette ég,

de minden halottaimért,

Balassiért és Zrínyiért,

Bethlen Miklósért és Petőfiért,

s a földért, mely nevelte őket,

s kínált végtére magán- vagy tömegsírt,

és hányszor megdúlt temetőket!…

Bécs, 1964. augusztus 12.