Hajnali búcsuzkodás
| Lányának mondta, mikor búcsuzott |
| s az álom-rózsás arcot símogatta: |
|
„Édes kincsem, vigyázz magadra! |
| Neked adom azt a kék dombot ott, |
| az arcodszínű felhőknek alatta, |
| neked adom a hajnalcsillagot! |
|
|
Édes kincsem, vigyázz magadra! |
|
| Neked adom a hajnalló tavat: |
| olyan most, mint egy óriási kagyló, |
| szürkés-lilás – de mihelyt kél a nap, |
| míg szemed ellát, sárga és aranyló, |
| kis fodrokat vet rajta a harangszó, |
| s olyan – mint egy nagy-nagy szalmakalap!” |
|
| Elment, az arcán könnytiltó mosoly, |
| húszéves lánynak szólt, vagyis hiába; |
| közeli már a megváltó sikoly, |
| mellyel belép az asszonyi világba… |
|
| S keserűn gondolt ama szál virágra, |
| mellyel elébe áll majd egy legény, |
| s a kagylóhéjra, mit a tenyerén |
| hoz fel neki és váltságul kínálja – |
| s hogy lánya mily bódultan kap utána. |
|
|
|