Középkori fametszet, IV–V
| Egy házasember gyorsan fogyni kezdett, |
| mint mécsvilág – s midőn lelkét kiadta, |
| vetvén magára utolszor keresztet, |
| a szomszéd lányra mutatott: „Miatta! |
| Boszorkány a cudar, keblét mutatta, |
| éjjente rámjött és el nem eresztett, |
| hogy minden csontom ropogott alatta; |
| égessétek meg gyorsan a veszettet!” |
|
| És megfogák a lányt s veték a pince |
| nyirkára, majd ültek felette törvényt |
| sötét talárban és fehér karingben |
| szakállas férfiak, mormolva, görbén, |
| majd jött a hóhér, felragadta, szinte |
| repült vele – szép testét összetörvén. |
|
| Mily csődület a szűk templomzugolyban! |
| Vörös hajnali órán szörnyü lárma, |
| rohangálás, nyüzsgés, mint hangyabolyban – |
| Frissen hasadt ölfán gyönyörü lárva, |
| haja vállára omlik dús gomolyban, |
| cölöpköz kötve ott áll már az árva, |
| a könnye hull, fehér keblére folyva. |
|
| S felcsap a láng, s fertelmes, szörnyű préda- |
| leső moraj a férfinép közt: – Most, azonnal, |
| ég már az ing… bomlik a hasitéka! |
| S lökdösik egymást fajtalan haszonnal, |
| ágyéka már övék, övék a hónalj, |
| övék, övék, övék a drága céda! |
|
|
|